Jelen írásunk a SZALAKÓTA program cikksorozatában legutóbb megjelent, őrvidéki tárgyú hagyományismertetőnk folytatása.
A késő-középkorban a határvár-rendszer kiépülése nyomán a gyepü-körzet státusa elbizonytalanodott. Az Őrvidék paraszti kisnemesei de facto elvesztették azokat a szabadságjogaikat, amelyeket hivatalosan még több évszázad egyetlen uralkodója sem törölt el. Idővel egyik-másik Habsburg még igazolólevelet is kiadott, hogy megvannak azok a jogok. Ténylegesen azonban – minthogy az egész területsáv örökbirtokos főnemesi famíliák kezére jutott–, olyannyira nem érvényesültek, hogy a valahai határőrök leszármazottainak egy része még robotszolgálatra is rákényszerült, címzetesen hiába volt őrnagy-ispánjuk. A török terjeszkedés ezt a vidéket a 16. században még elkerülte, a 17. században viszont már nem; az őrségi elszegényedés ekkor már mintegy csak beteljesült.
A térségi fegyvermívesség nem ekkor hanyatlott le, hanem már jóval korábban – és mégis, az őrségi fokosviselet (díszesre munkált fémfokosokról van szó) igen kitartó hagyományként még a 19. századi reformkorban is őrizte az őrségi különlét emlékét Hegyhátszentjakabtól Felsőőrig. Bár másként építkeztek már, mint a késő-középkorban (kőből, téglából, és több lett a szórt házbokrok mellett az útmenti házsor) de egyrészt az új formákban is közös tájjelleg teremtődött errefelé, másrészt a régi formákat sem feledték el: kisebb arányban, de megújult az itt oly szokásos faépítkezés is. Erős regionalista tudat ütközött ki mindebben, a többnyelvű szűk pátria nem anyanyelvi meghatározottságú, nem nemzeti alapú otthonossági tudata.
A sors iróniája, hogy az őrségi rendi jogok papír-támasztékát, amelyeket a Habsburgok még csak-csak meghagytak, az 1848-as nemzeti szabadságtörvények söpörték el végleg, egybemarkolva az országbeli összes többi rendi joggal. A szegény parasztnemesek büszke fokosviseletének ezzel áldozott le végleg, és nem I. Lipót császár valahai, 1700 körüli önkényével. Egyes ünnepi népszokások gyakorlatában – például az alsóőri menyegzők, és a farsangi játékos „rönkhúzások” alkalmával – a 20. század folyamán is szerepet kaptak még a fokossal (immár mindig csak fafokossal) zajló szimbolikus mozdulatsorok. Létesülhetett Szentgotthárdon kaszagyár (bükkfa gépei ma ipari műemlékek), selyemgyár, a domináns őrségi kisgazdálkodó élet otthonosan fennmaradt. Alsóőr (Unterwart) említésével persze arra is utalunk, hogy az 1920-ig fennálló őrségi tájegységet az akkori új európai határszabások kettéhasították. De nem ez jelentette az őrségi életvitelre a legnagyobb 20. századi fenyegetést. Igazi végveszély-hangulatot ezen a tájon a szovjetkoron belüli Rákosi-időszak hozott, amikor az irányító kabinet „magyar Maginot-vonalat” (bunker-és erődláncot) igyekezett kiépíttetni itt, félig Ausztria, félig a titói Jugoszlávia ellenében, a munkálatokat kitelepítésekkel készítve elő, illetve kísérve. A sötét szakaszt követő regenerálódás nem volt gyors, hivatalos tájvédelmi státuszt az Őrség a ’60-as években még nem, csak 1978-ban nyert. Ezzel megnövekedett a turisztikai jövedelemszerzés szerepe is a tájon, és megindult bizonyos mértékű skanzenesedési folyamat.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
—
Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom