Ostorkészítés Magyarországon

A Szalakóta program kézművességekkel foglalkozó cikksorozatát még mindig a szíjjártó mesterséghez kapcsolódó témával folytatjuk, hangsúlyozva azonban, hogy a hazai ostorkészítők nagyobb hányada a régebbi időkben sem épp nyergesműhelyekben dolgozott. Egyrészt maguknak a csikósoknak és a többi pásztornak nagyon is illett otthonosan művelnie az ostorcsinálás tudományát. Másrészt a vásárokon kirakott ostorokat sem föltétlenül olyan háziiparosok kínálták, akik fogathámok előállítását is vállalták volna, viszont esetleg nem csak pásztor-ostorokat, hanem úrlovas-ostorokat és lovaglókorbácsokat is árultak.

A korbács általában két- vagy számos ágú ostort jelent, bár akadnak tájegységek, ahol ez a  szó megilleti olykor az egyágú nehéz pásztor-ostort is.  A szíjkorbács csapásai fájdalmasabbak, mint a kötélkorbácséi, kivéve természetesen, ha a kötélágak több helyen csomózottak és ólmozott a végük, mint az antik rómaiak flagrumának. Az orosz kancsukát kurta fanyélhez szorított vastag bőrszíjak alkotják. A bőrcsapós lovaglópálca és a lovaglókorbács valamivel elegánsabb holmik, de a marhaterelő korbácsok használatánál sem a jószágok örökös gyötrés általi fegyelmezése a lényeg. Miután az állat már megismerte, hogy a korbácsütés erősen fájhat is, a tereléshez később elég enyhén rásuhintgatni a korbáccsal – ha pedig a pásztor-ostorokról van szó, az levegőbe pattintgatás, a cserdítések beszéde is elég lehet.

A legelterjedtebb hazai pásztor-ostor a karikás (csikósostor, kanászostor, nehézostor). Anyaga: fa, kender, bőr, fém és lószőr (illetve újabban rafia) kombinációja. Nevét a fanyelet és a szíjat összekapcsoló fémkarikáról kapta, amely az Alföld pásztorainak leleménye volt az ostorjáratás megkönnyítésére. Azóta kialakult a felépítést nagyjából megőrző karikátlan változat is, és eredete felől ezt az utó-változatot is karikásostornak nevezzük.  A kocsizó-ostorok mindig hosszabb nyelűek mindkétféle karikásnál. A hosszabb nyelek hajlósak is, míg a karikás dinamikai alkata más: a cserdítések számára kedvező ellentét van a viszonylag rövid (alkarnyi hosszú), stabilan alak-tartó nyél és a hajlós ostorág közt. Amikor a karikás átterjedt a Dunántúlra, ott a nyelet nem meggy- vagy cseresznyefából, esetleg akácból képezték ki, hanem somfából, és pillangókat faragtak a nyélre. Ez szó szerint is veendő, de átvitt értelemben is, mert „pillangózásnak” nevezhetjük átaljában a pásztorostornak mind a vésett-motivikus, mind a sallangos, színezett-bőrleffentyűs díszítését („pillangók” egyébként csikócsengők szíjára is kerülhettek). Később itt is és a Tiszántúlon is gyakoribbá váltak a szilvafa ostornyelek, rézveretekkel, berakásokkal. A nyélnek lehet alsóvégi gombja, és mindig van fogó- derék- és fejrésze.  Esetleg karszíj is lóg róla (mintázattal), hogy az ostor, ha kicsúszik a kézből, ne essen a földre. A nyélfej kapcsolódása az ostorághoz több tagból áll: szíjhurok nyúlik ki a nyélfejből a forgókarikához vagy épp az ostorághoz; ezt a szíjkötést teleknek nevezik. A karika másik oldalán az odahurkolódó ostorág kezdőrészét esetleg nyakló borítja, és még azon túl is egy szakaszon sallangos, tarajos lehet az ostorág. Ha viszont hosszabb vendégnyak húzódik az ostorágon, annak rojtos a vége.

Három főrészből áll az ostorág: a szíjfonatos ostorrészből, az ennél vékonyabb csapóból és a legvékonyabb sudárból. A szíjfonatot kenderkötél köré, a kötelet beburkolva készítik el, olyan „bőrszálakból” (keskeny bőrcsíkokból), amelyeket „hasiból” metszenek ki (hastáji állatbőr szélesebb szalagjaiból), szálvágó segítségével. Dobozszerű, pengét hordozó kéziszerszám a szálvágó, amelynek van szálvékonyító funkciójú, hasonló formájú változata. A 20. században ezeket az eszközöket már szinte precízióssá fejlesztették: milliméterbeállító került rájuk. Többnyire a 6, 8, vagy 12 szálas fonás  módozatai („zabszem”, „rozmaring” stb.) terjedtek el, de az ún. „kígyóhát”- fonás akár 32 szálas is lehet. A fonatnak a karika-közelben vastagabbnak, előrefelé pedig vékonyodónak kell lennie. Közben egy fonásgyűrű, „címerkötés” is kerülhet rá. Csapóként a fonat végén kilógó kötél is használható, de jobb, ha egy magányos bőrszál, vagy bőrszál-pár folytatja a fonatos ostorrész vonalát. A jószágot megsuhintani úgy kell, hogy testét főleg a csapó érje. A csapó végére erősített végső elvékonyodás, a sudár vagy ostorhegy, az ostornak lószőrből vagy rafiából megfont cserdítő szakasza, nem ritkán bojtos. A leggyorsabb kopású rész, gyakran kell cserélni.

Szűcsmesterségre térünk át a következőkben, érdemes e cikkünket is figyelemmel kísérni.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)infoblokk_also_ESZA_EU