InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Monthly Archives: november 2018


Nyeregkészítés ma – a műhelyek

november 28, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk a lószerszámozás múltjával és jelenével foglalkozó írásfüzérünket a SZALAKÓTA program kézműipari tárgyú cikksorozata keretében.

A második világháború alatt a magyar lóállomány nagyobb hányada elpusztult, a regenerálásnak pedig aztán ellene hatott a modernizáció, a gépesedés haladott 20. századi fázisa.

A lovarda-építtetés újabb keletű divatja, a lótartási gyakorlat ezredforduló körüli viszonylagos fellendülése nem hozta magával a lovak lemérése után készülő vasalt fa nyeregvázak –  és a lokális hagyományú bőrözés, sallangozás – különösebb újra-megbecsülését, reneszánszát.  (Nem kapott lökést a ’90-es években lehanyatló hazai bőrgyártás sem: a nyergeseknek külföldről kell rendelniük a bőrt.) Napjainkban a nyereg-igénylők jelentős részét jobban érdeklik például a gaucho- vagy a western-nyergek, az ausztrál nyergek, illetve bizonyos speciális katonai nyergek, amelyek korszerű szintetikus vázait külföldi cégek prototípus-fazon szerint futószalagon bocsátják ki, ahogyan egész nyergek is kaphatók konfekcióban. Nem mintha az előregyártott vázak lehetetlenné tennék, hogy a végső nyeregkialakításnál érvényesüljön személyre-szabási törekvés, vagy hogy a nyerget összeállítók figyelembe vegyék az egyes lovak sajátságait. De az így előállított nyergek – amelyek vázaira általában ötéves garancia szól – minőségileg nem felelnek meg a régieknek, egyre gyakoribb rajtuk az egykorinál vékonyabb bőrözés, egyre több bennük a gyors kopású anyag.

2013-ban az OKJ-tanfolyamok köréből eltűnt a nyerges–szíjjártó szaktantárgy. A törlés okai közt az is szerepelt, hogy a legelkötelezettebb nyergeseknek nincs szuflájuk még tanítani is, hiszen még a cérnabefűzést is tanítaniuk kéne. Nincs már meg a régi segéd-rendszer, amelyben a kisinasokkal a mesternek nem kellett foglalkoznia, hanem a segédeknek osztotta a munkát. Egyetlen nyereg elkészítése csaknem másfélezer kisebb munkafolyamatból tevődik össze, és ha olyan munkamódot veszünk alapul, ami manapság viszonylag hagyományosnak számít, hét munkanapot is igénybevesz. A nyeregjavítás sem mindig végezhető el kielégítően egyetlen munkanapon belül. A viszonylag hagyományos módba beleértendő valamilyen csíkvágó masina, varrógép és egy kisebb serfelőgép (bőrtömörítő, bőrkeskenyítő) használata is.

A legkorszerűbb felszerelésű nyergesek műhelye átmenet a háziiparos környezet és a gyártóüzem közt. Túlnyomórészt kézműves munka azért az övék. Egy-két nap alatt náluk sem készül el egy nyereg: átlagban 26 munkaóra kell hozzá, még úgy is, hogy munkájuk a kész nyeregváz kézbevételével kezdődik.  Figyelni tudnak funkciós árnyalatokra, tudják például, milyen mélyen ültető, milyen combtámasz-hosszúságú nyereg biztonságos a terepugrásokhoz úgy, hogy meredek ugratásokhoz már nem ajánlott, és milyen nyereg felel meg ez utóbbi használat céljára.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Nyeregkészítés egykor – a boknyereg bőrmunkálatai

november 21, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Bőrművességi cikkfüzérünket továbbra is a nyeregkészítés témájánál időzve folytatjuk, a SZALAKÓTA program kézműipari írássorozata keretében.

A honi nyergesmesterek önkéntelen hajlama a régmúltbeli hazai nyeregformálás, -felszíjazás alkalmazására, megőrzésére, természetszerűen társult az ismeretbővítés igényével, a különböző nyeregalakítások kitanulása iránti szakmai érdeklődéssel. Különösen, hogy az egyre többrétű lóhasználat – a variálódó funkciók – szerinti kereslet terelő ereje nem értelmezhető merőben idegen és idegennek megmaradó hatásként. Hiszen mondjuk a Habsburg-haderőbe illeszkedő 18-19. századi magyar huszárság a maga felszerelési és mentalitásbeli sajátságaival maga is hagyományteremtő jelenség volt, továbbá az Angliából Széchenyi által ideplántált lóversenykultúra is megeredt, helyi önerőre kapott, öregbítve a magyar lótenyésztés és lóiskolázás hírnevét. Egyébként is, minthogy a Monarchia-kori nagyobb városokban éppúgy lovaskocsis közlekedés zajlott, mint a megyék kistelepülései közt, városi mester volt már a szíjjártók/nyergesek többsége. Más és más nyeregtípusok kellettek a vadászatokon megjelenő dámáknak, a lovaspólózó uraknak, a parádé-lovasoknak, az angolos versenylovaglási ágakban a díjfuttatási, a díjugrató és a távlovas zsokéknak, a military- (lovastusa) résztvevőknek. Az előző írásunkban tárgyalni kezdett boknyereg is a városi laktanyák, állomásozó lovasszázadok felől terjedt el a paraszti gazdaságok körében, miközben nem veszett ki egészen még a kun- vagy betyárnyereg sem („kanalas” vagy „fejes” kápaforma), a kocsisnyereg (keresztfával az elülső kápán), vagy az a szokás, hogy a hortobágyi csikósok patracot használnak. (A patrac, vagy csikósnyereg csupán kengyeles takaró.)

A boknyereg elkészítésének minuciózus figyelmet kívánó, és nem kevésbé hosszadalmas második felét a bőrözés jelentette: a kész boknyereg, noha nem kevés fa-, vászon-, fémanyagot és gyapjút tartalmazott, merőben bőrtárgynak, vastag bőrdíszmű-holminak kellett kinézzen. A feltömött, bevásznazott nyeregváz olyan bőrbevonatot kapott – másfél centinél is vastagabb, szépen kikészített marhabőrből – , amely maga is hordoz kitömött részeket. Először az ülésbőrt szabták ki, amelyet a nyereg-oldalfák közti, már párnás rész fölé, illetve magukra az oldalfákra rögzítettek, hogy aztán kerüljön alája még külön nyeregpárna is. Másodjára a hevederek bőrözése (a felrántóvédők, csatvédő) következett, majd a súlyelosztó nyeregszárnyak minuciózus előállítása és beszerkesztése, amelyek fölerősítve elfedték a nyeregtalpat. Tartozott hozzájuk heftelt rész is, vagyis gyapjútömésű, bőrvarrott térdpárna is, illetve kétoldalt egy-egy merevítő-bőrös fül.  Ezután készült el a váz alá nyomandó nyeregpárna, egy-egy papuccsal (bőrtok-függelékkel). A nyeregpárnát úgy rögzítették, hogy odavarrták egyrészt a hátulsó kápánál behajtott ülésbőrhöz, másrészt elöl a kisszárny függelékeihez. Végül kengyellel látták el a nyerget.

Boknyerget – vagy régebbi hagyományú nyergeket – a 2000 óta eltelt időben is készítettek Magyarországon nagyjából olyan hozzávalókkal, olyan  eszközparkkal, mint a két világháború közti kismesteri műhelyekben. Ám csak szórványosan, mert – amint következő írásunkban szólunk erről – az akkori nyereg-igényekhez képest sokkalta szűkebb mai kereslet tárgyilag is elváltozott. Folytatjuk cikksorozatunkat…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

november 14, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A régi bőrművességi kultúra néhány részlete

november 7, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.

Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken.  Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.

A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)

Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU