InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Tagged: GINOP


A bognárság hagyománya – túl a középkoron

szeptember 26, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk a SZALAKÓTA program kézművességi cikksorozatához tartozó ismertetőnket az itthoni kerékjártó, szekércsináló mesterek történeti működéséről.

A kocsi szó, elterjedése óta, olyan tág értelmet is felvett, amely szerint a szénásszekeret is mondhatjuk kocsinak, sőt, sínen gördülő tehervagonokat is nevezhetünk „vasúti kocsiknak”, beszélhetünk „tehergépkocsikról” is, de még  akár egy talicska tégla is „bekocsizható” az udvarra. Kötött értelemben viszont a kocsi elsődlegesen személyszállító jármű, amely – különösen eredeti, vontatásos formájában, akár kisebb bőrözött bricskaként, csézaként, akár hintóként, batárként – lehet kétkerekű is meg négykerekű is, míg a szekér, amelynek funkciói közt sosem szorult hátra a termény-, élőállat- és eszközszállítás, mindig négykerekű.  „Homokfutónak” nevezett légiesebb kocsiszerkezet három kerékkel is készülhetett.  „Ökröskocsit” a források nem emlegetnek, „ökrösszekeret” annál inkább, merthogy a szekereket valóban többnyire ökrök húzták, bár a nagyobb nehéz társzekereket leszámítva a szekér lóvontatása nálunk sokkalta gyakoribb volt már az újkor hajnalán is, mint Európa más részein. Idehaza inkább szerettek vontatásra alkalmas lovakat válogatni, keríteni, tenyészteni, ugyanakkor a szekerek szerkezetét a lovakhoz könnyíteni, gyorsítani, továbbá a fogatolást, a hámrendszert „okosítani”, mint másutt.  A kocsi- és hintókészítők műhelymunkája –  amelynek során újabb meg újabb kocsifazonokat, támlaformákat, díszeket terveztek meg papiroson –, az újkorban mindinkább (de nem kizárólagosan) a városokba tevődött át, míg a falusi bognárság elsődlegesen a szekérgyártás bázisát jelentette.  A bognárok és a kovácsok, közös, átfedésbe kerülő tevékenységük okán idővel (a „fakó”, vasalatlan szekerek visszaszorulásával) céhes szempontból is összerendelődtek.  A bőrösök, szatlerek (szíjasok) szerepe nem lett ennyire feltétlen, az ernyős járművek sem csak bőrfedővel készülhettek: az ekhós szekereket gyékényponyva rácsra feszítése magasította.

A jobbágysági intézmény és a céhek 19. századi eltörlésekor Pesten és Vácott már működött egy-egy kocsigyár; úgy a kétlovas fiáker, mint az egyfogatú konflis már jellegzetesen a kövezett városi utcák kocsija volt.  Mégis, a 19. század második felében a vidéki bognárság új aranykora jött el, még ha a bognárok egy része béresnek szegődve dolgozott is. A kibontakozni kezdő tanyás gazdálkodás körülményei közt az önállósuló, mégoly keservesen küszködő kisgazdák mint vigaszhoz is ragaszkodtak a régiós jellegzetességeket viselő saját szekérhez. Nagy társzekereket nem vehettek. A szétszedhető-összerakható könnyű magyar parasztszekér, a szekérderékban vesszőfonatú béllettel (cserény, kas), a gazdák országszerte legfontosabb gazdasági eszközévé emelkedett, nélkülözhetetlennek számított a szántókhoz történő eszközkihordáshoz, a betakarításhoz, a vásári fuvarokhoz. Egyben mindenes jármű volt, rendszeresen használták családi-rokonsági utazásoknál, valamint ünnepségi megjelenésekhez, vonulásokhoz, például a lakodalmi esetekben, amikor a szekerek az illő reprezentáció jelentőségével sorakoztak fel. Számított az a tudat is, hogy a számos elemből folklorikus okossággal összeálló szekérstruktúra egyes vonásai saját táji lelemények, amelyek ugyanakkor bárki számára felfogható, univerzális érvénnyel funkcionálnak. Az egyes jól megismert, bejáratott szekérpéldányok birtoklása büszkeséget, a kevéssé módos gazdáknak is biztosabb tartást adó, ápolandó értéket jelentett. Legközelebbi írásunkban az ilyen szekerek készítésének részletei felé fordulunk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A bognárság hagyománya – az újkor előtti régmúlt

szeptember 19, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában ezúttal – két, egymást követő írásunkban – a bognárok (kerekesek, szekeresek) tevékenységének itthoni történeti otthonosságát mutatjuk be.

kerekes jármű őskori találmány, lehetőséget adott nagyobb termény-mennyiségek szállítására, segítette a törzsközi cserekereskedelem kialakulását, a törzsek viszonyának relatív humanizálódását, aminek ára a törzseken belüli egyenlőtlenségi rétegződés megindulása volt. Az ősi szállítóeszközök még nem szekerek voltak, hanem amolyan emberhúzta-embertolta négykerekes tutajfélék, valamint kétkerekű kordék, „talyigák”, amelyek kora-ókori összekapcsolásával született meg a kezdetleges szekérforma. A patás állatokkal összefogatolható kordék gazdasági hasznosítása lassan vált elsődlegessé: főként kultikus illetve harci funkciókat töltöttek be, mely szerepeik –  már mellérendelten –  az ókor folyamán is megmaradtak, sőt, utóbbi szerepük a középkorban sem tűnt le – lásd: „szekérváras harcmodor”. (A „harci szekér” elnevezés ugyan ókori vonatkozásban kissé félrevezető lehet, mert katonai kialakítású kordékról van szó többnyire, bár előfordultak hosszabb, négykerekű harci járművek is, csak ezeknek nem szekér-elvű volt a meghosszítása.) Természetesnek tekinthetjük, hogy a magyar honfoglaláskor a keletről beköltöző néprészekben a kézműves mesterségekhez értők közt szekeresek is akadtak.

kerekes foglalkozásnév, mint családnév, csak az 1300-as években jelent meg Magyarországon; azért épp akkor, mert azidőtájt a kerékkészítés bizonyos (a küllők számát növelő) reformja kiemelte ennek a szekér-résznek a respektusát. Az előző században terjedni kezdő könnyű gyorsszekerek így még könnyebbek-gyorsabbak lehettek. A „kerekesek” azonban, csakúgy mint az 1400-as évek kerékjártói,  valójában nem szűken kerékkészítők, hanem szekércsinálók voltak, nem volt kevesebb közük a fürgettyűhöz, vagyis a szekér fordulókészséget biztosító alkatrészhez, mint a kerékhez. Szakmájukat ekkoriban erős német –  főleg bajor –   hatások is érték, így terjedt el nálunk a „kerékjártó”-val azonos jelentésben a „wagner” szó felől magyarosuló „bugner”, majd bognár elnevezés.

Ugyancsak a 15. század folyamán a kocsi szó is megjelent Magyarországon (a szó külföldi elterjedése, illetve a magyar Kocsis családnév gyakorivá válása már a 16. században kezdődött – a „kocsis” egyébként „kocsihajtó”, „fuvaros” jelentésű szó, régen sem a kocsikészítésre vonatkozott).  Kocs község Buda és Bécs közt, a dunamenti Komáromtól kissé délkeletre fekszik. Hunyadi Mátyás uralkodása idején ennek a falunak, egyben postaúti állomásnak a kerékjártói, a kocz-i bognárok fejlesztették ki, németes szerszámkészletükkel, a gyorsjárású magyar teherszekerek egy továbbfinomított változatát, „koczy szekér” néven; ebből a kifejezésből maradt el később a „szekér”. A „koczy”-típusú, idővel más helységekben is gyártott, majd mintaként külországokba elkerült könnyű járművek főként a személyszállításnak jelentették azt a hungáriai reformját, amely kontinens-szerte kihatott. A hatás csak felerészt volt köszönhető a kocz-i leleményeknek (lőcsös teherelosztás nyújtotta karcsúsítási lehetőségek, ívelt járműoldalak stb.). Nagy szerepe lett annak is, hogy a helység összehangolódó műhelyei –  a bognárság történetében először – képesek voltak sztenderdet produkálni: élenjáróan korszerű járművek sorát kibocsátani, rendre ugyanazon alakzatban és biztonsággal ismételt minőségben.

Számos fejszeváltozat – köztük a topor, a faragóbárd –, és számos különböző fúró, véső,  fűrész, gyalu, fakalapács tartozott a bognár eszköztárába már akkor. A küllőkhöz vonószéket használtak, a fatengelyekhez korai esztergát, és a teknőben leforrázott, kemencében hevített keréktalp-fát vagy „kerékfalat” kihajtó-padban alakították ívvé.

Maradjanak velünk és folytassuk együtt a bognárság mesterségének megismerését!

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Alföldi pásztorkalapok nemezelése és kiformálása

szeptember 12, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában legutóbb a háziiparos kalapkészítés előmunkálatait vázoltuk. Most a további munkafázisok rendjével foglalkozunk.

A nemezelés legfőbb eszköze a „pecka”, egy szögletes kis begyújtott kemenceféle, a tetején odaerősített fémlemezzel. A fémplatnit is meg kell vízzel locsolni, és a filcet rejtő zsákot is, amely ráterül. Igyekezni kell az anyagot a nagy gőzben minél inkább lelapítani. A nagyobb fakok össze-nemezelődnek a kisebbekkel és sokkalta erősebbek lesznek, ellentállva a szakítás kísérletének.  A nemezlapok kicsomagolás után még vissza fognak kerülni a forróvizes platnira, de előtte széleik ferde egymásba-takarásával lapos, fektetett kúpok formázódnak belőlük .  A mester fel is emeli  a kúpokat, és ahol jobban átszűrődik rajtuk a fény, oda tesz egy kis rátét-filcet. A kúpok „feje” (hegye) betűrve, belsejükben védőpapír („alslisz”) a tovább-nemezelődés ellen, így lesznek ismét bekendőzve és bezsákolva, meglocsolva, forró gőzben nyomogatva. A zsákból másodjára kitakargatott – most már kúpalakba rögzült – nemezlapok átigazgatása következik: kerüljenek máshová a lelapításkori hosszanti széleik, mint előbb voltak. És megint: kendőkkel elválasztva be a zsákba, majd meglocsolva rá a forró platnira.

Most már az a jó, ha kissé megnyúlnak a nemezkúpok-beli gyapjúszálak, ezért a kúpok avagy „tompok” pácolólavórba merülnek. Ezután viszont palacsintaformán lesznek bezsákolva. A begöngyölt anyag gyúrása az eddigieknél jelentősen mértéktartóbb locsolgatással történjék, hogy végbemenjen bizonyos fokú biztos zsugorodás, mielőtt egyszerűen vízbe lennének mártva a tompok. Többször ki kell göngyölni, nézegetni őket, mennyivel mentek összébb, majd újragyúrni mindet.  Egyaraszosnak plusz négy ujjnyinak kell lenniük. Ha ez megvan, vízbe mártható a tomp és megkaphatja az utolsó gyúrást.

A szűk értelemben vett formázáshoz kész tompok kellenek. A tomp szájszélét többhelyt megragadva a mester félig-meddig kifordítja a munkadarabot, egy sávot felhajt karimának, erre rálapogat, meghúzza, a középkiállást pedig behorpasztja, vizet önt oda és ököllel lenyomja a horpadást. Csak ezután húzza rá a tompot egy fém fejformára; a tomp teteje félgömbszerűen kifeszül. A karima megint felhajtatik, a középkiállásra pántlika feszül rá, azt le kell nyomni egész a karima tövéig. A levett és felül újra behorpasztott homokszín kalpagoknak festés előtt ki kell száradniuk a napon: egy alacsony fészer cseréptetejére kerülnek. 40-50 liter víz forr az üstben, amelybe savas gyapjúfesték ömlik. A kalapoknak másfél órán át kell ott ázniuk (míg a víz ki nem fehéredik, a festék lekötődését jelezve), majd még egy dézsa savas vízben is időzniük. A mester az innen is kivett, már fekete kalapokat másnap egy lábasnyi keményítős vízbe mártott kefével is kezelgeti, utána meggőzöli őket úgy, hogy egy fazék forró vízre farácsot tesz. A kalapok újfent rákerülnek a kifeszítő fémformára, megint le-, majd felhajtatik a karimájuk és pántlika nyomódik a középrészük aljáig (a belkarimáig vagy „band”-ig).  Ott, a fémformán száradnak meg.

A külső karima körbevasalása többféleképp történhet, és a választás fazonalakító értékű, amint a karima élének nyesővasas megvágása is meghatározott fazonminta szerint történik; tulajdonképpen ebben a fázisban rögzül a kalap típusa és az azon belüli stílváltozat. Ezt követőleg is bőven van még mit tenni: „glancolás” (a filcszálak egyirányba kefélése, esetleg fényes szálak hozzáadása), körbeszegés, bélésvarrás, bélés-pecsételés, szalagolás, állszíj-applikáció.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Alföldi pásztorkalapok megformázásának előkészítése

szeptember 5, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Hagyományos mesterségekkel foglalkozó cikksorozatunkat a SZALAKÓTA program jegyében egy olyan iparosság ismertetésével folytatjuk, amely itthon népművészeti jelentőséggel is művelhető: a nemezelő kalaposmunkáéval.

Aki tud elsőrangú hortobágyi pásztorkalapot készíteni – csikós-, gulyás-, juhász-, kondás-változatban, és segédpásztori, vagyis bojtár-megfelelővel – az már bármiféle nemezkalapot produkálni képes, némi eszközbővítés árán akár cilindert vagy angol „derbyt” is, illetve Zorro-fazonú fekete vagy Boston típusú barna fejrevalót, mely utóbbi a 20. századközép divatja szerint modern öltönyökhöz társult. Itthon azonban a pásztorkalap házi mesterei – kínálatuk szélesítéseképpen –akkoriban is több kupeckalapot, zsiványkalapot, kunsági és nyírségi mulatsági kiskalapot, gyimesit, debreceni cíviskalapot stb. formáztak meg, mint világvárosi fejrevalót, bár szakmai ambícióval ilyen mintadarabokat is előállítottak. A Hortobágy és a Hajdúság határán, Balmazújvárosban, egy mai műhelyben – amelynek felvidéki jogelődje már a 19. század első felében is működött, és azóta is családi öröklődés tartja fenn képességét –  , a pásztorkalap-készítés eljárása muzeális vonásokat mutat, máig nem  sokat változván az idők folyamán. A következőkben ezt a módozatot fogjuk felvázolni.

A mester merinói juhok gyapjával dolgozik, mégpedig fiatal juhokéval, bárányok finom, 3-4 centis gyapjával, különben zűrösebb lenne a munkafolyamat és sprődebb tapintású az eredmény. Birkanyírás után ki kell válogatni a hát- és oldalbunda javát: a hasról és combról nyírt gyapjú a bárányoktól sem elég alkalmas. Hajdan a Tiszánál faüst és vas-üst alkalmazásával, szódás pácolással és a folyóban ringatással oldották ki a gyapjúból a faggyat. Ma ez gyorsabb vegyszeres áztatással-mosással történik, amelynek végére a gyapjú térfogata a felére esik össze. Ha fésűs-tüskés kártológéppel is kezelik, a gyapjú olyan állapotba kerül, hogy hamar posztósítható is, nem csak nemezesíthető. A tiszta gyapjút a mester vasból való lat-súlyokkal, tányéros mérlegen méri ki. Egy hortobágyi gulyáskalap körülbelül 24-28 latnyi tiszta gyapjút igényel; általában 40 dekányi ez, mert  egy lat 1, 49 dekának felel meg. Mivel a kalapokat nem egyenkint érdemes nemezelni, hanem hármasával, így hetvenegynéhány  lat gyapjú kerül kimérésre.  Ezt meg kell tépkedni, „farkasolni”.

Most bizonyos egészen speciális, ódon szerszám vonatik elő, a fakpóna. Hosszú, kilenc juhbélből sodort húrnak kell feszesen állnia a fa-tartóban, az eszközt a terjedelmes fa munkalapra halmozott gyapjú fölé kell vinni, és a húrt ütőfával rezgetve-pengetve szétverni vele szálaira az anyagot – ez a „lajterozás”, melynek eredményeként a gyapjú filcpelyhek dombjává változik. A halmot meg kell tömöríteni: előbb „síbert”  (félhenger-alakot mutató vesszőfonatú rácsot) nyomogatni rá, majd nagy kerek  fak-szitával leszorítva, tapasztó állású kézzel is ránehézkedni az anyagra, amely most már lepényszerű alakot ölt.  Ebből a széles lepényből kell vigyázattal „lefakolni” kisebbeket: mindegyik kalaphoz 2-2 nagyobb „szín-fakot”, és 2-2 kisebb „band-fakot”, míg végül összesen hat nagyobb és hat kisebb félbehajtott gyapjúadag lesz a munkalap szélére pakolva.

széttagolt filcet is tömörítgetni ajánlatos. Egy, a munkalapra kiterített nagy daróc-zsákra rá kell rakodni a „fakokat” úgy, hogy négyenként (kalaponként) sorban filc-kendők is kerüljenek közéjük, és erre a rakásra szorítani rá megint az aztán megnyomkodható, nagy kerek szitát. Az anyag ekkor még rugalmas. A mester bebugyolálja a zsákkal, aminek összeérő széleit nemezelés előtt néhány öltéssel össze is varrja. Kezdődik a nemezelés. Legközelebbi írásunkban innen folytatjuk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Az Őrség gelencsérei

augusztus 29, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Jelen írásunk a SZALAKÓTA program őrségi tárgyú cikkfüzérének befejező része.

A korábbiakban már volt szó az őrségi föld természeti sajátságairól. Az említett dombi vizenyős erdőtalaj és a völgyi öntés- és üledéktalaj közt a domblábaknál vízzáró agyagrétegek húzódnak, és a dombokon is kiütközik agyag, mégpedig az őrségi agyag rendkívül tűzálló. A középkor soványka őrvidéki kisgazdaságait úgy lehetett fenntartani, hogy a bennük munkálkodók kiegészítő kisiparos-tevékenység végzésére szorultak, és a helyben legtermészetesebben kínálkozó, ugyanakkor piacképes iparosság a gelencsérség, vagyis a sokműfajú, tágabb értelemben vett fazekasság volt. (A gelencsér, illetve gerencsér, gölöncsér szó délszláv eredetű.) A gelencsér maga lett termékei fuvarosa és (csere)kereskedője. Útjairól tömött gabonás zsákok egy-egy halmával tért vissza. A faluszerek gelencsérei tulajdonképpen csak felújították, felelevenítették a táj égetettagyag-kultúráját, hiszen Szentgyörgyvölgy mellett pár évtizede régészek olyan cserépszoborra leltek (tehén-plasztika), amely 7500 éve készült, a neolitikus vonaldíszes kerámiák jegyeivel. Nem mintha az Őrség középkori és koraújkori agyagiparossága mágikus vagy dísznek való kerámiákra specializálódott volna. Ellenkezőleg, elő sem fordult, hogy a gelencsér koronggal és gödörkemencés égetéssel előállított készlete, amelyet időről időre szekereken messze vitt, ne szigorúan használatra formázott, mázatlan korsók, tálak, csuprok, lábosok stb. együttese legyen. Legfeljebb puritán karcdíszítések többletéről lehetett szó.

A mázalás, és az írókázás, tarkázás  19. század végi, de inkább 20. század eleji elterjedésével az őrségi  agyagiparosok használatra termelése és tulajdonképp letisztultságra hajló szelleme is megmaradt: díszítéseikben szinte minimalista felfogás érvényesült. Máig is a legyakrabban archaikus jelekkel, nemritkán a székely rovásírás szójeleivel dekorálják munkáikat, amelyek persze a mai viszonyok közt már főként szuveníroknak, ajándéktárgyaknak minősülnek. Az alkalmazott motívumok nagy része azonban régebbi századokban is feltűnt az Őrségben, csak nem égetett edényeken, hanem hímzéseken vagy festett fafaragásokon.  Magyarszombatfán 1956 után beindult egy kerámiaüzem, amely idővel másfélszáz helyi és környékbeli embert alkalmazott, és amely nem szüntette meg Őriszentpéter, Velemér, Szentgyörgyvölgy és más közeli községek falusi turizmushoz kötődő háziműhelyeinek életlehetőségeit. 1998-ra az üzem pénzügyileg bedőlt, de aztán akadt vállalkozó, aki profilmódosítással megújítsa. Az üzem azóta cserépkályhákat és kályhacsempéket gyárt, miközben a Gödörházát közigazgatásilag már bevont Magyarszombatfán jónéhány család műveli a gelencsérséget (őrségi csöcsös korsók, falitányérok, kínálótálak, körtemuzsikák stb.) A múzeumnak is helyet adó helyi kézművesközpontban nemzetközi vásáros fazekastalálkozókra kerül sor.  Veleméren a Cserépmadár szállás, egyben „Csinyálóház” portájánál sindümúzeum (a zsindelyformájú, házilagosan készült, jelmintás cserepek múzeuma) tekinthető meg.

A falusi turizmus beköltöző keramikusokat is vonz és tovább vonz; az újabb itteni műhelyek kiszélesíthetik az őrségi agyag-alapú iparművészet nem-hagyományos vonulatát.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Az Őrség kézműipari sajátságai

augusztus 22, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Mostani írásunk a SZALAKÓTA program őrségi témájú cikkfüzérének negyedik része.

Minthogy az Őrség népviseleti szokásai már a Habsburg-korban is igen szerények voltak, majd a 19. század folyamán inkább alásüllyedtek, mint mondjuk, Matyóföld esetében – 1900-ra kiveszett a kis helyi lenmezőket hasznosító házi szövés-fonás –, ma hiába kutatnánk a tájon például hagyományos bocskor- meg topánkészítő-műhelyeket. Eltűnt a suba-, kucsma-, csákó- és bőrdolmány-csinálás is.  A térség nem egy településén ugyanakkor – ahogyan a néhány magyarlakta burgenlandi helység is példázza ezt – gazdag és jól rendezett muzeális bemutatási anyagot őriznek. Az öltözéki darabokon kívül: a  díszes kelengyeládák, a négy-öt négyzetméteres hímzett lepedők, a szintén fehérhímzéses jegykendők és kehelyfedők kultúrája valaha éppoly egységes volt Felsőőrtől Muraszombatig, mint a húsvéti viaszos tojásfestés csillag-ornamentikája.

A konyhai és ház-körüli, kéziiparos előállítású eszközök hagyományos körét, ezek más vidékektől ebben-abban kissé eltérő készletét és morfológiáját a gazdálkodás olyan helyi adottságai határozták meg, amelyek ma is fennállnak.

Az országos átlagnál egyszerre hűvösebb és párásabb vidéken sok a kis vízfolyás és a pangóvíz. A völgyekben a kavics és a mikroszemcsés üledékrétegek a jellemzők, a dombokon pedig a barna erdőtalaj: átaljában az Őrség gyenge, előnytelen földű táj a szántásos növénytermesztés szempontjából.  Nemzedékek sorának kitartó munkájával annyit lehetett javítani ezen, hogy az éti növénytermesztés szerepe harmadlagosból másodlagossá váljék. Elsődleges mindig az erdőgazdálkodás, az elővigyázatos fakitermelés és a tehéntartás- volt. Az erdőt ez utóbbi célra is használták (avarral almozás), illetve a szántók javítgatására is: az erdei szerek körül égetéses irtásterületeket létesítettek, hamuval trágyáztak szántósított kaszálókörleteket. „Bakhátra” kellett szántaniuk – vagyis néhány méterenként összeszántásos domborulatokat teremtve, hogy az eső, hólé lefuthasson a széles közökbe), ehhez pedig gerendelyes (hosszgerendás) eke kellett. Idővel  –  a 19. század elejétől már megeredtek egyes, immár intenzíven művelhető belső földek is, és itt-ott belső földekké váltak régebbi irtásföldek. A többi irtásföld újraerdősült, de bakhát-nyomok ma is érzékelhetők az erdőaljban. Elterjedt eledel lett a helyi vetésű hajdinából főzött kása, és felfutott a töktermesztés. A tökmagolaj sajtolása Csörgőszeren (szalafői településrész) ma is a régi eljárással történik. Szintén nem veszett ki a szalmafonatú terménytartó edények készítése, amelyeket kópicnak neveznek.

tartósabban kamrázható házilagos élelmiszer-készítmények köre azért sem szegényes az Őrségben, mivel  itt – miközben disznótor sem esett kevesebb, mint máshol –  mindig bőven volt mód a gyűjtögetés-szedegetés, erdő- láp- és patakjárás sokszínű eredményességére (gombafélék, bogyós erdei gyümölcsök, varázsfüvek és -virágok, küszök, pisztrángok, folyami rákok).

A helyi talajviszonyoknak tehát előnyei is akadnak. A legmeggyőzőbben a helyi fazekasság életereje tanúsítja ezt. Legközelebbi írásunk témája az őrségi kerámia lesz.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Az Őrség sajátos építkezése

augusztus 15, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Az előzőhöz hasonlóan mostani írásunk folytatás: a SZALAKÓTA program őrségi témájú cikkfüzérének harmadik része.

Ha templomot kívántak emelni vagy átépítve megújítani, a középkori Őrség települései általában stájer építőmestereket, boltozókat és kőfaragókat hívtak. A 13. századból fennmaradt errefelé későromán kapu- és beltér-képzésű, meg koragótikus templom is; a veleméri csúcsíves ablaksorú, egyhajós templomnak a freskóit is akkori stájer vendégfestő alkotta. Amúgy a lakóházak és gazdasági építmények formakultúrája teljességgel helyi (közös szellemű) elgondolások és munkavégző kezek által virágzott. Eredményét egyszerre nevezhetjük parasztnemesi (gazdálkodó-határőri) és népi faépítészetnek; mintha erre utalna a Szentgyörgyi-patak mellett ma is meglevő zalai aprófalu neve is: Nemesnép.

Az eredeti, és maradványosan máig kiütköző településforma a szeres szerkezetű falukiterjedés volt, amelyet az Őrvidék délebbi szakaszán szegesnek neveztek.  Falvak vagy falurészek nevének végén a szer vagy szeg azt jelentette, hogy egy bizonyos család, illetve egy bizonyos rokonság házfürtje teszi ki a falurészt,  vagy,  hogy néhány különböző rokonság házbokrainak szórványa tesz ki egy –  utcák nélküli – falut. Az egy nagycsaládhoz tartozó családok kisgazdaságai szorosabb egységet alkottak, mint egy-egy összetettebb település gazdaságainak együttese. Az erdőközeli gyepes lankákon helyezkedő házakat, házcsoportokat nem vették körül kerítések: maguk a rönkökből rótt falak kerítettek be egy-egy négyszög- vagy U- alakú udvart: egyik oldalon az alvóház és füstösház, a többin a gazdasági ácsolmányok: kamrák, fészer, istálló, pajta, gabonatároló. Legfeljebb az egyik oldalon, a nyitotton lehetett – összekötő – kerítést látni. A végül rozsszalmával befedett építményeket boronafalas módszerrel állították össze, szálfák vagy szögletesebb gerendák egymásra fektetésével, keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással, majd sárral tapasztották és bemeszelték.  A házcsoportok közt gyümölcsbokor-sorok és kis kaszálósávok húzódtak.  Ma arra járva természetesen nem a középkori rönköket látjuk, ám a 19. századi újra- és hozzáépítések, de még némely 20. századiak is, hűek maradtak a régmúlthoz.  Pankasz sátorszerű haranglába, Gödörháza harangtornya, vagy a nemesnépi zsindelysisakú, szoknyás harangláb éppenséggel valamivel korábbról, a 18. századból maradt fenn, Szalafőn viszont sorra 19. századi kivitelben tekinthetjük meg a sokkalta korábbi praktikus érzékről tanúskodó boronafalas építményeket, a pityerszeri házegyüttest, vagy a zsúppal fedett, emeletes kástut. (A kástu, akár a kisebb, akár a nagyobb, mindenkor tározóhely volt, ám egy-egy emeletes kástu egyben kocsiszín, présház és szerszámkészítő műhely is lehetett).

A 17. századtól fogva kezdtek szaporulni az Őrségben (a mai Burgenland területén is) az útmentébe épülő, utcaalkotó típusú –  a strassensiedlung-elvhez igazodó –, árkádos házak, amelyek jellegzetesen helyi arányaikkal mégis felismerhetően őrségi reformot képviseltek. Amikor már mind téglából készültek ezek (a 19. század derekán túl), és netán cserépfedést kaptak, akkor is megtartották az árkádvonalak, az oromfalak és a helyi tornácok (úgynevezett „kódisállások”) korábban ismert itteni arányait.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Az Őrség élettörténete a középkor óta

augusztus 8, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Jelen írásunk a SZALAKÓTA program cikksorozatában legutóbb megjelent, őrvidéki tárgyú hagyományismertetőnk folytatása.

A késő-középkorban a határvár-rendszer kiépülése nyomán a gyepü-körzet státusa elbizonytalanodott. Az Őrvidék paraszti kisnemesei de facto elvesztették azokat a szabadságjogaikat, amelyeket hivatalosan még több évszázad egyetlen uralkodója sem törölt el. Idővel egyik-másik Habsburg még igazolólevelet is kiadott, hogy megvannak azok a jogok. Ténylegesen azonban  – minthogy az egész  területsáv örökbirtokos főnemesi famíliák kezére jutott–, olyannyira nem érvényesültek, hogy a valahai határőrök leszármazottainak egy része még robotszolgálatra is rákényszerült, címzetesen hiába volt őrnagy-ispánjuk.  A török terjeszkedés ezt a vidéket a 16. században még elkerülte, a 17. században viszont már nem; az őrségi elszegényedés ekkor már mintegy csak beteljesült.

A térségi fegyvermívesség nem ekkor hanyatlott le, hanem már jóval korábban –  és mégis, az őrségi fokosviselet (díszesre munkált fémfokosokról van szó) igen kitartó hagyományként még a 19. századi reformkorban is őrizte az őrségi különlét emlékét Hegyhátszentjakabtól Felsőőrig. Bár másként építkeztek már, mint a késő-középkorban (kőből, téglából, és több lett a szórt házbokrok mellett az útmenti házsor) de egyrészt az új formákban is közös tájjelleg teremtődött errefelé, másrészt a régi formákat sem feledték el: kisebb arányban, de megújult az itt oly szokásos faépítkezés is.  Erős regionalista tudat ütközött ki mindebben, a többnyelvű szűk pátria nem anyanyelvi meghatározottságú, nem nemzeti alapú otthonossági tudata.

A sors iróniája, hogy az őrségi rendi jogok papír-támasztékát, amelyeket a Habsburgok még csak-csak meghagytak, az 1848-as nemzeti szabadságtörvények söpörték el végleg, egybemarkolva az országbeli összes többi rendi joggal. A szegény parasztnemesek büszke fokosviseletének ezzel áldozott le végleg, és nem I. Lipót császár valahai, 1700 körüli önkényével. Egyes ünnepi népszokások gyakorlatában – például az alsóőri menyegzők, és a farsangi játékos „rönkhúzások” alkalmával – a 20. század folyamán is szerepet kaptak még a fokossal (immár mindig csak fafokossal) zajló szimbolikus mozdulatsorok.  Létesülhetett Szentgotthárdon kaszagyár (bükkfa gépei ma ipari műemlékek), selyemgyár, a domináns őrségi kisgazdálkodó élet otthonosan fennmaradt. Alsóőr (Unterwart) említésével persze arra is utalunk, hogy az 1920-ig fennálló őrségi tájegységet az akkori új európai határszabások kettéhasították. De nem ez jelentette az őrségi életvitelre a legnagyobb 20. századi fenyegetést.  Igazi végveszély-hangulatot ezen a tájon a szovjetkoron belüli Rákosi-időszak hozott, amikor az irányító kabinet „magyar Maginot-vonalat” (bunker-és erődláncot) igyekezett kiépíttetni itt, félig Ausztria, félig a titói Jugoszlávia ellenében, a munkálatokat kitelepítésekkel készítve elő, illetve kísérve. A sötét szakaszt követő regenerálódás nem volt gyors, hivatalos tájvédelmi státuszt az Őrség a ’60-as években még nem, csak 1978-ban nyert. Ezzel megnövekedett a turisztikai jövedelemszerzés szerepe is a tájon, és megindult bizonyos mértékű skanzenesedési folyamat.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Az Őrség fogalma

július 25, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Magyarország tájainak kisrégiós kézműipari hagyományairól ezúttal az Őrség, az Őrvidék történeti és aktuális viszonyaira összpontosítva írunk, folytatásos formában, a SZALAKÓTA program mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében.

Eredetileg a 9. századi magyar honfoglalók létesítette nyugati határsáv, a gyepü lakóit nevezték őrvidékieknek: az odatelepített családok fegyveres férfitagjai elsődlegesen határőrizeti-feladatokat láttak el, gyakorlatilag a német nyelvterület felőli kisebb-nagyobb vészek ellenében. Fegyvereiket részben uralkodói juttatásként kapták, részben maguk készítették. Figyelő- és hírszolgálatuk nagyobb támadás esetén lehetővé tette a belországi gyors reagálást, evakuálást, mozgósítást is. A gyepün zajló vitézi és segédszolgálatos  élet kialakuló külön szokásvilágát a királysági korban pecsétes kiváltságoló okmány védte; az őrvidékiek fennhatósága közvetlenül a királyi udvar lett, a mosoni-soproni körzettől le a ma Szlovéniához tartozó muravidéki körzetig. Az őrvidékiek a tágabb környék vas- és sóbányáit, illetve -raktárait is kezelték és védték.

Nemcsak hosszabb, szélesebb is volt az Árpád-kori fogalom szerinti Őrvidék. Például a mai ausztriai Burgenlandban található Oberwart (Felsőőr) is beletartozott, és az ottani településszerkezet foltokban ma is hasonló vonásokat őriz, mint a mi Vas megyei „Őrség”-ünk falvai.  Hasonló a helyzet egyes falvakkal a zalai Göcsej dombjai közt. Ám ma már csupán bizonyos vasi területet szoktunk Őrségnek mondani, amely a Kemeneshát délnyugati végétől, illetve a kimenő Rába folyó kelet–nyugati vonalától délre húzódik, és természetileg határozottabban alpokaljai karakterű, mint a Kemeneshát. Sőt, a legszűkebb értelemben vett Őrségbe Szentgotthárd városa sem tartozik bele, amint innen délnyugatra az Ausztria felé kiszögellő terület sem, bár Szentgotthárd és a kiszögellés az úgynevezett Vendvidéknek olyan részét alkotják, amely bizonyos fokú történeti-néprajzi összeszervülést mutat az Őrséggel – ami nem mondható el a Szentgotthárdtól keletre húzódó rábavölgyi vend falu-sor esetében. Az egyszerre őrségi és vendvidéki (szlovén betelepülési) jelleget leginkább Velemér község mintázná (Vas megye elkeskenyült déli nyúlványában), de Velemért már rég éppúgy a legszűkebb Őrség-körzetbe sorolják, mint Őriszentpétert, Gödörházát, Szalafőt, a Lugos-patak melletti Kondorfát vagy a zalavölgyi Pankaszt, eltérően a vasi határvidék legnyugatibb pontjától, a magyar-svábnémet-szlovén lakosságú Felsőszölnöktől. Ami Göcsej különválását illeti –  szokáskulturális elválását az Őrségtől –, ezt a törökkor még nem pecsételte meg, de a 18. századi rekatolizációs hullám már igen.

(Göcsej áttért akkor – ha nem is mindegyik göcseji kisnemes –, míg a vasi Őrség túlnyomórészt megmaradt a református és kisebb arányban az evangélikus vallásnál, százötven éves választásánál.) Ne maradjon azonban említetlenül, hogy az Őrségi Nemzeti Park – amely, mint intézmény, 2002-ben váltotta fel az Őrségi Tájvédelmi Körzetet – nem egyedülien Vas megyei illetőségű, hanem a Zala megyei Szentgyörgyvölgyet is magában foglalja (Lenti járás). Kifogástalan kiterjesztés ez: Szentgyörgyvölgy ugyan a kerkavölgyi kistáj, a Göcsejjel határos, úgynevezett Hetés csücskénél van, mégis helyesebb –  úgy természeti, mint történeti-néprajzi szempontból –  az Őrséghez sorolni, mint Hetéshez (amelynek nagyobb része ma Szlovénia).  Ugyanakkor az Őrségi Nemzeti Park néprajzilag mégsem egészen egységes, minthogy kiterjed a Vendvidék  említett rábavölgyi részére is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A seprűkötés technikája – a cirok-visszahajtástól a megvarrott seprűig

július 18, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi mesterségekről szóló cikksorozatának legutóbbi két írásában a cirokseprű-készítéssel foglalkoztunk, de a munkafolyamat tulajdonképpeni leírásának csak a mostani alkalommal érünk a végére.

A seprűnyélre felrögzített középső cirokköteghez illeszkedő – „vállat” képező –  két köteg után ehhez a „vállhoz” is még két köteget viszünk fel a nyélre,  újabb szögek beverésével, csakhogy most fordítva drótozzuk a nyélre a szálakat. Úgy tehát, hogy most ne a seprésre való cirokrész, hanem a szárak álljanak ki a nyélvégnél (erre-arra), és a „szakáll”-csokor legyen az, amely a másik oldalon mered széjjel. Előtte rámérés szükséges, hogy amikor a „szakállakat” majd visszahajtjuk rendes helyükre – mert ugyanis a seprűkötésben a negyedik és ötödik köteg ügye a visszahajtás nevezetes fázisát jelenti – , azok vége éppen az addig felkerült szálvégekig érjen. A visszahajtott rész alatt húzódó, szintén arrafelé álló szivacsos szár-együttest tarra kell csonkolni. A legtöbb szár nem erre mered, hanem a nyéltartó cső felé. Immár ezeket is el lehet tüntetni nyesővassal, hogy csak a drót fogta csonkjaik maradjanak. A „vállak” fölötti visszahajtások megkötözött kötegei nagyon duzzadnak, igyekezni kell őket valamelyest meglapítani; ennek módja az erős fakalapácsolás.  Stuccolni, ollózgatni most is szükséges.

A hátramaradt cirokmennyiséget már nem két kötegben, hanem kis adagokban drótozzuk fel körben az addigi kötegekre, fedőrétegként. Ezt a felrakást is zsinegelés követi.

A drótozás eldolgozásakor az utoljára felkerült cirokréteg nyírjából   kis „nyak”-burkolatot formázunk a seprűfej alá, a következőképp. A befejező rétegnél hármas drótgyűrűt alkalmazunk, majd a drótszálat a mechanikus adagoló egy másik vájatába helyezzük át – a cső felé eső szélre –, hogy a szárak egy szakasza két többsoros drótgyűrű közé kerülhessen, kidomborodva. A lezárás szög segítségével történik. A zárógyűrű fölé vert szög feje alá harapófogóval rácsavarjuk az elmetszett huzal végét, majd a szöget kalapáccsal elsüllyesztjük a „nyakban”. A szárak nagyobb része még most is sugarasan szétáll. Körben mindet lenyesve immár előállítottuk a seprű alap-alakját. Ami hátravan, az a seprűfej meglaposítása és a szálak tartásának biztosítása. A nyél kikerül a csőből, az eddigi kötözések lekerülnek, ezzel a fejszálak szétmerednek.  Össze kell fogni őket, miközben arra a markolgató szálrendezésre, nyesegetésre, fémfésűs kezelésre kerítünk sort, amelynek során cirokmagok még kipattoghatnak a seprűből.

Amikor az alul présbe fogott seprűfejet zsineggel körbetekerjük, ezzel már meghatározzuk a seprűfej széles és keskeny oldalait. Az így kirajzolódó végső formát legalább három sor kötőzsineg rávarrásával lehet tartósítani. A zsákvarrótűt szorosan a zsineg fölött kell bedöfni a felénk eső széles oldalon, majd az átellenes oldalon szorosan a zsineg alatt kell kijuttatni.  A középső sor ne legyen olyan feszes varrású, mint a másik kettő, mert különben a seprűvég túlnyílhat. Kéziprés használata esetén ülve, nagysatu alkalmazásakor állva varrjunk. Varrás után is érdemes még a seprűfejet fogóval, ollóval megvagdosnunk és fakalapáccsal utoljára megdöngölnünk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU