InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Monthly Archives: augusztus 2017


Régi mesterségek a 21. században

augusztus 29, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Az örök divatos kézműipar

augusztus 22, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézműves mesterségekről szóló cikksorozatában az előző alkalommal arra hívta fel a figyelmet a VKB Nonprofit Kft., hogy az úgynevezett kihaló szakmák nem jelentéktelen hányada esetében a kihalási folyamat valamelyest megtévesztő, látszólagos, vagy ha mégis beteljesülne, ez a változás is hasonló lehet az olyan klinikai halálhoz, amelyből még visszatérés következik az életbe. A kézműipar mégoly elkeskenyült fennmaradása már a 20. század vége felé is tulajdonképpen magyarázatra szorult, némi ok-kutatást hívott ki, azóta pedig már újabb évtizedek teltek el.  Olyan magyarázat, amely a szóbanforgó kérdéses jelenségek mindegyikére egyaránt találó, nem adódik: több ok működik, olykor külön-külön, máskor egymással így vagy úgy kombinálódva.

Nézzük először azt az okot, amely főként a csúcsminőség igényével (keresletével) függ össze; nevezzük Stradivari-magyarázatnak.   A 17.-18. század cremonai Amati-, Stradivari- és Guarnieri-előállítású hegedűinek a hangzási  –  és egyáltalán, játszási – erényeit a modern készültségű hangszergyárak hasonló termékeikkel nem képesek maradéktalanul elérni, noha sokat tudnak a paraméterek optimalizálásáról. Igaz, a mai kézi hegedűkészítők sem tudják egyenértékűen rekonstruálni az egykori Stradivarikat, mert a valahai készítési eljárás nem ismeretes pontosan minden részletében, és alighanem egy-két homályba merült munkamozzanat rejti a titkot. De a kézműves kísérletezés –   közelítés a titokhoz – ígéretesebb a gyári-szeriális módosításoknál.

Majdnem ugyanehhez az esettípushoz tartozik a svéd pingpongfelszerelési vállalat, a Stiga egy emlékezetes ütőfa-szériájának a históriája. Ez a pingpongütő-generáció –   az 1958 és 1965 közötti –  gyári produktum volt ugyan, de kivitelezése nem egy szakaszban művészi fokú kisipari érzéket követelt meg. Nagyjából tudható, mely munkaszakaszokban mi is zajlott: mindegyik Stiga-ütőhöz akkoriban is válogatott fafajtákból kimetszett elemek összerakása kellett, amelyeket kézimunkával készítettek elő, és természetes körülmények közt szárítottak ki. (Még az sem mindegy, hogy egy-egy feldolgozott elem a kiválasztott farönk melyik részéből származik: ugyanazon rönkből eltérő tulajdonságokat hordozó lemezeket lehet kiemelni.) Fejnehéz, tehát a labdasebességet fokozó ütőfák készültek, ugyanakkor a sajátos gyártásmód jóvoltából különleges érzékenységűek.  „Asztalra húzó” darabok, amelyekkel nehezebb elrontani az ütést, mint más ütőkkel. De a legrendkívülibb jótulajdonságuk csak évtizedek múltán derült ki. Elképesztő nyüvésbírású ütőknek bizonyultak: négyszer annyi használattól, amennyitől bármely mai top ütő már kezd szétesni, a jelzett generációs Stigák minden egyéb dicséretességüket fenntartva rendületlen masszivitásúak maradtak. És ekkor lehetett csak sajnálni, hogy magánál a gyártónál sem volt már felkutatható a rekonstrukcióhoz adategyüttes, az adatok közt „azzal a valamivel” a munkamenet sorrendjében. Talán a ragasztóanyag adagolásánál szerepelt egy különös lépés, vagy inkább az összepréselés nyomásfokához, nyomásmódjához, hőmérsékletéhez volt köze. Elfeledték. Maradt a kísérletező megközelítés, és ebben megintcsak a kiskézműves, egyedi munkadarabokkal bíbelődő ütőkészítés jár előbbre. Az ó-Stiga- és méginkább a Stradivari-rekonstrukciós próbálkozások felemlítése persze természetesen nem annyira a kirakodóvásárok témájához, mint inkább a luxusiparéhoz vezet át minket, például az (analóg rendszerű) egyedi lemezjátszó-építés –  az akusztikus jazz összes hangárnyalatának kihozatalára specializálva – és az egyedi autóépítés szédítő árú mesterműveihez.

A kézműipar avulatlanságát az eddigiekben a könnyebben belátható funkciós szerepvitel oldaláról mutattuk be (töredék-példatárral a valós példák spektrumához képest). Elmondhatjuk, hogy a be- illetve át- meg átprogramozott nagyüzem nem képes mindennemű termék esetében minden igényt kielégítve bármely minőséget piacra bocsátani. Következő írásunkban a kézművességnek azokról a most homályosabban felmérhető életerőiről lesz szó, amelyek tíz év múlva már valószínűleg jobban szem előtt lesznek.

 Az egyéni kezdeményezések virágzását támogassa a következő módon.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Régi mesterségek és kézművesség

augusztus 15, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Programmal már találkoztak olvasóink. Most, – a Lajtorja második cikksorozatában a kézműves mesterségek témakörében mélyedünk el. Vizsgálni fogunk egyes szakmákat külön is, kitérve egyes kézműves termékek tárgyi érdekességeire. Áttekintjük az ilyen termékek piacának sajátságait, állapotát, folyamatait, a regionális hagyománykülönbségeket, valamint a mesterségek művelőinek és az ilyen gyakorlatba csak most bocsátkozók körének szociológiai „térképét”. Bevezető cikkeinkben a kézművesség mai gazdasági státusával, kilátásaival foglalkozunk, különös tekintettel azokra a kérdésekre, amelyek a kihalófélben lévő mesterségeket illetik.

Napjainkban, amikor a 18. század záróharmada óta folyamatos ipari (műszaki-technikai) forradalom annyira felgyorsult, hogy újabb szintjén már viszonylag modern keletű, vagy nemrég nagyban modernizált, vagy akár szupermodernnek számító szakmák is sorra veszítik el perspektívájukat, könnyen hajlik az ember azt gondolni, hogy az ódonabb szakmák végképp a hamaros és maradéktalan eltűnés elébe néznek. Nézzük meg azért kicsit körültekintőbben, hogy csakugyan – biztosan és egyértelműen –  így van-e ez.

Kétségtelen, a jegesemberek és szódások, akik a nem oly távoli múltban lovaskocsival vagy taligákon hordták nyáron a városi lakosok számára a hűtésre szolgáló jégtömböket meg a szénsavas vízzel teli, fémfejes üvegpalackokat, immár teljesen kivesztek. A tömeggyártású hűtőgép illetve az ásványvíz-forgalmazási forradalom elsöpörte őket a színről. A szemfelszedés (nylonharisnya- és harisnyanadrág-reparálás) boltjai egyszerűen azért zártak be zömmel, mert a javítandó holmi újonnani ára az átlagbérek viszonylatában radikálisan lecsökkent. Digitális és robottechnikai fejlemények nyomán vár hasonló sors a bankpénztárosi, hitelügynöki, könyvelői, könyvtárosi járatosságú munkavégzők mezőnyére – igaz, árnyalni kell az állítást a szakágak speciális részterületeit tekintve, mert például az emberi kontrolling-tevékenység fennmaradása kitartóbbnak ígérkezik a többi könyvelői munkánál. A telemarketinges állások viszont teljeskörűen fenyegetettek a gépesítés által, csakúgy, mint az élsportbeli versenybíráskodás, játékvezetés. Nem volna hát meglepő, ha mondjuk a gombkötő-, paszományos- és csipkeverő-műhelyek Európában valaha elterjedt sűrű szórványából ma sehol nem találnánk egyszál működő egységet sem, illetve soha többé nem nyitna újonnan ilyen műhely. Hiszen az automata kötés-szövés-fonatolás a mai elektronikus mintavezérlésű raschel-gépekkel korlátlan variációs képességű, nemcsak a minták, kötésmódok, színképletek, hanem az alapkelme-változatok, a bélelő fektetés és a szemképzés kombinációi tekintetében is, miniatűr és óriás kivitel esetén egyaránt gazdagon. A gépi csipke árrendszere is jóval kedvezőbb vásárlói szempontból, mint még a 19. századi bobinet-gépek idején volt. Meglepő tehát inkább az, hogy bizony itt-ott előfordulnak árusításra is dolgozó kézi csipkekészítők. Magyarországon sem csak egy-két asszony jön szóba, Brüsszel száz kilométeres körzetében pedig ezren is vannak. Általában igen idősek, de akadnak köztük, akik az ezredforduló óta eltelt időszakban, 30-40 évesen fogtak bele ebbe a mesterségbe. Vajon miért tették? A magyarázat többrétű, összetett, de csaknem minden összetevőjéről elmondható, hogy nem csupán a csipke ügyéről szól, hanem közvetve a pintérmunkákról, fazekasságról, bútorasztalosságról, bőr- vagy épp óramívességről, ötvösségről, hangszerkészítésről stb. A kézműves portékák városi kirakodóvásárainak közkedveltsége inkább növekszik, semmint csökkenne. Vajon hogyan lehetséges ez, nem húzódnak-e meg a jelenségben olyan jelentések is, amelyek nem a múltban voltak világosabbak, hanem a jövőben lesznek azok? A „kihaló mesterségek” fogalmával csínján kell bánni.

A folytatásban a VKB Nonprofit Kft. megpróbálja szemléletesebbé tenni, miért.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Tudatos vállalkozói felelősségvállalás

augusztus 8, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


Mit jelent a „VFV” és a „CSV”?

A Lajtorja Program korábbi cikksorozata keretében az eddigiekben a „CSR”, a társadalmi érdekű vállalati felelősségvállalás értelmével és problematikájával foglalkoztunk. Annyiban talán nem elég kifejező a „társadalmi érdek” jelzős szerkezet, hogy a vállalati világ jelzett felelősségvállalása valójában a bioszférát is átfogóan érinti. Nem egyszerűen valamely terapeutikus, társadalomjobbító igény hívta életre a „CSR”-t, hanem az a felismerés, hogy maguk az emberi létfeltételek mennek veszendőbe bizonyos szemléleti és gyakorlati változások nélkül.   A „CSR” terjedése és minél határozottabb érvényesülése létfontosságú tendencia. Lényege nem a for-profit tevékenységek valaminő leépítési folyamata a non-profit gazdaság abszolutizálása irányában, hisz ez is katasztrofális következményekkel járna. A cél a for-profit irányultság és a felelősségviselés össze-szervítése egymással, egyúttal a for-profit irányultság elválasztása az ökonomizmustól, vagyis a profit feltétlen minél fokozottabb növelésének kondíciójától: az ökonomizmus elejtése. Ám a „VFV”-optimum elérése, vagyis a valóban felelős vállalat működésformájához történő eljutás sok vállalat számára a meglévő jószándék mellett sem könnyű, sőt, akár lehetetlen is, ha csupán merev „CSR” -előírásokat igyekszik követni, mérőszámokat teljesíteni.

A vállalat méretének ökonomizmus-kerülő optimumát bemérni és azt megtartani –  a szállítási távokat minimalizálni (világosan meghatározott viszonyítási alap ehhez is kell) –   a termékkört úgy alakítani, hogy minél több összetevőjének helye lehessen a fenntartható jövőben is –  állandó figyelem az igazságtalanságok kerülésére, kiküszöbölésére a vonatkozó igazságosság-kutatási modellek ismeretében – mindezek nélkül nincs valóban felelős vállalat. És nincs „CSV” nélkül, vagyis a „CSR” kreativizált formája nélkül sem, amely a versenysiker korunkban feltáruló útja. A „CSV” nem engedi elspórolni a piacok és értékláncok olyan újra- és újragondolását, amelybe a társadalmi szempont is bevonódik. A „CSV” (Creating Shared Value)-koncepció szerinti vállalati irányultság közös érték teremtésére mutat, összekapcsolva a versenyképesség és a környezeti egészségjavulás illetve -karbantartás szempontját. Például az Unilever India úgy szerzett új vevői szegmentumot, hogy sok női értékesítőt alkalmazott, akik a cég szappanját sok eldugott településre is eljuttatták,  eképp egybeesett 1. a vevőkör és a foglalkoztatotti kör bővítése és 2. a cég hozzájárulása a fertőzések megfékezéséhez. A CSV útját választó vállalatoknak érdemes segíteniük helyi klaszterek kialakulását, szakági szereplők cég- és intézmény-szövetkezéseinek, együttműködési köreinek (szállítók, előállítók, szolgáltatók, kutatók stb.) költségcsökkentő és hatékonyságnövelő fellépését.

A VKB Nonprofit Kft. szívesen látná, ha a CSR, CSV és VSV értékei a saját tevékenysége révén is elterjednének.

Ehhez Ön is hozzájárulhat.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk