InfoCsoport
az Infocsoport tagja
Már csak ebben a hónapban fizethetünk a régi 500 forintos bankjegyekkel
Már csak ebben a hónapban, azaz 2019. október 31-ig fizethetünk a készpénzes vásárlásaink során a régi – 2018 előtt kibocsátott – 500 forintos bankjegyekkel, mert október végén a Magyar Nemzeti Bank bevonja a forgalomból azokat.
Mindez azt jelenti, hogy 2019. november 1-től már csak az idén februárban megjelent, megújított 500 forintos bankjegyekkel lehet fizetni, ugyanis ezt követően a kereskedők már nem kötelesek elfogadni a régi, bevont címleteket.
Fontos tudni, hogy a bevonási határnapig, azaz 2019. október 31-ig be nem cserélt régi bankjegyek nem veszítik el értéküket, mert ezt követően a “régi 500 forintos” minden bank- és postafiókban három évig, a jegybankban pedig húsz évig díjmentesen beválthatók – azonos címletű – törvényes fizetőeszközre.
A megújított 500 forintos bankjegyek a kibocsátásuk óta megfelelő ütemben terjedtek el a készpénzforgalomban. Ennek köszönhetően 2019. szeptember végéig az 500 forintos bankjegyeknek már több mint 60 százaléka újakra cserélődött.
A forint bankjegyekkel kapcsolatos változásokról, illetve a bevont fizetőeszközök átváltásával kapcsolatos tudnivalókról az MNB honlapjának Bankjegy és érme oldalán további naprakész, részletes információk érhetők el.
Forrás: MNB
Megelőzni a vízválságot! – hirdeti az egyre sürgetőbb kérdést a Posta új bélyege
2019. október 15-17. között, immár harmadik alkalommal rendezik meg Budapesten a Víz Világtalálkozót (Budapest Water Summit 2019), melyhez kapcsolódóan a Magyar Posta – a korábbiakhoz hasonlóan – ismét bélyegblokkot bocsát ki. A bélyegblokk Nagy Nándor grafikusművész tervei alapján a Pénzjegynyomda Zrt.-ben készült 60.000 példányban.
A klímaváltozás és a globális felmelegedés napjait élve egyre nagyobb figyelmet kap a víz, mely háborús konfliktusok forrása, a globális migráció mozgatórugója, egészségügyi problémák, betegségek és halálozások forrása is lehet. A Földön fogyasztásra alkalmas víz korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre és a világ várható népességnövekedése tovább fokozza a vízkészletek szűkösségét. A vízhiány, árvizek, vízszennyezés vízkrízishez vezet, melyek száma és súlyossága a jövőben fokozódhat. Ennek megfelelően a Világtalálkozó szervezői három problémakört neveztek meg, amelyekről párbeszédet kell tartani: sok víz, kevés víz, szennyezett víz. Mindezek tudatában egyre sürgetőbb a hatásos fellépés a vízkészletek megóvása érdekében.
A bélyegen a víz a „Jövő reménye” felirattal és a reményt szimbolizáló galambbal együtt jelenik meg. A blokk keretrajzán a 2019. évi találkozó szlogenje olvasható: Megelőzni a vízváltságot. A borítékon, ahogy a bélyegen is, a víz alatt látható vörös szín a veszélyre hívja fel a figyelmet, a bélyegző pedig a Földet, mint szemgolyót ábrázolja, ezzel szimbolizálva az ember és természet egységét.
A blokk megvásárolható a Filapostán, a filatéliai szakszolgálatokon, a kijelölt postahelyeken és a Posta.hu -n.
Forrás: Magyar Posta
Változás figyelhető meg a hazai új vállalkozások tulajdonosi összetételében
Csak minden negyedik új vállalkozás indul tiszta lappal, a friss vállalkozások 75 százaléka továbbra is korábbi cégekhez köthető, ugyanakkor változás körvonalazódik a magyar cégalapítási gyakorlatban – közölte az Opten céginformációs szolgáltató hétfőn az MTI-vel.
Közleményük szerint 2017-ben az új vállalkozásoknak csupán 22 százaléka volt olyan, hogy sem tulajdonosi, sem cégjegyzésre jogosulti, sem címkapcsolattal nem volt köthető másik vállalkozáshoz, ez az arány idén már megközelíti a 25 százalékot. Három év alatt 35 százalékról 39 százalékra növekedett azon új cégek aránya, ahol minden tulajdonos és ügyvezető új szereplő – tették hozzá. Közölték, hogy a frissen alapított cégeknél az alapítók, az aláíró magánszemélyek átlag életkora több mint 41 év, amely alapján nem a friss pályakezdők alapítanak általában céget. Ez az arány az elmúlt években lényegesen nem változott, a teljesen új szereplők sem a fiatal korosztályból vannak.
Jelenleg 788 olyan magánszemély van Magyarországon, aki több mint 10 vállalkozáshoz köthető, valamint 5500 magánszemély köthető legalább 5 céghez. A tendencia azt jelzi, hogy a számuk még növekedőben is van – fűzte hozzá az Opten. (MTI)
A GazdaságInfó.hu Változás figyelhető meg a hazai új vállalkozások tulajdonosi összetételében című hír átvétele.
Hazai tej fogyasztásával a szén-dioxid kibocsátás csökkentéséért
Televíziós kampányt indít a Tej Terméktanács abból a célból, hogy a környezetterhelés csökkentése érdekében a vásárlók a belföldön előállított tejet és tejtermékeket válasszák az importáruval szemben – közölték hétfőn az MTI-vel. A közlemény szerint az import a szén-dioxid kibocsátással jelentősen terheli a környezetet, mindezt úgy, hogy olyan termékeket szállítanak az országba, amelyeket magyar tejfeldolgozóktól is meg lehet vásárolni.
Tejszív – magyar tej jelölés
A terméktanács számításai alapján, amelyek a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) tavalyi adatain alapulnak, évente több mint 12 ezer kamionnyi tej- és tejtermék érkezik Magyarországra. 2018-ban Németországból több mint 30 ezer tonna, míg Lengyelországból több mint 11 ezer tonna sajtot szállítottak. Vajból tavaly közel 6 ezer tonna, míg joghurtból több mint 55 ezer tonna külföldről érkezett áru terhelte az utakat. Kitértek arra is, hogy a tudatos vásárlói döntéssel nemcsak a felesleges károsanyag-kibocsátás előzhető meg, hanem a fogyasztók abban is biztosak lehetnek, hogy kiváló magyar terméket visznek haza.
Tejszív logó garantálja azt, hogy a termék belföldön készült, ezen emblémával ellátott áruk minden esetben teljesítik a Magyar Élelmiszerkönyvben foglalt szigorú kritériumokat is. (MTI)
A Stagra Bútor bebútorozott Magyarországon
Véget ért a nyár, a vizek partjáról, a szállodákból, az apartmanokból hazatért a nép és figyelme ismét a lakására terelődik. Ekkor szemrevételezi a kanapét, a gyerekágyat, a foteleket, a konyhai asztalt és így tovább. Megdöbbenve tapasztalja, hogy ez is, az is kopott, elrongyolódott, billeg és ki tudja még, milyen hibákat fedez fel a pihenéséből hazatérő.
Képbe jön a Stagra Bútor
Mielőtt bútorboltot és bútort választana a képzeletbeli vásárlónk, érdemes elgondolkoznunk azon, mit is szeretne a potenciális vásárló. Ma már előnybe részesül a nagyobb választékot kínáló bútor üzlet! Ez dizájnra, színre, nemzeti hovatartozásra – eredetre egyaránt érvényes.
És itt lép színre a lengyel bútoripar egyik kedvence, a Stagra Bútor. Ez a gyár Európa-szerte szállítja termékeit, úgynevezett ülőbútorokat, vagyis a kanapékat, foteleket, puffokat és egyéb kiegészítő termékeket. Még az igényes német piacot is meghódították termékeikkel. Csodás megjelenés, pazar minőség, színkavalkád, anyagválaszték – hadd ne soroljam, most már csak a kedvező árat toldom ide.
Stagra Bútor: Budapest, Vác, Szarvas
Fizikai értelemben Stagra Bútor áruházat három helyen is találunk az országban:
Ám mindegyikből megoldható az ország bármely pontjára a szállítás.
Komoly jellemzője ezeknek a bútorboltoknak, hogy nagyon precíz módon mutatják be áruikat. Lássunk is egy példát, hogy milyen pontosan mutatják be a nyitóképen látható kanapé méreteit:
Elég egy egyszerű mérőszalag és odahaza bárki lemérheti, hogy befér-e hozzá a sarokkanapé vagy túlontúl is nagy űr marad még a szobában, a nappaliban. Persze egyik esetben sincs baj, hiszen ezeknek a gyártmányoknak hallatlan előnye, hogy modul rendszerűek – vagyis vehetünk el belőlük illetve tovább építhetjük kívánságunk, terveink szerint.
A Stagra Bútor magyarországi hálózata további bútoráruházak csatlakozásához is lehetőséget biztosít, hogy még közelebb kerülhessen a magyar bútor fogyasztókhoz.
A témához kapcsolódó bejegyzések:
Egy hálózat beindult a bútor kereskedelemben
Gyermekbútor: gyermekágyak
(X)
Az átalakítás elkezdődött! Hamarosan lapozhatunk!
Kedves Olvasóink!
Weboldalunkat, és a lapcsoportunk tagjait is egységes arculatba terelgetjük, igazítjuk.
A már meglévő oldalaink hamarosan újabb lapokkal bővülnek, mely térségi-, és tematikus lapok az önálló címen is elérhetővé válnak. A folyamat elkezdődött, bízunk benne, hogy az egységes megjelenést Ön is mielőbb tapasztalni fogja!
Hamarosan elérhető tartalmaink:
A csizmadia-műhelyek
Eddigi áttekintésünk a ruházati bőrművesség témájában – a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében – már csaknem teljes, de befejezésül még illik kiegészítenünk a csizmadia-mesterségről elmondottakat. A csizmadiákról ugyanis csupán érintőlegesen szóltunk korábban, megemlítve, hogy a 16. században a vargák jelentős része elhagyta a bőrkikészítést, illetve a bocskorokkal kapcsolatos szolgáltatásokat, és átállt csizmadiának.
Magasszárú, csizmaszerű bőrlábbelik a középkorban is készültek a vargaműhelyekben, de a mai értelemben vett csizmák változatai csak az 1500-as években terjedtek el. A csizmadia mindig beszerzett készbőrből dolgozott, és korántsem csupán csizmákat állított elő. Nem azért nevezték csizmadiának, mert egyebet – topánt, cipőt csinálni – nem tudott, hanem mert más nem állított elő csizmákat, más mesterhez nem, vagy csak bizonytalanul lehetett csizmáért fordulni. A vargamesterség aztán előbb sorvadt el a csizmadia-mesterségnél: végső végét az jelentette, hogy a céhes korszakon túl már beszűkült foltozóvarga-szakmából modernkori suszterség, cipészség vált. Ez annyiban nyitást is jelentett, hogy csizmadia-termékeket is lehetett a korábbi vargához vinni. Későbbi fejleményként aztán már a csizmadiák felől is bővülni kezdett a cipészek mezőnye, hisz a csizmadiaműhelyek fénykorukban sem utasították el a csizmajavítási feladatokat. A cipészmester olyan lábbeli-javító, aki maga is készít lábbeliket, de ezt a képességét csak fele idejében vagy másodlagosan – ha nem ennél is ritkásabban – gyakorolja. (Létezik egy olyan vélelem, hogy a „suszter” szó mást jelent, mármint hogy a suszterok, szemben a cipészekkel, már nem tudnak cipőt csinálni, csak reparálni. Tévedés: a két szó ugyanazt jelenti.)
A keleten kialakult, hozzánk török közvetítéssel érkezett klasszikus csizmaformák közös jellegzetessége a kifordított varrás volt, amely még a 20. század elején is dívott. Az összes varrást (szár-oldalvarrások vagy szár-hátsóvarrás, talpvarrás, sarokvarrás) megelőzően a csizma eleje-részét, a lábfejhez igazodó szakaszt ványolófán – a nedves bőrt deszkára szegezve – hergelővel alakították ki, nyújtó jellegű művelettel, majd hajlati ráncokba szedték. A kifordított varrás azt jelentette, hogy a csizmaszárhoz való kiszabott bőröket nem a külső felületüknél fogva öltötték a talpbőrhöz, hanem kifordítva a talp fonákjához varrták, két-tűs eljárással, és a még megvarratlan sarokrészen át, esetleg fa sarokbetéten át fordították a színére az egész átnedvesített csizmabőrt. A kések, fogók, árak, tűk mellett a kaptavas és a bőrráspoly is a csizmadia mindennapos használatában volt. Akár egyetlen nagy darabból is lehetett csizmaszár, ám ehhez már 19. századi ványológép kellett, és ráncoló alakzatú kaptafa. A csizmapárok még akkoriban is „egylábasan” készültek, csak a lábon, használat által módosult jobb- és ballábassá az eleje-részük. Még a varrógépek kora előtt csizmaszár-tágító mechanika is megjelent a műhelyekben. A sámfák, eltérően a kaptáktól, nem a lábbeli alakításának eszközei, hanem a kész csizma, cipő formatartását szolgálják. Az I. világháború előtt erősen terjedt már a csizma-fejrészek külön- szabása és a „féllábas” talpak szegelése (branzolos, vagyis béléstalpas és rámás csizmák) – nem a talpak vasalásáról, hanem a bőrrészek összeerősítéséről van szó. A parasztcsizma, a lovaglócsizma és a vadászcsizma mellé a két világháború között zárkózott fel – a katonacsizma-változatok mezőnyéből népszerűsödve – az alul fűzős bilgericsizma. Csizmák még ma is készülnek egyes kisipari műhelyekben, de olyan műhelyt már nem találunk, amelynek főtermékei csizmák volnának.
Reméljük, érdemes volt velünk tartani és sok értékes gondolatot oszthattunk meg Önökkel a termékenyítő régmúltból.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Kanapé királyságok
Látható, hogy Európa-szerte felfutóban a bútoripar. Kanapék, franciaágyak, szekrénysorok, egymáshoz illeszkedő és különálló bútordarabok, feltörekvő gyártók termék újdonságai jelennek meg a multicégek és a hazai kereskedők kínálatában.
Ülőgarnitúra sokoldalú bemutatása a bútor forgalmazóinak honlapján
Érdekes színfoltja a hazai bútorkereskedelemnek Budapesten az Abútor Kanapé Áruház és a Dél-Alföldön, Szarvason a Bokros Bútorház.
Mindkét bútoráruház a teljes országot képes kiszolgálni házhoz szállítással. Persze az előbbi elsősorban a fővárosi és az agglomerációban élők számára igazán közeli, míg a szarvasi üzlet több város számára elérhető közelségű. Kecskemét, Szeged, Szolnok szinte egyenlő távolságra, pontosabban közelségre fekszik az önmagát joggal ülőgarnitúra specialistaként hirdető bútorbolthoz.
Stagra Bútor
Ami közös az igényes, európai színvonalú termékek kínálatán túl, az például a kontinens-szerte korszerűnek, élvonalbeli design tulajdonságúnak tartott Stagra bútorok forgalmazása. Ezek az ülőgarnitúrák, kanapék, fotelek, puffok komoly vérfrissítést jelentenek a hazai piacon.
Akciós kínálat
Mindig izgalmas kérdés az ülőgarnitúra, a kanapé ára, hiszen Magyarországot, finom kifejezéssel élve, árérzékeny piacnak tartják. Mindkét üzlet igyekszik a barátságos árfekvésre és ráadásként folyamatosan akciós termékeket is a honlapjára tesz. Mindebből következően érdemes ezekre a honlapokra rápillantanunk.
Abútor:
Kanapé
Bokros Bútorház:
Ülőgarnitúra
További információk, érdekességek:
Ülőgarnitúrák, kanapék őrült jó áron
Masszázs, wellness – Pécs és Budapest
Relaxáció masszázságyon
Néhány érdekes írás hívja fel a figyelmünket arra, hogy a válság egyre távolabb kerülve lehetővé tette, s így valóságos divattá lett a masszázs Pécs városában is.
Ezen ne is csodálkozzunk, hiszen fizikai felfrissülésünket, lelki nyugalmunkat nagyszerűen szolgálja az SPA, a masszázs megannyi műfaja.
Érdekességek a masszázsról
Mindenesetre „masszázs-műfaj” számtalan van, a thai masszázstól a svéd masszázson át az egyszerű, sima felfrissítő masszázsig, hogy az erotikus masszázs kínálatát már ne is hozzuk képbe.
Persze Pécs és Budapest nagyságrendjéből következően eltérő a kínálat.
A pécsi masszázst bemutató oldal – Pécs masszázs paradicsom – erről ezt írja:
A “masszázs Budapest” keresőkifejezésre a Google 3.000.000 kifejezést ad meg, míg a “masszázs Pécs” kifejezésre keresve viszont “csak” 484.000 találatot kap a masszázságy és felüdülés után áhítozó polgár.
Ám ez a kisebb szám egy sokszorosan kevesebb számú lakosra és turistára esik.
A nem-masszázs
Találós kérdésként is feltehetnénk: mi az, amit masszázságyon végeznek, masszázs szalonhoz megszólalásig hasonlatos helyiségben, de az mégsem masszázs?
Igen, talált, ez a Bowen-technika.
Persze, ha figyelünk, rájövünk, itt nincsen zene, nincsenek illatos olajok és finom illatok se – viszont vannak speciális mozdulatsorok, szünetek közbeiktatásával.
Erről például itt olvashatunk: Bowen terápia – az öngyógyítás kezelése
Felfrissülés a hotelekben
Beszélgetés során érdekes információra tehetünk szert például a pécsi Árkádia Hotel recepcióján. Mint a fiatal, ámde felkészült szállodai alkalmazottól megtudjuk, a külföldiek általában minden idejüket a városban töltik, addig a hazai vendégek szívesen időznek a szállásuk wellness termeiben, hogy a szauna, a jakuzzi áldásait élvezzék.
Mindez azt jelenti, hogy a felfrissülésre, a testkultúrára egyre nagyobb igény van Pécsen, Budapesten, Kaposváron, Miskolcon, Debrecenben – vagy bárhol másutt az országban.
A szűcsmunka közelebbről – a ködmönformák
A régi magyar szűcsmesterség hosszas ismertetésének már határt kell szabnunk a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, de egy, a ködmönökről, bekecsekről szóló írás még mindenképpen idekívánkozik.
Míg a suba palástszerű felsőruha, amely gyakran ujjatlan és többnyire térd alá vagy még mélyebbre ér, a szintén hosszúfürtös rackabőrből való (csak olykor kecskebőr) ködmön mindig is kabát-jellegű ujjas volt, amely igen gyakran csak derékig illetve farközépig ért, noha határozottan ritkának a combközépig vagy akár bokáig nyúló hosszúködmön-viselet sem számított. Fogasra akasztva a legtipikusabb ködmön ujjai bőven alálógnak a prémszegéses ruhaaljnak. Egyébként a hosszúködmönök is testhezállóan készültek – a subától eltérően –, de ez a szabásjelleg a láb körüli szakaszon már megváltozott, a széltében is toldásos nagyködmön ott harangszerűvé válhatott.
A busómaszkosok felsőtesti öltözéke is – szőrével kifordított – ködmönféle jelmez tulajdonképpen.
A középkori nagyurak is hordtak ködmönöket, rajtuk díszes kötéssel, ékkövekkel, ám a kora-újkorban a textilek térhódítása lassacskán a kisúri és paraszti világba szorította a ködmönt: az előkelőségek egészen áttértek az addig is létezett, szőtt anyagú, fényes kidolgozású mentére, amelyet télire kibéleltettek szőrmével. A 18. században a szerényebb megjelenésű menték a paraszti világban is gyéríteni kezdték a ködmönviseletet, a 19. század elején pedig, a mentehasználat fenntartása mellett az addig megmaradt ködmönöket szinte mindenhol subára cserélték. Ám amikor a subadíszítés kibontakozása épp teljébe ért – a század derekán valamivel túl –, újra divatozni kezdett a ködmön, mégpedig most már a (korábbi írásunkban bemutatott) subacifrázás illetve a mente-zsinórozás, mente-fémgombozás átvételével, mindenekelőtt a parasztmenyecskék, parasztasszonyok körében, elmaradhatatlan kelengyeholmivá is válva. Sőt, viseletének nagy elterjedtsége jócskán túl is élte a suba fénykorát.
A legrégebbi szabástípusú ködmön (avagy kozsu) a „vállasujjasan” szabott bundakabátka, vagyis amelyiknek az ujja bőréből alakították ki a váll- és mellrészét is. A többi részt azonban hosszantian toldották a vállhoz (nem úgy –nem széltébe-sávosan –, ahogy például erdei állatprémből varrnak meg egy mellényt). Már a 19. század előtt a vállasujjasnál sokkalta inkább elterjedt a külön „elej”-részből, háta-részből, és ujja-részből összeállított ködmön. Idővel a háta-rész lett a legdíszesebb, amelynek általában konkáv ívoldalai voltak, úgynevezett „császárvágása” – az eképp karcsúsított ködmön ellentétét a 20. század egyenes hátú, egyszerű munkásködmönjei jelentik. Az „elej” pedig igen gyakran „csákós vágású”, azaz ferde vonalú szárnyakat mutatott. A női ködmönt, amelynek egy időszakban sonkaujj-divatja is terjedt, hátul, a csípőnél erősen megráncosították. Gyakran alkalmaztak „hátfelfoltot”, nem toldásképpen, hanem erősítő bőr-rátét gyanánt, a nyakat félkörösen befogó felső véggel. A derékba szabott, fodortoldású ködmönt bekecsnek nevezték. Ez a szójelentés aztán, a 20. század során eltolódott, és ma már főként az ujjatlan (mellényszerű) báránybőr felsőruhát nevezzük bekecsnek, ha ez hosszabb, nagyobb holmi a legtipikusabb lajbiknál, és így nagy, prémszegélyes zsebe is lehet.
Ha belebotlunk egy mai ködmöncsinálóba, annak műhelyében valószínűleg készül nem paraszti jellegű szűcsmunka is, valamint olyan holmi is, amely nem is egyértelműen szűcsmunka – például kelme-bélésű bőrkabát, bajcolt kecskebőrből. (Bajcolás: szőrtelenítés; falcolás: bőrvastagság-kiegyenlítés; valkolás: töretés, intenzív puhítás; rámázás avagy spannolás: a bőr kifeszítése a festékezés számára).
Még a csizmadiákról kell szót ejtenünk, erre egy hét múlva kerül sor.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – subadíszítés
A magyar szűcs-ornamentika témáját már érintettük egyszer a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, amikor arról írtunk, hogy a 19. századi alföldi pásztorvilág posztó cifraszűreinek mintaforrása elsősorban a bőrművesség volt. Most részletezőbben szólunk erről a motívumkincsről. Az első világháború után megkezdődött a subaviselet visszaszorulása, de díszeiké még nem: azok tovább éltek szűrökön, ködmönökön és falusi mellényeken, nemcsak a bőr- de a vászon- és posztó-pruszlikokon is.
Az ünneplős illetve templomozó parasztsuba (nem a ridegpásztori suba) 19. századi változatai közül az egyiket röviden „almás”-nak is nevezték, a szót subák tekintetében főnévként is, jelzőként is használva. „Almás” az olyan bunda neve – vagy jelzője – volt, amelynek bőrrátét-dekorációja, festett és/vagy hímzéses szironyozása kerekded formák alkalmazásával tüntetett. Szóbajönnek itt az esetleges vállgallérok, aztán a deréktoldásokon végighúzódó „keresztirhák” (a subacsinálók „irhának” mondták a rátétül szolgáló szőrtelen bőrcsíkokat is), valamint a hosszanti varrásokat elfedő, hol fehér, hol piros „szálirhák”. Ezeket a hasiból szabott szalagokat a szélükről különböztették meg, vagyis a szélük volt az, amely vagy „vízfolyásos” (hullámos), „csigás”, „csipkés” vagy „almás” jelleget mutatott – utóbbit akkor, ha a perem félköröcskékkel volt végigfogazva. A perem mellett színes kísérőfonalat vezettek végig, ez volt a vereznek.
A rátétek hímzései idővel átkerültek közvetlenül a subafalra. A virágforma-kivágatú bőrrátétekkel ékes subát, illetve a nem különösebben rátétes, de annál erősebben hímzéses subát „virágos”-nak mondták. Leggyakoribb a pávaszemhez hasonló stilizált rózsamotívum volt, amely alul ritmikusan végigsorjázott a suba cikkelyein. Járáskor a fodrokkal együtt a rózsasor is méltóságteljesen rengett-lengett, asszonyi kisbundák esetén pedig, amikor a rózsasor közelebb esett a derékhoz, farhoz, kimondottan a női ringás hangsúlyozódott általa.
Egész kiskerti csokrok, színes gyapjúfonallal, majd 1850 után szűcsselyemmel hímzett bokorvirágok is sorjázhattak a subán, tulipánnal, szekfűvel, nefeleccsel, rozmaringgal, más hajtásokkal, levelekkel ékesen, igen sok stilizációs verzióban – például ágtartó madár motívumának alkalmazásával tömörítve igen gazdaggá a szimmetrikus kompozíciókat. A kompozíciók nem lepték el a subafalat, legfeljebb a vállat (válltányér-hímzés), mert kerülni kellett a bőrmállasztó fokú hímzési zsúfoltságot. Ezért rendre érvényesült a subafal szép alapfestése – például tapló általi egyenletes vörösbarnasága. Selymezésnek sokhelyt az egyszínű vagy kevésszínű selyemfonalas virágozást nevezték a subavállon-subaháton-subaujjon (már ha ujja is volt a subának, mert gyakoribb volt az ujjatlan). A selymező-szokások tájegységenként eltértek: emitt a fekete, amott a zöld dívott, máshol a lila rajzolat uralkodott. A subaalj göndörödő báránybőr szegélye fölött körbefutó ornamentikus sáv is növénymotivikus volt, de nem annyira álló, mint inkább elfekvő ábravonalakkal. A teljes subadíszítésben hat-hét nevezetes öltéstípus váltakozott.
A pásztorbundák sem maradtak akármeddig dísztelenek: aljukra lucsokvédő prémszegély került („kötés”), amely bőrsallangokkal fonódott, vagy gombolódott fel a subafalra. Az ilyen „kötéses bundák” válla alá általában „kártyát”, piros bőrrátétet varrtak, fehér sallangszíjakkal, dohányzacskó- és tűzszerszám-tartónak.
Ködmönről, bekecsről eztán fogunk szólni.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – a suba megvarrása
Előző írásunkban a Szalakóta program régi mesterségekről szóló cikksorozata keretében a subakészítés alapozó munkálataival foglalkoztunk. Ennek során azt is jeleztük, hogy a subát a megszabott birkabőrök egész sorából alakították ki, de még nem tértünk rá ezek illeszkedéseire és az egyes összetevők szerepére.
A paraszti rackabundát készítő szűcs először is vállbőrnek valót jelölt ki, amelyet aztán a kívánt funkció szerint formázott meg, hosszanti oldalain kissé konkáv téglalappá szabva a munkadarabot. A férfi nagybunda érhetett csak kissé térd alá, és érhetett bokáig, sőt, akár olyan hosszú is lehetett, hogy már szinte a csizmaorrot is elrejtette. Mivel hordáskor a vállon nehézkedett, a hosszúsuba vállrésze fokozott masszivitással kellett készüljön. Abból a szempontból azonban mindegy volt a hossz, hogy mindegyik változatnál a vállbőrhöz kellett toldani a többi részt, vagyis a váll felőli végen kerekített oldalbőröket, az elejbőrt és a hátbőrt – mindegyiket tetszés szerint egy vagy több hosszú tagból, majd a toldóvarrás után a zsákvarrásra emlékeztető módon egymással is összeerősíteni őket. Cikkelyfodrokra tagolódó, a lábak irányában többé-kevésbé szétálló palástforma állt elő. Küloldalán mindegyik bőr a felső végtől az alsóig meg lett hasítva, aljuk egyenlőre vágva és prémmel szegve. A varrásvonalakra ráerősítő bőr- vagy (színes) posztócsíkokat vócnak nevezték. A legbővebb, 24 bőrös subák bőrcikkelyeinek sora kiterítve teljes köralakot adott ki, a kör közepén a nyakkivétellel, ahol a nyak-csat helyezkedett, illetve a kacagánygallér (leggyakrabban fekete báránybőrből).
A magyar középkor még nem kései szakaszában az erdei-mezei embereknek még jelentős hányada viselt nyestprém-, vaddisznóbőr- nutria (mocsári hód)- stb. öltözéket. A 15. században már leáldozott ez a szokás: nyestbőrben a kancelláriusok jártak, jobbágy egy sem, amint karmantyúkat (kéz-és karvédő prémeket) sem viseltek a falusi kunyhók lakói. Viszont a paraszti világban, akár a vitézeknél még megmaradt a kacagány „divatja”. Azokban az esetekben, amikor a valahai bőrkikészítő megőrizte a prémes állat karmos lábait, hogy a mellső lábak nyakkötőként szolgálhassanak egy-egy hátibőrhöz, illetve a hátsó pár láb derékkötőként, az esetleg csíkosszőrű állatfarok pedig díszként szerepeljen, ilyenkor az úgynevezett kacagányon dolgozott. Hozzá kell tenni, a középkorban és azon túl is a használatba kerülő kacagányok többségét nem szűcsmesterek állították elő, hanem olyan pásztorok (farkasbőrből, kosbőrből), akik más bundák készítésével nem foglalkoztak. A kacagányok és az átelleni elejbőrök viseletét éppen a subakészítés későbbi terjedése kezdte margóra szorítani, amikor a lógatott elejbőröket felváltották a belebújható mellesek, lajbik. A tipikus subagallér tehát egyszerűen a közvetlen előzmény visszamaradt nyoma, jelzésszerű maradéka.
Valójában egyébként már a középkori előkelőségi bundák is meglehetősen hasonlóan készültek, mint a későbbi parasztsubák, csak a felhasznált szőrmék dolgában mutattak sokkalta nagyobb változatosságot. Cikkelyességük mégsem tűnt ki úgy, mint a későbbi parasztbundáké, mert a méltóságok díszes posztó- selyem- vagy brokátborítást vonattak a külső bőrfelületre.
Akit a díszítés is érdekel, az maradjon velünk továbbra is.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – subabőrök előkészítése
Folytatjuk a szűcsmesterségről szóló írásfüzérünket a Szalakóta program háziiparossági tárgyú cikksorozata keretében.
Milyen eszközökkel volt felszerelve egy szűcsműhely, mondjuk a 19. századi ünneplős subák elterjedése idején? Mivel a tímárok meg a vargák csak szőrtelenített készbőrt szolgáltattak, az irha-specialista szűcsöknek maguknak kellett az alapanyagot kikészíteniük. Eljárásaik nem tértek el nagyban a késő-középkori módozattól, ugyanúgy szükségük volt tehát bőrkiterítő „kaszapadra”, aztán nagy űrtartalmú fadézsákra, a nyersbőrt megtörő puhítóvasakra (az egyik ilyen szerszám kikötői kampóra, vasmacskára hasonlított) és kaparóvasakra (például a kákónak nevezett horogra, vagy a hergelőre). A bőrmegdolgozás végett állandóan tároltak sót, savakat, korpát, festékeket. A következő, bőrszabászati szakaszban félhold-kést, színelőkést, bőrványolót vettek elő, a suba-test összeállításához gömbölyű-fanyeles árat, háromélű tűt, ollót, befogató-fejes varrószéket, mely szerszámok más lyukasztókkal és csipkézőkkel együtt elkeltek a díszítéseknél is.
Leghosszabb ideig a bőrkikészítés tartott – egyes esetekben hónapokig is eltarthatott –, ezért olykor rászántak egy-egy hónap-harmadot egyszerre számos bőr kikészítésére, vagy legalábbis a kikészítés alapozásának elvégzésére, hogy rendre felgyűljön bizonyos hozzáférhető készbőr-tartalékuk, választékuk.
A fürtös-gyapjas oldal zsíroldó átmosása, illetve a másik oldal huslásának (cafatainak és hártyázottságának) lekaparása utáni csávalébe merítés, sós-savas áztatás városon volt gyakori. A juhász-szűcsök ugyanis célzatosan mosatlan, áztatatlan birkabőröket törtek meg, kapartak le és fehérítgettek a zsírosbunda-készítés kedvéért. Ezek a különösebb cifrázat nélküli pásztor- és fuvarosbundák (munkaruhák) az állati szagláshoz nyugtatólag viszonyultak. Amúgy a jó bunda minden erényével rendelkeztek, esőpergető felületük volt, melegük a suba befordításával nőtt, kifordítás esetén csökkent, levétel esetén pedig, hőségben, cövekre függesztve kitűnő árnyékot adtak, míg az aljuk derékalj lehetett. Zsírosbundájukat a kocsizó parasztok inkább tekintették ünnephez is illőnek, mint az egyszerű szűrt. Múlván azonban a 18. század, a tehetősebb gazdák növekvő hányada már inkább adta városi szűcsnek a megrendelést a juhász- vagy a paraszt-szűcs helyett – ha épp nem a hetivásáron fizetett a gazda egy-egy városi készítésű subáért. Az ilyen suba a báránygyapjas oldalán is egészen faggyatlan volt, mert anyagát megelőzőleg nem is egy, hanem számos menetben csávázták, az köztes órákban pedig a „kaszapadon” (avagy corholón) korpázták igen kitartóan a bőröket. Egyes merítések közt sor került az anyag hosszasabb pihentetésére, vesztegeltetésére is: még sokára következett a végső kiszárítás, amelynek nyomán megbarníthatták a bőrt tölgyfagubacsból nyert festékkel, vagy épp megvilágosíthatták, sárgábbá tehették, például agyagolással. 5-8 vastag, hupás ürübőr helyett – amelyekből egy juhászbunda kitelt – a városi készítésű ünneplős suba összeállításához legkevesebb 12 kisimult, bársonyos felületű báránybőrt kellett kiszabni.
Suba varrásának rejtelmeiről olvashatnak a jövő héten.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A ruházati bőrművesség fejedelme, a szűcs
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában legutóbb a szűcstevékenység határterületeit igyekeztünk fölmérni. Eljutottunk egyebek mellett annak megállapításáig, hogy a modern kor előtt legelterjedtebb posztó felsőruhák közül a mentével és – sokkalta ritkábban – a dolmánnyal a szűcsöknek is akadt munkájuk.
A mente a késő-középkortól nyomon követhető, mindkét nem által hordott díszes kötésű posztóujjas volt, amelyet hosszú (térdig érő), lefelé bővülő téli változatában prémmel béleltek és szegtek, ám a derékig érőkurta mentét sem csak nyári ruhaként hordták, hanem ez lehetett rókamálas kiskabát-féle is. A rókaprém a paraszti mentéknél módosságot mutatott: a fehér és fekete bárányprém gallér, szegély és béllet sokkalta gyakoribb volt. A sujtásos, paszományos (zsinór-cifrázattal ellátott) és ezüst kötőláncos – esetleg brokátból szabott – vitéznemesi menték egyre több eleme került át paraszti mentékre (a 19. században még akár komplett vitézkötés is, vagy a dupla fémgomb-sor). A díszesebb bélelt mentéket ünnepekkor nyáridőben is elővették, de ilyenkor csak vállra vetve, panyókán hordták azokat. A dolmány szintén díszes felöltő volt, amelyet gyakran viseltek mente-szerűen de talán még gyakrabban mente alatt (vagy köpönyeg, olykor palást alatt), míg viszont mente fölé dolmány nem kerülhetett, akkor sem, ha hosszú dolmányt vettek föl rövid mentéhez. A kései, 18.-19. századi dolmányoknál a szorosan testhezálló jelleg és a nyakított (felálló-galléros) fazon volt a legtipikusabb.
Posztó- (vagy brokát- stb.) ruhadarabok prémmel történő kibélelése azonban sohasem tartozhatott a központi jelentőségű, elsődlegesen végzett szűcstevékenységek közé. Mindig bőven adódott – falun is – olyan szűcs-teendő, amelynek esetében nem járulékosan kellett irhás bőrt társítani (megmunkálás és kiszabás után hozzávarrni) a munkadarabhoz, hanem magát a munkadarabot kellett irhás zőrme-fövegek, szőrmesálak és -kézvédők (kesztyűk, muffok) bőrből kialakítani, mint például egy-egy prémes belső oldalú bőrmellényt, lajbit.
A főbenjáró szűcsmunkák: s, aztán egész állatbőrök alkalmassá tétele szőnyegszerű használatra, valamint kis- és nagybundák. Az előkelőségi udvarok, illetve a városi patríciusok által alkalmazott szűcsök szinte csakis drága prémekkel foglalkoztak – róka, medve, nyest, nyuszt, coboly, hermelin stb. –; a városi szűcsök más részének és a falusiaknak pedig akadt ugyan róka- vadmacska- illetve nyúlbőrös feladata is, de többnyire juhbőrből, olykor pedig farkasbőrből dolgoztak. Amikor a lajbit vagy bundát készítő falusi szűcs a lefejtett prémes bőr, a gerezna kikészítésétől munkafázisok hosszú során eljutott a funkcionális szempontból már tökéletes ruhadarabig, még mindig nem ért mestersége teljébe, mert ennek legművészibb részét – a bőrholmi gazdagon történő kidekorálását – csak ezután gyakorolta.
Legközelebbi írásunk a bundakészítést állítja a középpontba.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmesterség körül
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában, ezen belül is leginkább a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünkben már többször érintettük a ruházkodás bőrös összefüggéseit. Esett szó a régi bőrlábbelikről és mestereikről, említettünk bőrkalpagot, bőröveket, bőrkötényt, és röviden kitértünk a legjellegzetesebb régi magyar szűcsmunkákra. Mindez azonban csak egy általános bőrművességi áttekintésbe illeszkedett, és ahogyan aztán az összefoglalás szereplői közül kiemeltük a szíjjártói szakágat, hogy részleteiben kibontott képet nyújtsunk róla, így járunk el most a szűcsmesterség dolgában is.
Mielőtt a szűcs-tevékenység pontosabb meghatározását adnánk, tanácsos bevezetésként azokat a régi ruházati termékfajtákat megneveznünk, amelyeket különböző okokból sokan összekevernek a szűcsmunkákkal, vagy legalábbis bizonytalanok a besorolásukban.
Nem minden irhás bőrholmi elkészítéséhez kellett szűcsmester. Például a kanászok bocskor-fölötti lábszárvédője, a bőrcsík-fűzős habda, amelyet kikészítés nélküli szőrös bőrből szabtak ki (a gyapjas, illetve a nyúl-vagy csikószőrös felület a lábon befelé fordult), a leggyakrabban pásztori házitermék volt, illetve gyors mellékmunkaként varga, még szabó is odavethette.
Hasonló volt a helyzet a bőrnadrágokkal, amelyek ugyan készülhettek nyírott báránybőrből, és a cserzett szarvasbőr nadrágokon is húzódhatott színezett irha-csík, vagy fari bunda-dísz, ám a bőrnadrágok fejlesztői elsősorban a szabómesterek voltak. Ha mondjuk a 19. század eleji rézgombos rajthuzli-pantallók (falun ezek akár egészükben juhbőrből készültek) vagy szarvasbőr csizmanadrágok viselői alakíttatni akartak ezen a holmijukon, nem szűcshöz, hanem szabóhoz fordultak (általában posztófedéseket vagy flanell-bélést kívántak a nadrághoz).
A gulyások, juhászok, csikósok szűrposztóból készült nagykabátját, úgy is mondhatjuk, abaköpönyegét, a pásztori cifraszűröket talán amiatt vélik sokan (főleg városon) szűcsműhelyeket is megjáró holmiknak, mert 19. századi díszítésviláguknak valóban van közük a szűcshímzések (régebben kialakult) minta-arzenáljához. A szűrszabók díszítőiskolája a szűcskultúra felől alakult ki. A szűröknél kisebb, egyszerűbb posztózekékről már senkinek sem jut szűcs az eszébe.
A guba szintén szőttes anyagú paraszti kabátféle, amelyet azonban inkább a suba, bunda egyes válfajaival szokás összetéveszteni, nem a szűrrel, hiszen vannak gubancos, „bárányfürtös” megjelenései (fehérben is, feketében is), míg máskor csak bolyhozott a szövetük. Bőr nincs bennük. Alakzatuk a szűrnél általában zavarosabbnak látszik, de sajátos, fedett szabásrendjük szigorúan következetes. A gubások, másnéven gubacsapó mesterek egyszerre voltak fonók (fonalcsinálók), a gyapjú nyüstöléséhez, kallatásához, ványolásához, akár kártolásához is értő guba-takácsok (szövőmesterek) és guba-szabók. A guba általánosságban is a legkevésbé költséges parasztkabát, de akadtak kirívóan olcsó fajtái: egyes tájakon valaha rongypokrócból, vagy kenderkócból is előállítottak gubákat.
A régi menték és dolmányok az eddig említett ruhadaraboktól eltérően olyan holmik voltak, amelyek nem feltétlenül láttak szűcsműhelyt, de valamivel gyakoribb eset volt, amikor szűcs is dolgozott rajtuk.
Legközelebbi írásunkat ezeknek a felsőruháknak a jellemzésével kezdjük majd.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Ostorkészítés Magyarországon
A Szalakóta program kézművességekkel foglalkozó cikksorozatát még mindig a szíjjártó mesterséghez kapcsolódó témával folytatjuk, hangsúlyozva azonban, hogy a hazai ostorkészítők nagyobb hányada a régebbi időkben sem épp nyergesműhelyekben dolgozott. Egyrészt maguknak a csikósoknak és a többi pásztornak nagyon is illett otthonosan művelnie az ostorcsinálás tudományát. Másrészt a vásárokon kirakott ostorokat sem föltétlenül olyan háziiparosok kínálták, akik fogathámok előállítását is vállalták volna, viszont esetleg nem csak pásztor-ostorokat, hanem úrlovas-ostorokat és lovaglókorbácsokat is árultak.
A korbács általában két- vagy számos ágú ostort jelent, bár akadnak tájegységek, ahol ez a szó megilleti olykor az egyágú nehéz pásztor-ostort is. A szíjkorbács csapásai fájdalmasabbak, mint a kötélkorbácséi, kivéve természetesen, ha a kötélágak több helyen csomózottak és ólmozott a végük, mint az antik rómaiak flagrumának. Az orosz kancsukát kurta fanyélhez szorított vastag bőrszíjak alkotják. A bőrcsapós lovaglópálca és a lovaglókorbács valamivel elegánsabb holmik, de a marhaterelő korbácsok használatánál sem a jószágok örökös gyötrés általi fegyelmezése a lényeg. Miután az állat már megismerte, hogy a korbácsütés erősen fájhat is, a tereléshez később elég enyhén rásuhintgatni a korbáccsal – ha pedig a pásztor-ostorokról van szó, az levegőbe pattintgatás, a cserdítések beszéde is elég lehet.
A legelterjedtebb hazai pásztor-ostor a karikás (csikósostor, kanászostor, nehézostor). Anyaga: fa, kender, bőr, fém és lószőr (illetve újabban rafia) kombinációja. Nevét a fanyelet és a szíjat összekapcsoló fémkarikáról kapta, amely az Alföld pásztorainak leleménye volt az ostorjáratás megkönnyítésére. Azóta kialakult a felépítést nagyjából megőrző karikátlan változat is, és eredete felől ezt az utó-változatot is karikásostornak nevezzük. A kocsizó-ostorok mindig hosszabb nyelűek mindkétféle karikásnál. A hosszabb nyelek hajlósak is, míg a karikás dinamikai alkata más: a cserdítések számára kedvező ellentét van a viszonylag rövid (alkarnyi hosszú), stabilan alak-tartó nyél és a hajlós ostorág közt. Amikor a karikás átterjedt a Dunántúlra, ott a nyelet nem meggy- vagy cseresznyefából, esetleg akácból képezték ki, hanem somfából, és pillangókat faragtak a nyélre. Ez szó szerint is veendő, de átvitt értelemben is, mert „pillangózásnak” nevezhetjük átaljában a pásztorostornak mind a vésett-motivikus, mind a sallangos, színezett-bőrleffentyűs díszítését („pillangók” egyébként csikócsengők szíjára is kerülhettek). Később itt is és a Tiszántúlon is gyakoribbá váltak a szilvafa ostornyelek, rézveretekkel, berakásokkal. A nyélnek lehet alsóvégi gombja, és mindig van fogó- derék- és fejrésze. Esetleg karszíj is lóg róla (mintázattal), hogy az ostor, ha kicsúszik a kézből, ne essen a földre. A nyélfej kapcsolódása az ostorághoz több tagból áll: szíjhurok nyúlik ki a nyélfejből a forgókarikához vagy épp az ostorághoz; ezt a szíjkötést teleknek nevezik. A karika másik oldalán az odahurkolódó ostorág kezdőrészét esetleg nyakló borítja, és még azon túl is egy szakaszon sallangos, tarajos lehet az ostorág. Ha viszont hosszabb vendégnyak húzódik az ostorágon, annak rojtos a vége.
Három főrészből áll az ostorág: a szíjfonatos ostorrészből, az ennél vékonyabb csapóból és a legvékonyabb sudárból. A szíjfonatot kenderkötél köré, a kötelet beburkolva készítik el, olyan „bőrszálakból” (keskeny bőrcsíkokból), amelyeket „hasiból” metszenek ki (hastáji állatbőr szélesebb szalagjaiból), szálvágó segítségével. Dobozszerű, pengét hordozó kéziszerszám a szálvágó, amelynek van szálvékonyító funkciójú, hasonló formájú változata. A 20. században ezeket az eszközöket már szinte precízióssá fejlesztették: milliméterbeállító került rájuk. Többnyire a 6, 8, vagy 12 szálas fonás módozatai („zabszem”, „rozmaring” stb.) terjedtek el, de az ún. „kígyóhát”- fonás akár 32 szálas is lehet. A fonatnak a karika-közelben vastagabbnak, előrefelé pedig vékonyodónak kell lennie. Közben egy fonásgyűrű, „címerkötés” is kerülhet rá. Csapóként a fonat végén kilógó kötél is használható, de jobb, ha egy magányos bőrszál, vagy bőrszál-pár folytatja a fonatos ostorrész vonalát. A jószágot megsuhintani úgy kell, hogy testét főleg a csapó érje. A csapó végére erősített végső elvékonyodás, a sudár vagy ostorhegy, az ostornak lószőrből vagy rafiából megfont cserdítő szakasza, nem ritkán bojtos. A leggyorsabb kopású rész, gyakran kell cserélni.
Szűcsmesterségre térünk át a következőkben, érdemes e cikkünket is figyelemmel kísérni.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A sallangok története
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünk kiterjedtségét elsősorban a lószerszám témakörének nagy itthoni hagyománygazdagsága magyarázza. Eddig azonban kitértünk más tájak nyergelési, kantározási, fogatolási szokásváltozataira is. Ezúttal elmarad a kitekintés, mert a sallangozás speciálisan magyar kultúrájáról lesz szó, amely középkori előzmények felől a 17. században bontakozott ki, és számos bőrműves ma is őrzi nálunk az idevágó ismereteket.
Régen sem csupán a szíjjártók foglalkoztak sallangkészítéssel, hanem olyan mesterek is, akik nyergek, hámszíjazatok előállítását nem vállalták, ám ostorokkal, lovas használatú bőrtokokkal és sallangkészletekkel annál gyakrabban bíbelődtek. De maguk a csikósok is szívesen töltöttek időt ilyen tárgyak kidolgozásával. Hiszen még a valahai kondások közt is bőven akadtak, akik természetesnek tartották, hogy bőrtarisznyájuk anyagát maguk cserezzék ki, majd az általuk kiszabott tarisznyát maguk szabják ki, varrják meg és maguk díszítsék maguknak.
Magyarországon vitézi lovak szerszámzatára már az 1100 körüli években szokás volt védő bőrlebenyeket, hosszú bőr-leffentyűket aggatni a bögölyök ellenében. Idővel ezeknek a védőrészeknek olyan varrásos összekötéseik alakultak ki, amelyek mintázatot képeztek, bizonyos cifrázati igénnyel, szimmetriára is törekedve. A 17. század pedig – Felső-Magyarországon és a török fennhatóságú Duna-menti középtértől keletre – a könnyű kocsik és a könnyű parádés fogatolás nagy elterjedési hullámának ideje is volt; ezeknél a korabeli fogatolásoknál vált elmaradhatatlanná a hasításos és fűzéses technikájú, folk-motivikus sallang-alakzatok alkalmazása. A hasított és a vágott bőrdarabok és bőrcsíkok, valamint a csíkokból fonott sallangrészek kombinációs lehetőségeire már akkoriban rátaláltak. A bőrhasítás árral történt. A bőrszál-párok egybefűzése (eltért egymástól a laposfűzési eljárás és az élfűzési eljárás) a bőrszálak kilyukasztgatását előfeltételezte. Már akkor elkülönböződött a kantár homlokszíjához varrt homloksallang és a lófejet szintén érintő pofa- vagy fülsallang kategóriája, akár a hátsallangé, az oldalsallangé és a vesesallangé is.
Bő másfél évszázaddal később, amikor már megjelentek a nemzeti címerrel dekorált díszhámok is, már világos szabályként tartották számon, hogy a díszhám lehet rojttalan vagy rojtos, illetve mutathat egyenes szíjszéleket vagy csipkézetteket, és a sallangozás minden összetevőjének e különbségekhez is igazodniuk kell. Például a veret-ékek – díszcsatok, cizellált fémgyűrűk, fém sallangrózsák – nem lehetnek csipkézettek olyankor, amikor a bőrök nem azok.
A 19. században a legszebb sallang-együtteseket a Debrecen és Nyíregyháza közti Újfehértó híres negyedévi vásárain lehetett megcsodálni, illetve beszerezni. Az Újfehértón kiállított sallangok fonásos részei többnyire kösün („varrószéken”) készültek, kétélű ár segítségével, 12 vagy akár 32 szálból, egyenes vagy ívelt kontúrú, illetve tömör, vaskos, vagy szellős, áttört változatban. Általános volt a színes szironydíszítés (bőrt-bőrrel-hímzés). Az ostorok sallangozásáról legközelebbi írásunkban lesz szó.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a fogatolás további részletei
Előző írásunkban a hám-szíjazat legfőbb részeit ismertettük a Szalakóta program régi mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében. A fejlettebb változatú hámszíjrendszer hozzáadott elemeinek bemutatására most kerítünk sor.
A szügyellőre vagy húzószíjra hosszában szügyellőpárta erősíthető. Ez a pánt segíti, hogy mielőtt még a húzó a rá merőleges marszíjat elérné, máris kapcsolódjon hozzá egy megelőző merőleges hámrész, a nyakszíj vagy nyakló (vállszíjnak is mondják). Mivel pedig a marszíj (a gyeplőtartó karikákat viselő kápa) mögé, a hátközépre még hátszíj is feltehető, a ló testét felül három szíj-ív is befoghatja sorban. Az istráng (strang, hámideg) ebben az esetben egy szakaszon hosszúkás istrángtáska (avagy hámtáska) belsejében húzódik: a táska a húzószíj vonalát folytatja a ló oldala mentén, hogy a hátszíj végeit hozzá lehessen csatlékolni. Ha a hátszíj vonala körbeéri a ló testét, az alsó részt ágyékszíjnak nevezik. Egyes vidékeken sokáig csak nyaklóval hajtották a lovat, majd a marszíjat nevezték hátszíjnak, hisz harmadik felső testszíjat soha nem tettek fel. Ha a hám nyakszíjas, a lovat a nyakszíjtól kiinduló zsinegpár vagy lánc, esetleg rúdszíj köti össze a kocsirúddal, különben a szügyellő tartókarikáin át történik ez a kötés. Y alakú szügyellő-előrész csak nyakszíj feltevése esetén lehetséges.
A fejlesztett gyeplőnek, amely már kevéssé téveszthető össze a bőr kötőfékkel, számos válfaja ismert, de a legegyszerűbb fejlesztett gyeplőnek is van szárperece, és vannak ebbe csatolt eremlői, illetve kapcsolódik hozzá és a bak oldalához egy pótlólagos szerepű álomszíj (kiskocsis), hogy a hajtó a szárperec elejtése esetén is megőrizze irányítóképességét.
Ami a hátszíjat illeti, ennek akad olyan formája, amelyet nem a fentebb jelzett módon kell feltenni, mert nem a kétoldali istrángtáskákig ér, hanem a marszíjat és a farhámot köti össze felül. Ha viszont farhám is kerül a lóra – széles szíj-ív a faroktő fölött is és a far alatt, a hátsó combnál is (oldalról < alakot mutatva) – akkor hosszú oldalsó tartószíj is kell a marszíjtól a farhám-csomópontig, illetve összekötő mellékszíjak a farhám főágai közt. Alkalmaznak hámpárnákat is. Könnyű, közepes vagy nehéz hámról a szíjak vastagsága és szélessége szerint beszélünk. A farmatring (farokszíj) parádé-elem: egyik végén hurok (bújtató) által összefogja, megemeli a lófarkat, míg a másik irányban a hátvonalon a marszíjig ér (hátaslovaknál a nyeregig), és sallangtartóul szolgál. Szemzőt a szállító funkciójú húzásra összpontosítás érdekében applikálnak a kantár pofaszíjára: a befogatolva haladó lovakat felfokozottan zavarhatják a peremlátványok, oldalt észlelt mozgások.
Néhány szót még az összetett fogatolásról. Ha nem egyetlen lovat fognak be két kocsirúd közé, vagy egy rúd mellé, hanem kettes fogat áll elő, úgy a rúdtól balra a „nyergesnek” nevezett ló áll, és a másoldali ló a „rudas”. Az előbbi elnevezés annak az időnek az emléknyoma, amikor a kettes fogatnál a hámok még nem egyeztek meg, mert az egyik lovon nyerges irányító ült. (Ha két igásökör vontat, a „kezes” vagy „csá-s” állat húz baloldalt és a „hajszás” húz a másik oldalon.) Négyesfogatnál a rúdfejre kisefa (bókony) kerül keresztbe, és az elülső pár ló ahhoz kötve húz. Ekkor is elöl van a „nyerges”, csak mögötte a „gyeplős” mozog, míg a másik oldalon a „rudas” hátul marad, az „ostorhegyes” mögött. Ötösfogatnál a „gyeplős” mellé fogott ötödik ló a „láncos”, ha viszont a „rudas” mellé fogják, akkor „lógós”. Szintén széltében történik a hatosfogat (stb.) létrehozása – eltérően az ökrösszekér esetétől, mert ott a tézsla és a hozzátartozó csikoltó segítségével mindig pár kerül pár elé. Az egyes lovak szíjazatának viszont a pozíciókülönbségek ellenére – elvileg – nem kell nagyban különbözniük. – Ha a sallangokra kíváncsi, érdemes következő cikkünkben is velünk tartania.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés a fogatolásba
A Szalakóta program nagymúltú mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában a hám több cikkben történő bemutatásával fejezzük be lószerszám-tematikus írásfüzérünket.
Hámról két értelemben beszélhetünk, szűk, kötött szójelentés szerint, és tágabb, oldottabb értelemben. A hám szűk fogalmába az úgynevezett német szerszám avagy kumet (komót) nem fér bele, hiszen ilyenkor éppen azt hangsúlyozzuk, hogy a ló fogatolása nem igás módon történik. A kumet ugyanis egyfajta – ovális alakú – iga: favázas ló-iga, amelyet esetenként egyökrös fogatoláshoz is használtak valaha, és amely a terhelést az állat vállaira helyezi. A Kárpát-medencét kivéve egész Európában elterjedt, mint egyes tájakon domináns, másutt mellérendelt fogatolási mód. Nálunk csak a nyugati országrészben lett honos a kumet, és ott is részlegesen, a városok hidegvérű málháslovainál, nagytestű fuvaroslovainál, amúgy a magyar fogatolás jellegzetesen hámos lett és az maradt. A hám tág fogalma szerint viszont azt mondjuk: van kumet-hám vagy vállhám, és van magyar hám vagy szügyhám. A kétféle súlyozásnál a hajtóval összekötő szíjrend is eltér egymástól. A szügyhámos és a komótos lómozgás közt természetesen különbség van. A középutat képviseli a könnyű angol kumet – a nemzetközi fogathajtó versenyeken ez dívik. A „szügyhám” szót azonban használják „a hám elülső fele” jelentésben is, ilyenkor a szügyhámot nem a kumettől, hanem a hátsó szíjazati elemek együttesétől, a farhámtól különböztetik meg.
A kötélhámokat hosszú folyamatban, lassan kiszorító költségesebb tehénbőr-hámok időről időre összetettebb szíjazati rendszert is mutattak; nem a kender-hevederes fogatolás hordozta a fogatolás fejlődését. Ma már a hámszíjazat beállítása főként rugós-billentyűs acélkampók, karabinerek által történik, amelyek pontosan a szándékolt mértékben engednek ki és gyorsan-biztosan kötnek újra, vagyis tartják meg a kívánt szíjfeszességet. Ezzel még maradt szerepe a szíjazati csatoknak és csatlékoknak (bőrszíj-hurkoknak) is.
Ami a szügyhám alap-összetevőit illeti – amelyek egylovas fogatolásnál is, illetve a csikó- vagy pendelyhámoknál, meg a kancahámoknál is mindig elmaradhatatlanok voltak –, ezek a következők: a fejkantáron kívül a szügyellő, a marszíj (vagy markötél, markötés), a veseszíj (segédkötés), a két istráng, és persze a gyeplő. A szügyellő (vagy szügyelő) széltében átfogja elöl a ló szügyét (helyezkedhet Y alakban is; erről majd később) és oldalt érve a ló hosszában eléri – odakapcsolódva – a rá merőleges marszíjat, amely félkör alakban a sörény végén bőven túl lévő gerincszakasznál, de még nem hátközépen fogja át felül a ló testét. A marszíj folytatása a szügyellő vonala alatt, alsó szíj-félkört alkotva, a hasló. Amikor a ló nekifeszül a hámnak, húzásba lendül, a szügyellő félrecsúszna, ha nem tartaná még egy veseszíj is, átlós összekötés a marszíjjal. A szügyellőszíj és a marszíj találkozásától indul ki az istráng – egy-egy hosszabb szíj a ló két oldalán –, amellyel a lovat odakötik egyáltalán a vontatandó járműhöz, annak hámfájához. A gyeplő a hosszú irányítószíj, amely a zabla két oldalától két ágon nyúlik (viszonylag egyenest) a marszíj felső részéig, onnan pedig már gyeplőszárként – vagyis kettősen egyvonalú, hurkos végű szíjként – a hajtó kezébe ér. Következő írásunkban a fejlettebb változatú hámszíjrendszerrel fogunk foglalkozni.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a felkantározás további részletei
A Szalakóta program háziipari cikksorozata keretében ez a második írásunk a lovak felkantározása témájában, a szíjjártói munka ismertetésébe illeszkedően.
A zabla fémtárgy, ám szíjjártónak tudnia kell a zablák mindahány fajtájáról, formájáról (pálcás, csavart stb.), mert például a csikózablát és a feszítőzablát kombináló Pelham-zablánál duplaszáras a kantár (vagy fordítsuk meg: az úgynevezett „nagykantárhoz” kombinált zabla kell). A zablatest a lószáj természettől foghiányos zugaiba illeszkedik, a hordásznak nevezett íny-területre hat, de tud nyomást gyakorolni a hátsó fogakra is. Az elülső záp- illetve metszőfogak és a szemfogak között húzódik, a nyelv fölött. A kantárszárak kettős feszítése fékhatású, egyenlőtlen feszítésnél a kantárszár az oldalirányú mozgások terelésére szolgál. Serkentésre lovaglópálca, lovaglóostor, és a kengyelbe tolt csizma sarkantyúja használatos, ám ezeknek az eszközöknek az alkalmazása sem jelent eleve éles fájdalomokozást, irgalmatlan fájdalmi kényszerítést (ami egyébként is elvadítaná a lovat). Az angol díjlovaglók, díjugratók tompavégű sarkantyúi például árnyalt utasítások közvetítésére képesek, együtthatva a lovas testtartás-módosításainak kommunikatív impulzusaival. Ennek megfelelően a zabla sem a mégoly betanított állat folytonosan erre-arra cikázó szájfájdalmain át fejti ki szerepét. Az úgynevezett „keményszájú” lovaktól eltérő alkatú, érzékeny szájú lovakhoz gumírozott zablák készülnek. Feltételesen zabla nélküli kantározással is jól lovagolhatók egyes kancák, mének, paripák.
A homlokszíjnál helyezkedő csótár a hajszerűen előrehulló felső sörény összefogására szolgál, egyben dísz-elem, sallang is: lovasparádéknál színesen rengő strucctollat is tűznek a sörényfürthöz. A szemzők (szemellenzők) megintcsak olyan sallangok, amelyek fontos funkciót töltenek be, de már nem a mostani témánkhoz tartoznak, hanem a legközelebbihez, a fogatoláshoz.
Itt ejtünk még szót a kötőfékről. Minden egyes lovat külön kötőfék illet, amelynek alkalmazásával lovasa – vagy szekeres gazdája – kikötve otthagyhatja az állato(ka)t a jászolos állásnál, ha nem éppen egy kínálkozó tornácnál, ágasfánál, vagy egy kiálló elemekkel épült falnál. A kötőfék tulajdonképpen fejfék, amely a kantárhoz hasonlóan, de zabla nélkül fogja át a ló fejét, és amelynek szárát (vezetőszár) az istállóban ahhoz a lánchoz, esetleg kötélhez hurkolják hozzá, amely a jászolszéli vas-karikáról csüng, fagolyóval a végén. Minden korban gyakrabban használtak kötélből csomózott kötőféket – ismerve a szakszerű hurkolási forszokat –, mint bőranyagút; ma főleg műszálas zsineg szolgál ilyen célra. (Akik kenderrel dolgozva kötélveréssel foglalkoztak, mind értettek a lovak felszerszámozási rendjéhez,, hiszen a teljes hám is készülhetett kötélből.) A bokszba rekesztett lónak nem kell kötőfék. Jobb, ha ilyenkor egészen szabad a feje, ezért van kötőfék-akasztó a bokszajtó külső oldalán. Ha velünk maradnak, a fogatolással ismerkedhetnek meg.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a felkantározás
Folytatjuk a lószerszámmal foglalkozó írásaink füzérét a Szalakóta program kézműves tárgyú cikksorozata keretében.
A nyeregalátét („izzasztó”), és a lovas felerősítendő nyeregtáskája nem tartozik eleve a nyereghez úgy, mint a kengyel. Ezek a kiegészítők mindenkor külön is beszerezhetők voltak, ám a szíjjártónak természetesen tudnia kellett teljes lovagló-szettet előállítani, noha a nyeregalátét elsődlegesen filcet, átszellőzni tudó anyagot kíván. A kantár, a kötőfék és a nyeregtáska elkészítése megközelítheti a nyeregkészítés tartamát, nem szólva egy teljes hám kidolgozásáról, ami, ha díszhámról van szó, hónapokba kerülhet.
A kantár a szabadban mozgó ló emberi irányításának elsődleges eszköze. Felkantározásról hátaslovak esetében beszélünk, mert egyébként, fogatolásnál a kantár feltevése csupán a hámba-fogás összetevőjeként jelenik meg. Két összefüggő, fémcsatokkal szűkebbre vagy tágabbra állítható szíjkarikába bújtatják a ló fejét. A nagyobbik szíjkarika felül, az állat füle mögött tarkószíj-ívet ír le, és járulékosan kapcsolódik hozzá egy félkör, az állat füle előtti párta, vagy homlokszíj. A tarkószíj kétoldali folytatása lefelé és a fej alatt, a nyak közelében a torokszíj. A tarkó- és a torokszíj alkotta nagyobb szíjkarikától a lófej hosszában pofaszíjak vezetnek a kisebbikig, amely a szem és az orr közt, alul pedig szájközelben fogja körbe az állat fejét. Ez az orradzó és alul az álladzó. Betanításkor ajánlatos még nyakszíjat is föltenni. Ilyenkor tíz méternél hosszabb futtatószárat is használnak. Szükség lehet boka- vagy ínvédőre, pataharangra (a ló egyik patája felsértheti a másik lábat), bandázsra (gyógyszeres vagy hűtő fáslizásra).
A pofaszíj és az orrszíj/állszíj keresztezésében fémkarikák rögzülnek a szíjazatba mindkét oldalon, ezek tartják egyrészt az állat szájába helyezett fém-fék, a zabla végeit (gyűrűn, kisláncon), másrészt a fékszerkezethez tartozó kantárszárakat, amelyek másik végét a lovas kezeli, a szó legközvetlenebb értelmében. A szíjkapcsolódásokat, keresztezéseket – a zablától odébb – hajlításos-varrásos vagy csak hurkolásos módon szokás megoldani, a szegecses-fémveretes megoldások inkább a harckultikus régmúltra, illetve a parádészerszámokra jellemzők. A kantártípusok sok eltérése közt akadnak olyanok is, amelyekre bármely laikus felfigyel, például a mexikói kantároknál az orrháton X alakban látni a szíjakat. A modern garancialevelek előtti korokban is valamiféle megegyezés kellett, legalábbis közismeretekre hivatkozás a szíjjártói termékek gondozásának szükségéről és módjairól, a rendeltetésszerű használat jegyében.
Mindig is elkerülendő volt, hogy ápolatlan nyeregalátétek és szíjak sebezzék fel a ló bőrét. A nyirkos helyiségben tartott, puffadó lószerszám sem jó, de a száraz lószerszám sem jó akkor, ha elhanyagolva keményszik, ha szikkadása szennyezetten történik, repedezést, töredezést idézve elő. A nedves áttörlés, átkefélés, a nyeregalátét olykori kimosása, a nedves ruhával történő szíjtisztogatást követő száradás után a nyeregszappanozás, szíjpasztázás, majd fényesítés mind nem megkerülendő. Következő cikkünkben is a felkantározással foglalkozunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés
A Szalakóta program kézműipari tárgyú cikksorozatában már számos írásunk érintette a szíjjártó-mesterséget, vagy taglalta ennek egyes tevékenységi részeit, ám éppen a szíjazatokkal, a lószerszám felkantározási, illetve fogatolási elemeivel eddig alig foglalkoztunk. A következő néhány alkalommal ezt az elmaradást pótoljuk.
A szíjjártók hagyományosan nem örülnek, ha mesterségük nevét a „szíjgyártó” szó archaikus alakjának tekintik, ők jobb szeretik, ha a szíjjártás a készbőrből kimetszett szíjak megjáratásának, megdolgozásának, lószerszámmá képzésének (vagy épp ruházati övvé stb. munkálásának) értelmeződik.
Szerszámkészletük évszázadokon át a 20. század második harmadáig alig módosult. Volt fonal- és cérnavágó késük, élszedőjük, félhold alakú serfelőkésük, a nagy bőrformák kimetszéséhez görbekésük, tolókéseik, mindezekhez különböző fenőköveik. Kúpos-, lapos- és csípőfogójuk mellett volt fogólyukasztójuk, szélezőfájuk, aztán úgynevezett bújtatójuk, vékonyító bőrgyalujuk, különféle kalapácsaik, a szabásokhoz körzőjük, a varráshelyek kijelölésére szakítókörzőjük, mintaáttételhez és díszítésekhez rádlijuk. A varróár mellett gömbölyűárat is tartottak, a fonalakhoz pedig szurkot, méhviaszt. Kiemelt szerepet töltött be náluk a csikónak vagy kösünek mondott varrószék. A varrószék négy lábon állt, felső szorítójába, a „csikófejbe” kellett a kivágott bőrt vagy az összepászított bőröket befogatni, és egyszerre több tűvel hozzálátni a varrásukhoz. A spárgahasználat volt a leggyakoribb: cérna csak az úri (parádés) felszereléseknél, soksallangos díszhámoknál járta.
Kéznél voltak még náluk festő- és cirmozó– (szironyozó-) alkalmatosságok is, illetve szegecsek, kész ötvösmunkadarabok, csatok, veret-elemek rézből és ezüstből. Mielőtt ezeket gyári készletekből szerezték volna be, nemcsak finomfémműves kisműhelyek együttműködését igényelték, hanem lánckovácsokét is. Szironytechnikával történő díszítést (bőrszalagos hímzést) csikóbőrös kulacsok, kolompokhoz, csengőkhöz rendelt szíjak, ruházati övek, esetleg bőrös kiképzésű székek esetében alkalmaztak, ám a késői bőrműves korban akár kulcstartók esetében is. A 17.-18. század tartós divatja volt a skófiumos hímzés, a fémszál (aranyozott vagy aranyozatlan ezüstfonal) alkalmazása a díszhámok, bőr- és szövet-anyagú tokok, azonfelül ládák bőrkárpitjai, nemesi ruházatok, bőrfedésű könyvek díszítésénél. A bőrfelület bélyegzős módszerű, préselt-ábrás díszítése akkoriban elsősorban a könyvkötőkre volt jellemző, de a 19. század folyamán a tokok, tarsolyok és a lószerszám tekintetében is felzárkózott ez a szokás.
A marhabőr, mint fő alapanyag mellett a borjúbőr, a lóbőr, a sertésbőr is elkelt a szíjjártó-műhelyekben, egyrészt a díszítő rátéteknél, másrészt a béleléseknél, párnázásoknál. Ismerték az eltérő állatbőrök kezelt változatainak tulajdonságait is (cserzési, pácolási, lágyítási módok szerint), mind az alkalmazás, mind a varrás, mind a festés szempontjából. A festésen is túllévő termékek szeges rakfalra kerültek, vagy, ha parádés felszerelésről volt szó, fogasos társzekrénybe. Maradjanak velünk, következő írásunkban a felkantározással foglalkozunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés ma – a munkálatok bőrműves szakasza
A Szalakóta program kézművességi tárgyú cikksorozatában az előző alkalommal a korszerű nyeregkészítés munkamenetének első felét ismertettük. Most a munkálatok hátralevő fázisait vesszük sorra.
A nyeregváz alsó bőrfedéséhez kellő darabot szabásminta alapján nagy marhabőr lapból vágják ki. A szabásmintánál már figyelembe veszik a személyi megrendelést, a lovas lábának adatait. (A rész-bőrkivágatokhoz beszerezhető egy méretellenőrző szerkezet.) Csiszológép dolgozza meg – gondos odatartás mellett –, vékonyítást is végezve, a kivágott bőr széleit, amelyeket így majd könnyebb lesz megvarrni. A puha munkalapra terített bőrbe szintén gép üti bele az adott márkajelet, a modellnevet, a sorozatszámot, a vázméretet és az ülésméretet. Kimetszenek emellett egy szilvamag alakú, csak éppen többszázszor akkora kemény bőrt a lovas térdpárnája elkészítéséhez.
A kemény bőrre habszivacsot ragasztanak a megfelelő alakban, arra pedig puha bőrt, valamivel nagyobb átmérővel. A domborodó puha bőrnek lelapuló peremet csinálnak – bőrkímélő halcsont segítségével – , hogy aztán ragasztósan behajtsák körben ezt a peremet, rá a másik oldali kemény bőrre. Nem a perem egésze hajlik be, de a megmaradt külső peremrészre is ragasztó kerül, ugyanis a térdpárna a maga ívével illeszkedni fog a korábban kivágott nyereg-alsóbőr homorú széléhez. Összeillesztik a puha munkalapra lefektetett alsóbőrt és a térdpárnát, és egymáshoz szorítják őket. A ragasztókötést kalapáccsal is megerősítik, mielőtt az összevarrás következnék. Hogy a lépegető-varrótűs gép a ragasztás mentén dolgozzék, a kettős rész-munkadarabot a géphez kell fogni és lassan fordítani. Elhelyezés után az alsóbőr még összevarrandó a tetőbőrrel.
A fekete habszivacs tetőre – a kápáknál, az üléshelynél – hasonló eljárással – kivágás, élkezelés, ragasztás, varrás – kerül rá a bőrfedés, a súlyeloszlató szárnyakkal és más összetevőkkel. Tömését a nyereg a már bőrös kápa résén át, gyapjú–műanyag-keverékből kapja meg. A tömés mennyisége (egyedi rendelésnél) a ló alakjától függ – akár az elülső, nem-íves kápa mérete (a mar-kamráé). A tömést a sötét, vagy épp tejeskávészín bőr felületkímélő – gumikalapáccsal történő – verésével döngölik egyenletesre.
A habgumi belsejű, külön elkészített nyeregpárnát árral kifúrt lyukakon át varrják a nyeregtetőhöz, puhító vízpermetek közbeiktatásával. Hátsó részének odavarrása nehezebb: ehhez már görbe ár és görbe tű szükséges. Az összeszoruló réteg-szegélyek közt nem szabad, hogy hézag maradjon, ezért kalapáccsal is ütögetni kell a varrás során a szegélyeket. A végleges nyeregformát hidraulikus prés adja meg; a présbe helyezett nyerget rézsútos szögben álló műanyag-táblák tartják meg, míg egy vastuskó lenyomja a munkadarab közepét. Végül a kengyel is beapplikálható.
Három teljes munkanap nem elég az összes nyeregkészítési munkálathoz, de a negyedik napból már nem venne el sokat a hátralék, ha nem kéne még különálló tartozékokkal is foglalkozni – kantár, zabla stb. –; legközelebb az ilyen felszerelési részeket vesszük szemügyre. Folytatjuk az ismertetést következő cikkünkben.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)