InfoCsoport
az Infocsoport tagja
A csizmadia-műhelyek
Eddigi áttekintésünk a ruházati bőrművesség témájában – a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében – már csaknem teljes, de befejezésül még illik kiegészítenünk a csizmadia-mesterségről elmondottakat. A csizmadiákról ugyanis csupán érintőlegesen szóltunk korábban, megemlítve, hogy a 16. században a vargák jelentős része elhagyta a bőrkikészítést, illetve a bocskorokkal kapcsolatos szolgáltatásokat, és átállt csizmadiának.
Magasszárú, csizmaszerű bőrlábbelik a középkorban is készültek a vargaműhelyekben, de a mai értelemben vett csizmák változatai csak az 1500-as években terjedtek el. A csizmadia mindig beszerzett készbőrből dolgozott, és korántsem csupán csizmákat állított elő. Nem azért nevezték csizmadiának, mert egyebet – topánt, cipőt csinálni – nem tudott, hanem mert más nem állított elő csizmákat, más mesterhez nem, vagy csak bizonytalanul lehetett csizmáért fordulni. A vargamesterség aztán előbb sorvadt el a csizmadia-mesterségnél: végső végét az jelentette, hogy a céhes korszakon túl már beszűkült foltozóvarga-szakmából modernkori suszterség, cipészség vált. Ez annyiban nyitást is jelentett, hogy csizmadia-termékeket is lehetett a korábbi vargához vinni. Későbbi fejleményként aztán már a csizmadiák felől is bővülni kezdett a cipészek mezőnye, hisz a csizmadiaműhelyek fénykorukban sem utasították el a csizmajavítási feladatokat. A cipészmester olyan lábbeli-javító, aki maga is készít lábbeliket, de ezt a képességét csak fele idejében vagy másodlagosan – ha nem ennél is ritkásabban – gyakorolja. (Létezik egy olyan vélelem, hogy a „suszter” szó mást jelent, mármint hogy a suszterok, szemben a cipészekkel, már nem tudnak cipőt csinálni, csak reparálni. Tévedés: a két szó ugyanazt jelenti.)
A keleten kialakult, hozzánk török közvetítéssel érkezett klasszikus csizmaformák közös jellegzetessége a kifordított varrás volt, amely még a 20. század elején is dívott. Az összes varrást (szár-oldalvarrások vagy szár-hátsóvarrás, talpvarrás, sarokvarrás) megelőzően a csizma eleje-részét, a lábfejhez igazodó szakaszt ványolófán – a nedves bőrt deszkára szegezve – hergelővel alakították ki, nyújtó jellegű művelettel, majd hajlati ráncokba szedték. A kifordított varrás azt jelentette, hogy a csizmaszárhoz való kiszabott bőröket nem a külső felületüknél fogva öltötték a talpbőrhöz, hanem kifordítva a talp fonákjához varrták, két-tűs eljárással, és a még megvarratlan sarokrészen át, esetleg fa sarokbetéten át fordították a színére az egész átnedvesített csizmabőrt. A kések, fogók, árak, tűk mellett a kaptavas és a bőrráspoly is a csizmadia mindennapos használatában volt. Akár egyetlen nagy darabból is lehetett csizmaszár, ám ehhez már 19. századi ványológép kellett, és ráncoló alakzatú kaptafa. A csizmapárok még akkoriban is „egylábasan” készültek, csak a lábon, használat által módosult jobb- és ballábassá az eleje-részük. Még a varrógépek kora előtt csizmaszár-tágító mechanika is megjelent a műhelyekben. A sámfák, eltérően a kaptáktól, nem a lábbeli alakításának eszközei, hanem a kész csizma, cipő formatartását szolgálják. Az I. világháború előtt erősen terjedt már a csizma-fejrészek külön- szabása és a „féllábas” talpak szegelése (branzolos, vagyis béléstalpas és rámás csizmák) – nem a talpak vasalásáról, hanem a bőrrészek összeerősítéséről van szó. A parasztcsizma, a lovaglócsizma és a vadászcsizma mellé a két világháború között zárkózott fel – a katonacsizma-változatok mezőnyéből népszerűsödve – az alul fűzős bilgericsizma. Csizmák még ma is készülnek egyes kisipari műhelyekben, de olyan műhelyt már nem találunk, amelynek főtermékei csizmák volnának.
Reméljük, érdemes volt velünk tartani és sok értékes gondolatot oszthattunk meg Önökkel a termékenyítő régmúltból.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Kanapé királyságok
Látható, hogy Európa-szerte felfutóban a bútoripar. Kanapék, franciaágyak, szekrénysorok, egymáshoz illeszkedő és különálló bútordarabok, feltörekvő gyártók termék újdonságai jelennek meg a multicégek és a hazai kereskedők kínálatában.
Ülőgarnitúra sokoldalú bemutatása a bútor forgalmazóinak honlapján
Érdekes színfoltja a hazai bútorkereskedelemnek Budapesten az Abútor Kanapé Áruház és a Dél-Alföldön, Szarvason a Bokros Bútorház.
Mindkét bútoráruház a teljes országot képes kiszolgálni házhoz szállítással. Persze az előbbi elsősorban a fővárosi és az agglomerációban élők számára igazán közeli, míg a szarvasi üzlet több város számára elérhető közelségű. Kecskemét, Szeged, Szolnok szinte egyenlő távolságra, pontosabban közelségre fekszik az önmagát joggal ülőgarnitúra specialistaként hirdető bútorbolthoz.
Stagra Bútor
Ami közös az igényes, európai színvonalú termékek kínálatán túl, az például a kontinens-szerte korszerűnek, élvonalbeli design tulajdonságúnak tartott Stagra bútorok forgalmazása. Ezek az ülőgarnitúrák, kanapék, fotelek, puffok komoly vérfrissítést jelentenek a hazai piacon.
Akciós kínálat
Mindig izgalmas kérdés az ülőgarnitúra, a kanapé ára, hiszen Magyarországot, finom kifejezéssel élve, árérzékeny piacnak tartják. Mindkét üzlet igyekszik a barátságos árfekvésre és ráadásként folyamatosan akciós termékeket is a honlapjára tesz. Mindebből következően érdemes ezekre a honlapokra rápillantanunk.
Abútor:
Kanapé
Bokros Bútorház:
Ülőgarnitúra
További információk, érdekességek:
Ülőgarnitúrák, kanapék őrült jó áron
Masszázs, wellness – Pécs és Budapest
Relaxáció masszázságyon
Néhány érdekes írás hívja fel a figyelmünket arra, hogy a válság egyre távolabb kerülve lehetővé tette, s így valóságos divattá lett a masszázs Pécs városában is.
Ezen ne is csodálkozzunk, hiszen fizikai felfrissülésünket, lelki nyugalmunkat nagyszerűen szolgálja az SPA, a masszázs megannyi műfaja.
Érdekességek a masszázsról
Mindenesetre „masszázs-műfaj” számtalan van, a thai masszázstól a svéd masszázson át az egyszerű, sima felfrissítő masszázsig, hogy az erotikus masszázs kínálatát már ne is hozzuk képbe.
Persze Pécs és Budapest nagyságrendjéből következően eltérő a kínálat.
A pécsi masszázst bemutató oldal – Pécs masszázs paradicsom – erről ezt írja:
A “masszázs Budapest” keresőkifejezésre a Google 3.000.000 kifejezést ad meg, míg a “masszázs Pécs” kifejezésre keresve viszont “csak” 484.000 találatot kap a masszázságy és felüdülés után áhítozó polgár.
Ám ez a kisebb szám egy sokszorosan kevesebb számú lakosra és turistára esik.
A nem-masszázs
Találós kérdésként is feltehetnénk: mi az, amit masszázságyon végeznek, masszázs szalonhoz megszólalásig hasonlatos helyiségben, de az mégsem masszázs?
Igen, talált, ez a Bowen-technika.
Persze, ha figyelünk, rájövünk, itt nincsen zene, nincsenek illatos olajok és finom illatok se – viszont vannak speciális mozdulatsorok, szünetek közbeiktatásával.
Erről például itt olvashatunk: Bowen terápia – az öngyógyítás kezelése
Felfrissülés a hotelekben
Beszélgetés során érdekes információra tehetünk szert például a pécsi Árkádia Hotel recepcióján. Mint a fiatal, ámde felkészült szállodai alkalmazottól megtudjuk, a külföldiek általában minden idejüket a városban töltik, addig a hazai vendégek szívesen időznek a szállásuk wellness termeiben, hogy a szauna, a jakuzzi áldásait élvezzék.
Mindez azt jelenti, hogy a felfrissülésre, a testkultúrára egyre nagyobb igény van Pécsen, Budapesten, Kaposváron, Miskolcon, Debrecenben – vagy bárhol másutt az országban.
A szűcsmunka közelebbről – a ködmönformák
A régi magyar szűcsmesterség hosszas ismertetésének már határt kell szabnunk a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, de egy, a ködmönökről, bekecsekről szóló írás még mindenképpen idekívánkozik.
Míg a suba palástszerű felsőruha, amely gyakran ujjatlan és többnyire térd alá vagy még mélyebbre ér, a szintén hosszúfürtös rackabőrből való (csak olykor kecskebőr) ködmön mindig is kabát-jellegű ujjas volt, amely igen gyakran csak derékig illetve farközépig ért, noha határozottan ritkának a combközépig vagy akár bokáig nyúló hosszúködmön-viselet sem számított. Fogasra akasztva a legtipikusabb ködmön ujjai bőven alálógnak a prémszegéses ruhaaljnak. Egyébként a hosszúködmönök is testhezállóan készültek – a subától eltérően –, de ez a szabásjelleg a láb körüli szakaszon már megváltozott, a széltében is toldásos nagyködmön ott harangszerűvé válhatott.
A busómaszkosok felsőtesti öltözéke is – szőrével kifordított – ködmönféle jelmez tulajdonképpen.
A középkori nagyurak is hordtak ködmönöket, rajtuk díszes kötéssel, ékkövekkel, ám a kora-újkorban a textilek térhódítása lassacskán a kisúri és paraszti világba szorította a ködmönt: az előkelőségek egészen áttértek az addig is létezett, szőtt anyagú, fényes kidolgozású mentére, amelyet télire kibéleltettek szőrmével. A 18. században a szerényebb megjelenésű menték a paraszti világban is gyéríteni kezdték a ködmönviseletet, a 19. század elején pedig, a mentehasználat fenntartása mellett az addig megmaradt ködmönöket szinte mindenhol subára cserélték. Ám amikor a subadíszítés kibontakozása épp teljébe ért – a század derekán valamivel túl –, újra divatozni kezdett a ködmön, mégpedig most már a (korábbi írásunkban bemutatott) subacifrázás illetve a mente-zsinórozás, mente-fémgombozás átvételével, mindenekelőtt a parasztmenyecskék, parasztasszonyok körében, elmaradhatatlan kelengyeholmivá is válva. Sőt, viseletének nagy elterjedtsége jócskán túl is élte a suba fénykorát.
A legrégebbi szabástípusú ködmön (avagy kozsu) a „vállasujjasan” szabott bundakabátka, vagyis amelyiknek az ujja bőréből alakították ki a váll- és mellrészét is. A többi részt azonban hosszantian toldották a vállhoz (nem úgy –nem széltébe-sávosan –, ahogy például erdei állatprémből varrnak meg egy mellényt). Már a 19. század előtt a vállasujjasnál sokkalta inkább elterjedt a külön „elej”-részből, háta-részből, és ujja-részből összeállított ködmön. Idővel a háta-rész lett a legdíszesebb, amelynek általában konkáv ívoldalai voltak, úgynevezett „császárvágása” – az eképp karcsúsított ködmön ellentétét a 20. század egyenes hátú, egyszerű munkásködmönjei jelentik. Az „elej” pedig igen gyakran „csákós vágású”, azaz ferde vonalú szárnyakat mutatott. A női ködmönt, amelynek egy időszakban sonkaujj-divatja is terjedt, hátul, a csípőnél erősen megráncosították. Gyakran alkalmaztak „hátfelfoltot”, nem toldásképpen, hanem erősítő bőr-rátét gyanánt, a nyakat félkörösen befogó felső véggel. A derékba szabott, fodortoldású ködmönt bekecsnek nevezték. Ez a szójelentés aztán, a 20. század során eltolódott, és ma már főként az ujjatlan (mellényszerű) báránybőr felsőruhát nevezzük bekecsnek, ha ez hosszabb, nagyobb holmi a legtipikusabb lajbiknál, és így nagy, prémszegélyes zsebe is lehet.
Ha belebotlunk egy mai ködmöncsinálóba, annak műhelyében valószínűleg készül nem paraszti jellegű szűcsmunka is, valamint olyan holmi is, amely nem is egyértelműen szűcsmunka – például kelme-bélésű bőrkabát, bajcolt kecskebőrből. (Bajcolás: szőrtelenítés; falcolás: bőrvastagság-kiegyenlítés; valkolás: töretés, intenzív puhítás; rámázás avagy spannolás: a bőr kifeszítése a festékezés számára).
Még a csizmadiákról kell szót ejtenünk, erre egy hét múlva kerül sor.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – subadíszítés
A magyar szűcs-ornamentika témáját már érintettük egyszer a Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozata keretében, amikor arról írtunk, hogy a 19. századi alföldi pásztorvilág posztó cifraszűreinek mintaforrása elsősorban a bőrművesség volt. Most részletezőbben szólunk erről a motívumkincsről. Az első világháború után megkezdődött a subaviselet visszaszorulása, de díszeiké még nem: azok tovább éltek szűrökön, ködmönökön és falusi mellényeken, nemcsak a bőr- de a vászon- és posztó-pruszlikokon is.
Az ünneplős illetve templomozó parasztsuba (nem a ridegpásztori suba) 19. századi változatai közül az egyiket röviden „almás”-nak is nevezték, a szót subák tekintetében főnévként is, jelzőként is használva. „Almás” az olyan bunda neve – vagy jelzője – volt, amelynek bőrrátét-dekorációja, festett és/vagy hímzéses szironyozása kerekded formák alkalmazásával tüntetett. Szóbajönnek itt az esetleges vállgallérok, aztán a deréktoldásokon végighúzódó „keresztirhák” (a subacsinálók „irhának” mondták a rátétül szolgáló szőrtelen bőrcsíkokat is), valamint a hosszanti varrásokat elfedő, hol fehér, hol piros „szálirhák”. Ezeket a hasiból szabott szalagokat a szélükről különböztették meg, vagyis a szélük volt az, amely vagy „vízfolyásos” (hullámos), „csigás”, „csipkés” vagy „almás” jelleget mutatott – utóbbit akkor, ha a perem félköröcskékkel volt végigfogazva. A perem mellett színes kísérőfonalat vezettek végig, ez volt a vereznek.
A rátétek hímzései idővel átkerültek közvetlenül a subafalra. A virágforma-kivágatú bőrrátétekkel ékes subát, illetve a nem különösebben rátétes, de annál erősebben hímzéses subát „virágos”-nak mondták. Leggyakoribb a pávaszemhez hasonló stilizált rózsamotívum volt, amely alul ritmikusan végigsorjázott a suba cikkelyein. Járáskor a fodrokkal együtt a rózsasor is méltóságteljesen rengett-lengett, asszonyi kisbundák esetén pedig, amikor a rózsasor közelebb esett a derékhoz, farhoz, kimondottan a női ringás hangsúlyozódott általa.
Egész kiskerti csokrok, színes gyapjúfonallal, majd 1850 után szűcsselyemmel hímzett bokorvirágok is sorjázhattak a subán, tulipánnal, szekfűvel, nefeleccsel, rozmaringgal, más hajtásokkal, levelekkel ékesen, igen sok stilizációs verzióban – például ágtartó madár motívumának alkalmazásával tömörítve igen gazdaggá a szimmetrikus kompozíciókat. A kompozíciók nem lepték el a subafalat, legfeljebb a vállat (válltányér-hímzés), mert kerülni kellett a bőrmállasztó fokú hímzési zsúfoltságot. Ezért rendre érvényesült a subafal szép alapfestése – például tapló általi egyenletes vörösbarnasága. Selymezésnek sokhelyt az egyszínű vagy kevésszínű selyemfonalas virágozást nevezték a subavállon-subaháton-subaujjon (már ha ujja is volt a subának, mert gyakoribb volt az ujjatlan). A selymező-szokások tájegységenként eltértek: emitt a fekete, amott a zöld dívott, máshol a lila rajzolat uralkodott. A subaalj göndörödő báránybőr szegélye fölött körbefutó ornamentikus sáv is növénymotivikus volt, de nem annyira álló, mint inkább elfekvő ábravonalakkal. A teljes subadíszítésben hat-hét nevezetes öltéstípus váltakozott.
A pásztorbundák sem maradtak akármeddig dísztelenek: aljukra lucsokvédő prémszegély került („kötés”), amely bőrsallangokkal fonódott, vagy gombolódott fel a subafalra. Az ilyen „kötéses bundák” válla alá általában „kártyát”, piros bőrrátétet varrtak, fehér sallangszíjakkal, dohányzacskó- és tűzszerszám-tartónak.
Ködmönről, bekecsről eztán fogunk szólni.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – a suba megvarrása
Előző írásunkban a Szalakóta program régi mesterségekről szóló cikksorozata keretében a subakészítés alapozó munkálataival foglalkoztunk. Ennek során azt is jeleztük, hogy a subát a megszabott birkabőrök egész sorából alakították ki, de még nem tértünk rá ezek illeszkedéseire és az egyes összetevők szerepére.
A paraszti rackabundát készítő szűcs először is vállbőrnek valót jelölt ki, amelyet aztán a kívánt funkció szerint formázott meg, hosszanti oldalain kissé konkáv téglalappá szabva a munkadarabot. A férfi nagybunda érhetett csak kissé térd alá, és érhetett bokáig, sőt, akár olyan hosszú is lehetett, hogy már szinte a csizmaorrot is elrejtette. Mivel hordáskor a vállon nehézkedett, a hosszúsuba vállrésze fokozott masszivitással kellett készüljön. Abból a szempontból azonban mindegy volt a hossz, hogy mindegyik változatnál a vállbőrhöz kellett toldani a többi részt, vagyis a váll felőli végen kerekített oldalbőröket, az elejbőrt és a hátbőrt – mindegyiket tetszés szerint egy vagy több hosszú tagból, majd a toldóvarrás után a zsákvarrásra emlékeztető módon egymással is összeerősíteni őket. Cikkelyfodrokra tagolódó, a lábak irányában többé-kevésbé szétálló palástforma állt elő. Küloldalán mindegyik bőr a felső végtől az alsóig meg lett hasítva, aljuk egyenlőre vágva és prémmel szegve. A varrásvonalakra ráerősítő bőr- vagy (színes) posztócsíkokat vócnak nevezték. A legbővebb, 24 bőrös subák bőrcikkelyeinek sora kiterítve teljes köralakot adott ki, a kör közepén a nyakkivétellel, ahol a nyak-csat helyezkedett, illetve a kacagánygallér (leggyakrabban fekete báránybőrből).
A magyar középkor még nem kései szakaszában az erdei-mezei embereknek még jelentős hányada viselt nyestprém-, vaddisznóbőr- nutria (mocsári hód)- stb. öltözéket. A 15. században már leáldozott ez a szokás: nyestbőrben a kancelláriusok jártak, jobbágy egy sem, amint karmantyúkat (kéz-és karvédő prémeket) sem viseltek a falusi kunyhók lakói. Viszont a paraszti világban, akár a vitézeknél még megmaradt a kacagány „divatja”. Azokban az esetekben, amikor a valahai bőrkikészítő megőrizte a prémes állat karmos lábait, hogy a mellső lábak nyakkötőként szolgálhassanak egy-egy hátibőrhöz, illetve a hátsó pár láb derékkötőként, az esetleg csíkosszőrű állatfarok pedig díszként szerepeljen, ilyenkor az úgynevezett kacagányon dolgozott. Hozzá kell tenni, a középkorban és azon túl is a használatba kerülő kacagányok többségét nem szűcsmesterek állították elő, hanem olyan pásztorok (farkasbőrből, kosbőrből), akik más bundák készítésével nem foglalkoztak. A kacagányok és az átelleni elejbőrök viseletét éppen a subakészítés későbbi terjedése kezdte margóra szorítani, amikor a lógatott elejbőröket felváltották a belebújható mellesek, lajbik. A tipikus subagallér tehát egyszerűen a közvetlen előzmény visszamaradt nyoma, jelzésszerű maradéka.
Valójában egyébként már a középkori előkelőségi bundák is meglehetősen hasonlóan készültek, mint a későbbi parasztsubák, csak a felhasznált szőrmék dolgában mutattak sokkalta nagyobb változatosságot. Cikkelyességük mégsem tűnt ki úgy, mint a későbbi parasztbundáké, mert a méltóságok díszes posztó- selyem- vagy brokátborítást vonattak a külső bőrfelületre.
Akit a díszítés is érdekel, az maradjon velünk továbbra is.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmunka közelebbről – subabőrök előkészítése
Folytatjuk a szűcsmesterségről szóló írásfüzérünket a Szalakóta program háziiparossági tárgyú cikksorozata keretében.
Milyen eszközökkel volt felszerelve egy szűcsműhely, mondjuk a 19. századi ünneplős subák elterjedése idején? Mivel a tímárok meg a vargák csak szőrtelenített készbőrt szolgáltattak, az irha-specialista szűcsöknek maguknak kellett az alapanyagot kikészíteniük. Eljárásaik nem tértek el nagyban a késő-középkori módozattól, ugyanúgy szükségük volt tehát bőrkiterítő „kaszapadra”, aztán nagy űrtartalmú fadézsákra, a nyersbőrt megtörő puhítóvasakra (az egyik ilyen szerszám kikötői kampóra, vasmacskára hasonlított) és kaparóvasakra (például a kákónak nevezett horogra, vagy a hergelőre). A bőrmegdolgozás végett állandóan tároltak sót, savakat, korpát, festékeket. A következő, bőrszabászati szakaszban félhold-kést, színelőkést, bőrványolót vettek elő, a suba-test összeállításához gömbölyű-fanyeles árat, háromélű tűt, ollót, befogató-fejes varrószéket, mely szerszámok más lyukasztókkal és csipkézőkkel együtt elkeltek a díszítéseknél is.
Leghosszabb ideig a bőrkikészítés tartott – egyes esetekben hónapokig is eltarthatott –, ezért olykor rászántak egy-egy hónap-harmadot egyszerre számos bőr kikészítésére, vagy legalábbis a kikészítés alapozásának elvégzésére, hogy rendre felgyűljön bizonyos hozzáférhető készbőr-tartalékuk, választékuk.
A fürtös-gyapjas oldal zsíroldó átmosása, illetve a másik oldal huslásának (cafatainak és hártyázottságának) lekaparása utáni csávalébe merítés, sós-savas áztatás városon volt gyakori. A juhász-szűcsök ugyanis célzatosan mosatlan, áztatatlan birkabőröket törtek meg, kapartak le és fehérítgettek a zsírosbunda-készítés kedvéért. Ezek a különösebb cifrázat nélküli pásztor- és fuvarosbundák (munkaruhák) az állati szagláshoz nyugtatólag viszonyultak. Amúgy a jó bunda minden erényével rendelkeztek, esőpergető felületük volt, melegük a suba befordításával nőtt, kifordítás esetén csökkent, levétel esetén pedig, hőségben, cövekre függesztve kitűnő árnyékot adtak, míg az aljuk derékalj lehetett. Zsírosbundájukat a kocsizó parasztok inkább tekintették ünnephez is illőnek, mint az egyszerű szűrt. Múlván azonban a 18. század, a tehetősebb gazdák növekvő hányada már inkább adta városi szűcsnek a megrendelést a juhász- vagy a paraszt-szűcs helyett – ha épp nem a hetivásáron fizetett a gazda egy-egy városi készítésű subáért. Az ilyen suba a báránygyapjas oldalán is egészen faggyatlan volt, mert anyagát megelőzőleg nem is egy, hanem számos menetben csávázták, az köztes órákban pedig a „kaszapadon” (avagy corholón) korpázták igen kitartóan a bőröket. Egyes merítések közt sor került az anyag hosszasabb pihentetésére, vesztegeltetésére is: még sokára következett a végső kiszárítás, amelynek nyomán megbarníthatták a bőrt tölgyfagubacsból nyert festékkel, vagy épp megvilágosíthatták, sárgábbá tehették, például agyagolással. 5-8 vastag, hupás ürübőr helyett – amelyekből egy juhászbunda kitelt – a városi készítésű ünneplős suba összeállításához legkevesebb 12 kisimult, bársonyos felületű báránybőrt kellett kiszabni.
Suba varrásának rejtelmeiről olvashatnak a jövő héten.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A ruházati bőrművesség fejedelme, a szűcs
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában legutóbb a szűcstevékenység határterületeit igyekeztünk fölmérni. Eljutottunk egyebek mellett annak megállapításáig, hogy a modern kor előtt legelterjedtebb posztó felsőruhák közül a mentével és – sokkalta ritkábban – a dolmánnyal a szűcsöknek is akadt munkájuk.
A mente a késő-középkortól nyomon követhető, mindkét nem által hordott díszes kötésű posztóujjas volt, amelyet hosszú (térdig érő), lefelé bővülő téli változatában prémmel béleltek és szegtek, ám a derékig érőkurta mentét sem csak nyári ruhaként hordták, hanem ez lehetett rókamálas kiskabát-féle is. A rókaprém a paraszti mentéknél módosságot mutatott: a fehér és fekete bárányprém gallér, szegély és béllet sokkalta gyakoribb volt. A sujtásos, paszományos (zsinór-cifrázattal ellátott) és ezüst kötőláncos – esetleg brokátból szabott – vitéznemesi menték egyre több eleme került át paraszti mentékre (a 19. században még akár komplett vitézkötés is, vagy a dupla fémgomb-sor). A díszesebb bélelt mentéket ünnepekkor nyáridőben is elővették, de ilyenkor csak vállra vetve, panyókán hordták azokat. A dolmány szintén díszes felöltő volt, amelyet gyakran viseltek mente-szerűen de talán még gyakrabban mente alatt (vagy köpönyeg, olykor palást alatt), míg viszont mente fölé dolmány nem kerülhetett, akkor sem, ha hosszú dolmányt vettek föl rövid mentéhez. A kései, 18.-19. századi dolmányoknál a szorosan testhezálló jelleg és a nyakított (felálló-galléros) fazon volt a legtipikusabb.
Posztó- (vagy brokát- stb.) ruhadarabok prémmel történő kibélelése azonban sohasem tartozhatott a központi jelentőségű, elsődlegesen végzett szűcstevékenységek közé. Mindig bőven adódott – falun is – olyan szűcs-teendő, amelynek esetében nem járulékosan kellett irhás bőrt társítani (megmunkálás és kiszabás után hozzávarrni) a munkadarabhoz, hanem magát a munkadarabot kellett irhás zőrme-fövegek, szőrmesálak és -kézvédők (kesztyűk, muffok) bőrből kialakítani, mint például egy-egy prémes belső oldalú bőrmellényt, lajbit.
A főbenjáró szűcsmunkák: s, aztán egész állatbőrök alkalmassá tétele szőnyegszerű használatra, valamint kis- és nagybundák. Az előkelőségi udvarok, illetve a városi patríciusok által alkalmazott szűcsök szinte csakis drága prémekkel foglalkoztak – róka, medve, nyest, nyuszt, coboly, hermelin stb. –; a városi szűcsök más részének és a falusiaknak pedig akadt ugyan róka- vadmacska- illetve nyúlbőrös feladata is, de többnyire juhbőrből, olykor pedig farkasbőrből dolgoztak. Amikor a lajbit vagy bundát készítő falusi szűcs a lefejtett prémes bőr, a gerezna kikészítésétől munkafázisok hosszú során eljutott a funkcionális szempontból már tökéletes ruhadarabig, még mindig nem ért mestersége teljébe, mert ennek legművészibb részét – a bőrholmi gazdagon történő kidekorálását – csak ezután gyakorolta.
Legközelebbi írásunk a bundakészítést állítja a középpontba.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A szűcsmesterség körül
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában, ezen belül is leginkább a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünkben már többször érintettük a ruházkodás bőrös összefüggéseit. Esett szó a régi bőrlábbelikről és mestereikről, említettünk bőrkalpagot, bőröveket, bőrkötényt, és röviden kitértünk a legjellegzetesebb régi magyar szűcsmunkákra. Mindez azonban csak egy általános bőrművességi áttekintésbe illeszkedett, és ahogyan aztán az összefoglalás szereplői közül kiemeltük a szíjjártói szakágat, hogy részleteiben kibontott képet nyújtsunk róla, így járunk el most a szűcsmesterség dolgában is.
Mielőtt a szűcs-tevékenység pontosabb meghatározását adnánk, tanácsos bevezetésként azokat a régi ruházati termékfajtákat megneveznünk, amelyeket különböző okokból sokan összekevernek a szűcsmunkákkal, vagy legalábbis bizonytalanok a besorolásukban.
Nem minden irhás bőrholmi elkészítéséhez kellett szűcsmester. Például a kanászok bocskor-fölötti lábszárvédője, a bőrcsík-fűzős habda, amelyet kikészítés nélküli szőrös bőrből szabtak ki (a gyapjas, illetve a nyúl-vagy csikószőrös felület a lábon befelé fordult), a leggyakrabban pásztori házitermék volt, illetve gyors mellékmunkaként varga, még szabó is odavethette.
Hasonló volt a helyzet a bőrnadrágokkal, amelyek ugyan készülhettek nyírott báránybőrből, és a cserzett szarvasbőr nadrágokon is húzódhatott színezett irha-csík, vagy fari bunda-dísz, ám a bőrnadrágok fejlesztői elsősorban a szabómesterek voltak. Ha mondjuk a 19. század eleji rézgombos rajthuzli-pantallók (falun ezek akár egészükben juhbőrből készültek) vagy szarvasbőr csizmanadrágok viselői alakíttatni akartak ezen a holmijukon, nem szűcshöz, hanem szabóhoz fordultak (általában posztófedéseket vagy flanell-bélést kívántak a nadrághoz).
A gulyások, juhászok, csikósok szűrposztóból készült nagykabátját, úgy is mondhatjuk, abaköpönyegét, a pásztori cifraszűröket talán amiatt vélik sokan (főleg városon) szűcsműhelyeket is megjáró holmiknak, mert 19. századi díszítésviláguknak valóban van közük a szűcshímzések (régebben kialakult) minta-arzenáljához. A szűrszabók díszítőiskolája a szűcskultúra felől alakult ki. A szűröknél kisebb, egyszerűbb posztózekékről már senkinek sem jut szűcs az eszébe.
A guba szintén szőttes anyagú paraszti kabátféle, amelyet azonban inkább a suba, bunda egyes válfajaival szokás összetéveszteni, nem a szűrrel, hiszen vannak gubancos, „bárányfürtös” megjelenései (fehérben is, feketében is), míg máskor csak bolyhozott a szövetük. Bőr nincs bennük. Alakzatuk a szűrnél általában zavarosabbnak látszik, de sajátos, fedett szabásrendjük szigorúan következetes. A gubások, másnéven gubacsapó mesterek egyszerre voltak fonók (fonalcsinálók), a gyapjú nyüstöléséhez, kallatásához, ványolásához, akár kártolásához is értő guba-takácsok (szövőmesterek) és guba-szabók. A guba általánosságban is a legkevésbé költséges parasztkabát, de akadtak kirívóan olcsó fajtái: egyes tájakon valaha rongypokrócból, vagy kenderkócból is előállítottak gubákat.
A régi menték és dolmányok az eddig említett ruhadaraboktól eltérően olyan holmik voltak, amelyek nem feltétlenül láttak szűcsműhelyt, de valamivel gyakoribb eset volt, amikor szűcs is dolgozott rajtuk.
Legközelebbi írásunkat ezeknek a felsőruháknak a jellemzésével kezdjük majd.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Ostorkészítés Magyarországon
A Szalakóta program kézművességekkel foglalkozó cikksorozatát még mindig a szíjjártó mesterséghez kapcsolódó témával folytatjuk, hangsúlyozva azonban, hogy a hazai ostorkészítők nagyobb hányada a régebbi időkben sem épp nyergesműhelyekben dolgozott. Egyrészt maguknak a csikósoknak és a többi pásztornak nagyon is illett otthonosan művelnie az ostorcsinálás tudományát. Másrészt a vásárokon kirakott ostorokat sem föltétlenül olyan háziiparosok kínálták, akik fogathámok előállítását is vállalták volna, viszont esetleg nem csak pásztor-ostorokat, hanem úrlovas-ostorokat és lovaglókorbácsokat is árultak.
A korbács általában két- vagy számos ágú ostort jelent, bár akadnak tájegységek, ahol ez a szó megilleti olykor az egyágú nehéz pásztor-ostort is. A szíjkorbács csapásai fájdalmasabbak, mint a kötélkorbácséi, kivéve természetesen, ha a kötélágak több helyen csomózottak és ólmozott a végük, mint az antik rómaiak flagrumának. Az orosz kancsukát kurta fanyélhez szorított vastag bőrszíjak alkotják. A bőrcsapós lovaglópálca és a lovaglókorbács valamivel elegánsabb holmik, de a marhaterelő korbácsok használatánál sem a jószágok örökös gyötrés általi fegyelmezése a lényeg. Miután az állat már megismerte, hogy a korbácsütés erősen fájhat is, a tereléshez később elég enyhén rásuhintgatni a korbáccsal – ha pedig a pásztor-ostorokról van szó, az levegőbe pattintgatás, a cserdítések beszéde is elég lehet.
A legelterjedtebb hazai pásztor-ostor a karikás (csikósostor, kanászostor, nehézostor). Anyaga: fa, kender, bőr, fém és lószőr (illetve újabban rafia) kombinációja. Nevét a fanyelet és a szíjat összekapcsoló fémkarikáról kapta, amely az Alföld pásztorainak leleménye volt az ostorjáratás megkönnyítésére. Azóta kialakult a felépítést nagyjából megőrző karikátlan változat is, és eredete felől ezt az utó-változatot is karikásostornak nevezzük. A kocsizó-ostorok mindig hosszabb nyelűek mindkétféle karikásnál. A hosszabb nyelek hajlósak is, míg a karikás dinamikai alkata más: a cserdítések számára kedvező ellentét van a viszonylag rövid (alkarnyi hosszú), stabilan alak-tartó nyél és a hajlós ostorág közt. Amikor a karikás átterjedt a Dunántúlra, ott a nyelet nem meggy- vagy cseresznyefából, esetleg akácból képezték ki, hanem somfából, és pillangókat faragtak a nyélre. Ez szó szerint is veendő, de átvitt értelemben is, mert „pillangózásnak” nevezhetjük átaljában a pásztorostornak mind a vésett-motivikus, mind a sallangos, színezett-bőrleffentyűs díszítését („pillangók” egyébként csikócsengők szíjára is kerülhettek). Később itt is és a Tiszántúlon is gyakoribbá váltak a szilvafa ostornyelek, rézveretekkel, berakásokkal. A nyélnek lehet alsóvégi gombja, és mindig van fogó- derék- és fejrésze. Esetleg karszíj is lóg róla (mintázattal), hogy az ostor, ha kicsúszik a kézből, ne essen a földre. A nyélfej kapcsolódása az ostorághoz több tagból áll: szíjhurok nyúlik ki a nyélfejből a forgókarikához vagy épp az ostorághoz; ezt a szíjkötést teleknek nevezik. A karika másik oldalán az odahurkolódó ostorág kezdőrészét esetleg nyakló borítja, és még azon túl is egy szakaszon sallangos, tarajos lehet az ostorág. Ha viszont hosszabb vendégnyak húzódik az ostorágon, annak rojtos a vége.
Három főrészből áll az ostorág: a szíjfonatos ostorrészből, az ennél vékonyabb csapóból és a legvékonyabb sudárból. A szíjfonatot kenderkötél köré, a kötelet beburkolva készítik el, olyan „bőrszálakból” (keskeny bőrcsíkokból), amelyeket „hasiból” metszenek ki (hastáji állatbőr szélesebb szalagjaiból), szálvágó segítségével. Dobozszerű, pengét hordozó kéziszerszám a szálvágó, amelynek van szálvékonyító funkciójú, hasonló formájú változata. A 20. században ezeket az eszközöket már szinte precízióssá fejlesztették: milliméterbeállító került rájuk. Többnyire a 6, 8, vagy 12 szálas fonás módozatai („zabszem”, „rozmaring” stb.) terjedtek el, de az ún. „kígyóhát”- fonás akár 32 szálas is lehet. A fonatnak a karika-közelben vastagabbnak, előrefelé pedig vékonyodónak kell lennie. Közben egy fonásgyűrű, „címerkötés” is kerülhet rá. Csapóként a fonat végén kilógó kötél is használható, de jobb, ha egy magányos bőrszál, vagy bőrszál-pár folytatja a fonatos ostorrész vonalát. A jószágot megsuhintani úgy kell, hogy testét főleg a csapó érje. A csapó végére erősített végső elvékonyodás, a sudár vagy ostorhegy, az ostornak lószőrből vagy rafiából megfont cserdítő szakasza, nem ritkán bojtos. A leggyorsabb kopású rész, gyakran kell cserélni.
Szűcsmesterségre térünk át a következőkben, érdemes e cikkünket is figyelemmel kísérni.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A sallangok története
A Szalakóta program háziipari tárgyú cikksorozatában a bőrművességgel foglalkozó írásfüzérünk kiterjedtségét elsősorban a lószerszám témakörének nagy itthoni hagyománygazdagsága magyarázza. Eddig azonban kitértünk más tájak nyergelési, kantározási, fogatolási szokásváltozataira is. Ezúttal elmarad a kitekintés, mert a sallangozás speciálisan magyar kultúrájáról lesz szó, amely középkori előzmények felől a 17. században bontakozott ki, és számos bőrműves ma is őrzi nálunk az idevágó ismereteket.
Régen sem csupán a szíjjártók foglalkoztak sallangkészítéssel, hanem olyan mesterek is, akik nyergek, hámszíjazatok előállítását nem vállalták, ám ostorokkal, lovas használatú bőrtokokkal és sallangkészletekkel annál gyakrabban bíbelődtek. De maguk a csikósok is szívesen töltöttek időt ilyen tárgyak kidolgozásával. Hiszen még a valahai kondások közt is bőven akadtak, akik természetesnek tartották, hogy bőrtarisznyájuk anyagát maguk cserezzék ki, majd az általuk kiszabott tarisznyát maguk szabják ki, varrják meg és maguk díszítsék maguknak.
Magyarországon vitézi lovak szerszámzatára már az 1100 körüli években szokás volt védő bőrlebenyeket, hosszú bőr-leffentyűket aggatni a bögölyök ellenében. Idővel ezeknek a védőrészeknek olyan varrásos összekötéseik alakultak ki, amelyek mintázatot képeztek, bizonyos cifrázati igénnyel, szimmetriára is törekedve. A 17. század pedig – Felső-Magyarországon és a török fennhatóságú Duna-menti középtértől keletre – a könnyű kocsik és a könnyű parádés fogatolás nagy elterjedési hullámának ideje is volt; ezeknél a korabeli fogatolásoknál vált elmaradhatatlanná a hasításos és fűzéses technikájú, folk-motivikus sallang-alakzatok alkalmazása. A hasított és a vágott bőrdarabok és bőrcsíkok, valamint a csíkokból fonott sallangrészek kombinációs lehetőségeire már akkoriban rátaláltak. A bőrhasítás árral történt. A bőrszál-párok egybefűzése (eltért egymástól a laposfűzési eljárás és az élfűzési eljárás) a bőrszálak kilyukasztgatását előfeltételezte. Már akkor elkülönböződött a kantár homlokszíjához varrt homloksallang és a lófejet szintén érintő pofa- vagy fülsallang kategóriája, akár a hátsallangé, az oldalsallangé és a vesesallangé is.
Bő másfél évszázaddal később, amikor már megjelentek a nemzeti címerrel dekorált díszhámok is, már világos szabályként tartották számon, hogy a díszhám lehet rojttalan vagy rojtos, illetve mutathat egyenes szíjszéleket vagy csipkézetteket, és a sallangozás minden összetevőjének e különbségekhez is igazodniuk kell. Például a veret-ékek – díszcsatok, cizellált fémgyűrűk, fém sallangrózsák – nem lehetnek csipkézettek olyankor, amikor a bőrök nem azok.
A 19. században a legszebb sallang-együtteseket a Debrecen és Nyíregyháza közti Újfehértó híres negyedévi vásárain lehetett megcsodálni, illetve beszerezni. Az Újfehértón kiállított sallangok fonásos részei többnyire kösün („varrószéken”) készültek, kétélű ár segítségével, 12 vagy akár 32 szálból, egyenes vagy ívelt kontúrú, illetve tömör, vaskos, vagy szellős, áttört változatban. Általános volt a színes szironydíszítés (bőrt-bőrrel-hímzés). Az ostorok sallangozásáról legközelebbi írásunkban lesz szó.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a fogatolás további részletei
Előző írásunkban a hám-szíjazat legfőbb részeit ismertettük a Szalakóta program régi mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében. A fejlettebb változatú hámszíjrendszer hozzáadott elemeinek bemutatására most kerítünk sor.
A szügyellőre vagy húzószíjra hosszában szügyellőpárta erősíthető. Ez a pánt segíti, hogy mielőtt még a húzó a rá merőleges marszíjat elérné, máris kapcsolódjon hozzá egy megelőző merőleges hámrész, a nyakszíj vagy nyakló (vállszíjnak is mondják). Mivel pedig a marszíj (a gyeplőtartó karikákat viselő kápa) mögé, a hátközépre még hátszíj is feltehető, a ló testét felül három szíj-ív is befoghatja sorban. Az istráng (strang, hámideg) ebben az esetben egy szakaszon hosszúkás istrángtáska (avagy hámtáska) belsejében húzódik: a táska a húzószíj vonalát folytatja a ló oldala mentén, hogy a hátszíj végeit hozzá lehessen csatlékolni. Ha a hátszíj vonala körbeéri a ló testét, az alsó részt ágyékszíjnak nevezik. Egyes vidékeken sokáig csak nyaklóval hajtották a lovat, majd a marszíjat nevezték hátszíjnak, hisz harmadik felső testszíjat soha nem tettek fel. Ha a hám nyakszíjas, a lovat a nyakszíjtól kiinduló zsinegpár vagy lánc, esetleg rúdszíj köti össze a kocsirúddal, különben a szügyellő tartókarikáin át történik ez a kötés. Y alakú szügyellő-előrész csak nyakszíj feltevése esetén lehetséges.
A fejlesztett gyeplőnek, amely már kevéssé téveszthető össze a bőr kötőfékkel, számos válfaja ismert, de a legegyszerűbb fejlesztett gyeplőnek is van szárperece, és vannak ebbe csatolt eremlői, illetve kapcsolódik hozzá és a bak oldalához egy pótlólagos szerepű álomszíj (kiskocsis), hogy a hajtó a szárperec elejtése esetén is megőrizze irányítóképességét.
Ami a hátszíjat illeti, ennek akad olyan formája, amelyet nem a fentebb jelzett módon kell feltenni, mert nem a kétoldali istrángtáskákig ér, hanem a marszíjat és a farhámot köti össze felül. Ha viszont farhám is kerül a lóra – széles szíj-ív a faroktő fölött is és a far alatt, a hátsó combnál is (oldalról < alakot mutatva) – akkor hosszú oldalsó tartószíj is kell a marszíjtól a farhám-csomópontig, illetve összekötő mellékszíjak a farhám főágai közt. Alkalmaznak hámpárnákat is. Könnyű, közepes vagy nehéz hámról a szíjak vastagsága és szélessége szerint beszélünk. A farmatring (farokszíj) parádé-elem: egyik végén hurok (bújtató) által összefogja, megemeli a lófarkat, míg a másik irányban a hátvonalon a marszíjig ér (hátaslovaknál a nyeregig), és sallangtartóul szolgál. Szemzőt a szállító funkciójú húzásra összpontosítás érdekében applikálnak a kantár pofaszíjára: a befogatolva haladó lovakat felfokozottan zavarhatják a peremlátványok, oldalt észlelt mozgások.
Néhány szót még az összetett fogatolásról. Ha nem egyetlen lovat fognak be két kocsirúd közé, vagy egy rúd mellé, hanem kettes fogat áll elő, úgy a rúdtól balra a „nyergesnek” nevezett ló áll, és a másoldali ló a „rudas”. Az előbbi elnevezés annak az időnek az emléknyoma, amikor a kettes fogatnál a hámok még nem egyeztek meg, mert az egyik lovon nyerges irányító ült. (Ha két igásökör vontat, a „kezes” vagy „csá-s” állat húz baloldalt és a „hajszás” húz a másik oldalon.) Négyesfogatnál a rúdfejre kisefa (bókony) kerül keresztbe, és az elülső pár ló ahhoz kötve húz. Ekkor is elöl van a „nyerges”, csak mögötte a „gyeplős” mozog, míg a másik oldalon a „rudas” hátul marad, az „ostorhegyes” mögött. Ötösfogatnál a „gyeplős” mellé fogott ötödik ló a „láncos”, ha viszont a „rudas” mellé fogják, akkor „lógós”. Szintén széltében történik a hatosfogat (stb.) létrehozása – eltérően az ökrösszekér esetétől, mert ott a tézsla és a hozzátartozó csikoltó segítségével mindig pár kerül pár elé. Az egyes lovak szíjazatának viszont a pozíciókülönbségek ellenére – elvileg – nem kell nagyban különbözniük. – Ha a sallangokra kíváncsi, érdemes következő cikkünkben is velünk tartania.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés a fogatolásba
A Szalakóta program nagymúltú mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában a hám több cikkben történő bemutatásával fejezzük be lószerszám-tematikus írásfüzérünket.
Hámról két értelemben beszélhetünk, szűk, kötött szójelentés szerint, és tágabb, oldottabb értelemben. A hám szűk fogalmába az úgynevezett német szerszám avagy kumet (komót) nem fér bele, hiszen ilyenkor éppen azt hangsúlyozzuk, hogy a ló fogatolása nem igás módon történik. A kumet ugyanis egyfajta – ovális alakú – iga: favázas ló-iga, amelyet esetenként egyökrös fogatoláshoz is használtak valaha, és amely a terhelést az állat vállaira helyezi. A Kárpát-medencét kivéve egész Európában elterjedt, mint egyes tájakon domináns, másutt mellérendelt fogatolási mód. Nálunk csak a nyugati országrészben lett honos a kumet, és ott is részlegesen, a városok hidegvérű málháslovainál, nagytestű fuvaroslovainál, amúgy a magyar fogatolás jellegzetesen hámos lett és az maradt. A hám tág fogalma szerint viszont azt mondjuk: van kumet-hám vagy vállhám, és van magyar hám vagy szügyhám. A kétféle súlyozásnál a hajtóval összekötő szíjrend is eltér egymástól. A szügyhámos és a komótos lómozgás közt természetesen különbség van. A középutat képviseli a könnyű angol kumet – a nemzetközi fogathajtó versenyeken ez dívik. A „szügyhám” szót azonban használják „a hám elülső fele” jelentésben is, ilyenkor a szügyhámot nem a kumettől, hanem a hátsó szíjazati elemek együttesétől, a farhámtól különböztetik meg.
A kötélhámokat hosszú folyamatban, lassan kiszorító költségesebb tehénbőr-hámok időről időre összetettebb szíjazati rendszert is mutattak; nem a kender-hevederes fogatolás hordozta a fogatolás fejlődését. Ma már a hámszíjazat beállítása főként rugós-billentyűs acélkampók, karabinerek által történik, amelyek pontosan a szándékolt mértékben engednek ki és gyorsan-biztosan kötnek újra, vagyis tartják meg a kívánt szíjfeszességet. Ezzel még maradt szerepe a szíjazati csatoknak és csatlékoknak (bőrszíj-hurkoknak) is.
Ami a szügyhám alap-összetevőit illeti – amelyek egylovas fogatolásnál is, illetve a csikó- vagy pendelyhámoknál, meg a kancahámoknál is mindig elmaradhatatlanok voltak –, ezek a következők: a fejkantáron kívül a szügyellő, a marszíj (vagy markötél, markötés), a veseszíj (segédkötés), a két istráng, és persze a gyeplő. A szügyellő (vagy szügyelő) széltében átfogja elöl a ló szügyét (helyezkedhet Y alakban is; erről majd később) és oldalt érve a ló hosszában eléri – odakapcsolódva – a rá merőleges marszíjat, amely félkör alakban a sörény végén bőven túl lévő gerincszakasznál, de még nem hátközépen fogja át felül a ló testét. A marszíj folytatása a szügyellő vonala alatt, alsó szíj-félkört alkotva, a hasló. Amikor a ló nekifeszül a hámnak, húzásba lendül, a szügyellő félrecsúszna, ha nem tartaná még egy veseszíj is, átlós összekötés a marszíjjal. A szügyellőszíj és a marszíj találkozásától indul ki az istráng – egy-egy hosszabb szíj a ló két oldalán –, amellyel a lovat odakötik egyáltalán a vontatandó járműhöz, annak hámfájához. A gyeplő a hosszú irányítószíj, amely a zabla két oldalától két ágon nyúlik (viszonylag egyenest) a marszíj felső részéig, onnan pedig már gyeplőszárként – vagyis kettősen egyvonalú, hurkos végű szíjként – a hajtó kezébe ér. Következő írásunkban a fejlettebb változatú hámszíjrendszerrel fogunk foglalkozni.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a felkantározás további részletei
A Szalakóta program háziipari cikksorozata keretében ez a második írásunk a lovak felkantározása témájában, a szíjjártói munka ismertetésébe illeszkedően.
A zabla fémtárgy, ám szíjjártónak tudnia kell a zablák mindahány fajtájáról, formájáról (pálcás, csavart stb.), mert például a csikózablát és a feszítőzablát kombináló Pelham-zablánál duplaszáras a kantár (vagy fordítsuk meg: az úgynevezett „nagykantárhoz” kombinált zabla kell). A zablatest a lószáj természettől foghiányos zugaiba illeszkedik, a hordásznak nevezett íny-területre hat, de tud nyomást gyakorolni a hátsó fogakra is. Az elülső záp- illetve metszőfogak és a szemfogak között húzódik, a nyelv fölött. A kantárszárak kettős feszítése fékhatású, egyenlőtlen feszítésnél a kantárszár az oldalirányú mozgások terelésére szolgál. Serkentésre lovaglópálca, lovaglóostor, és a kengyelbe tolt csizma sarkantyúja használatos, ám ezeknek az eszközöknek az alkalmazása sem jelent eleve éles fájdalomokozást, irgalmatlan fájdalmi kényszerítést (ami egyébként is elvadítaná a lovat). Az angol díjlovaglók, díjugratók tompavégű sarkantyúi például árnyalt utasítások közvetítésére képesek, együtthatva a lovas testtartás-módosításainak kommunikatív impulzusaival. Ennek megfelelően a zabla sem a mégoly betanított állat folytonosan erre-arra cikázó szájfájdalmain át fejti ki szerepét. Az úgynevezett „keményszájú” lovaktól eltérő alkatú, érzékeny szájú lovakhoz gumírozott zablák készülnek. Feltételesen zabla nélküli kantározással is jól lovagolhatók egyes kancák, mének, paripák.
A homlokszíjnál helyezkedő csótár a hajszerűen előrehulló felső sörény összefogására szolgál, egyben dísz-elem, sallang is: lovasparádéknál színesen rengő strucctollat is tűznek a sörényfürthöz. A szemzők (szemellenzők) megintcsak olyan sallangok, amelyek fontos funkciót töltenek be, de már nem a mostani témánkhoz tartoznak, hanem a legközelebbihez, a fogatoláshoz.
Itt ejtünk még szót a kötőfékről. Minden egyes lovat külön kötőfék illet, amelynek alkalmazásával lovasa – vagy szekeres gazdája – kikötve otthagyhatja az állato(ka)t a jászolos állásnál, ha nem éppen egy kínálkozó tornácnál, ágasfánál, vagy egy kiálló elemekkel épült falnál. A kötőfék tulajdonképpen fejfék, amely a kantárhoz hasonlóan, de zabla nélkül fogja át a ló fejét, és amelynek szárát (vezetőszár) az istállóban ahhoz a lánchoz, esetleg kötélhez hurkolják hozzá, amely a jászolszéli vas-karikáról csüng, fagolyóval a végén. Minden korban gyakrabban használtak kötélből csomózott kötőféket – ismerve a szakszerű hurkolási forszokat –, mint bőranyagút; ma főleg műszálas zsineg szolgál ilyen célra. (Akik kenderrel dolgozva kötélveréssel foglalkoztak, mind értettek a lovak felszerszámozási rendjéhez,, hiszen a teljes hám is készülhetett kötélből.) A bokszba rekesztett lónak nem kell kötőfék. Jobb, ha ilyenkor egészen szabad a feje, ezért van kötőfék-akasztó a bokszajtó külső oldalán. Ha velünk maradnak, a fogatolással ismerkedhetnek meg.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – a felkantározás
Folytatjuk a lószerszámmal foglalkozó írásaink füzérét a Szalakóta program kézműves tárgyú cikksorozata keretében.
A nyeregalátét („izzasztó”), és a lovas felerősítendő nyeregtáskája nem tartozik eleve a nyereghez úgy, mint a kengyel. Ezek a kiegészítők mindenkor külön is beszerezhetők voltak, ám a szíjjártónak természetesen tudnia kellett teljes lovagló-szettet előállítani, noha a nyeregalátét elsődlegesen filcet, átszellőzni tudó anyagot kíván. A kantár, a kötőfék és a nyeregtáska elkészítése megközelítheti a nyeregkészítés tartamát, nem szólva egy teljes hám kidolgozásáról, ami, ha díszhámról van szó, hónapokba kerülhet.
A kantár a szabadban mozgó ló emberi irányításának elsődleges eszköze. Felkantározásról hátaslovak esetében beszélünk, mert egyébként, fogatolásnál a kantár feltevése csupán a hámba-fogás összetevőjeként jelenik meg. Két összefüggő, fémcsatokkal szűkebbre vagy tágabbra állítható szíjkarikába bújtatják a ló fejét. A nagyobbik szíjkarika felül, az állat füle mögött tarkószíj-ívet ír le, és járulékosan kapcsolódik hozzá egy félkör, az állat füle előtti párta, vagy homlokszíj. A tarkószíj kétoldali folytatása lefelé és a fej alatt, a nyak közelében a torokszíj. A tarkó- és a torokszíj alkotta nagyobb szíjkarikától a lófej hosszában pofaszíjak vezetnek a kisebbikig, amely a szem és az orr közt, alul pedig szájközelben fogja körbe az állat fejét. Ez az orradzó és alul az álladzó. Betanításkor ajánlatos még nyakszíjat is föltenni. Ilyenkor tíz méternél hosszabb futtatószárat is használnak. Szükség lehet boka- vagy ínvédőre, pataharangra (a ló egyik patája felsértheti a másik lábat), bandázsra (gyógyszeres vagy hűtő fáslizásra).
A pofaszíj és az orrszíj/állszíj keresztezésében fémkarikák rögzülnek a szíjazatba mindkét oldalon, ezek tartják egyrészt az állat szájába helyezett fém-fék, a zabla végeit (gyűrűn, kisláncon), másrészt a fékszerkezethez tartozó kantárszárakat, amelyek másik végét a lovas kezeli, a szó legközvetlenebb értelmében. A szíjkapcsolódásokat, keresztezéseket – a zablától odébb – hajlításos-varrásos vagy csak hurkolásos módon szokás megoldani, a szegecses-fémveretes megoldások inkább a harckultikus régmúltra, illetve a parádészerszámokra jellemzők. A kantártípusok sok eltérése közt akadnak olyanok is, amelyekre bármely laikus felfigyel, például a mexikói kantároknál az orrháton X alakban látni a szíjakat. A modern garancialevelek előtti korokban is valamiféle megegyezés kellett, legalábbis közismeretekre hivatkozás a szíjjártói termékek gondozásának szükségéről és módjairól, a rendeltetésszerű használat jegyében.
Mindig is elkerülendő volt, hogy ápolatlan nyeregalátétek és szíjak sebezzék fel a ló bőrét. A nyirkos helyiségben tartott, puffadó lószerszám sem jó, de a száraz lószerszám sem jó akkor, ha elhanyagolva keményszik, ha szikkadása szennyezetten történik, repedezést, töredezést idézve elő. A nedves áttörlés, átkefélés, a nyeregalátét olykori kimosása, a nedves ruhával történő szíjtisztogatást követő száradás után a nyeregszappanozás, szíjpasztázás, majd fényesítés mind nem megkerülendő. Következő cikkünkben is a felkantározással foglalkozunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A lószerszám szíjazati elemei – bevezetés
A Szalakóta program kézműipari tárgyú cikksorozatában már számos írásunk érintette a szíjjártó-mesterséget, vagy taglalta ennek egyes tevékenységi részeit, ám éppen a szíjazatokkal, a lószerszám felkantározási, illetve fogatolási elemeivel eddig alig foglalkoztunk. A következő néhány alkalommal ezt az elmaradást pótoljuk.
A szíjjártók hagyományosan nem örülnek, ha mesterségük nevét a „szíjgyártó” szó archaikus alakjának tekintik, ők jobb szeretik, ha a szíjjártás a készbőrből kimetszett szíjak megjáratásának, megdolgozásának, lószerszámmá képzésének (vagy épp ruházati övvé stb. munkálásának) értelmeződik.
Szerszámkészletük évszázadokon át a 20. század második harmadáig alig módosult. Volt fonal- és cérnavágó késük, élszedőjük, félhold alakú serfelőkésük, a nagy bőrformák kimetszéséhez görbekésük, tolókéseik, mindezekhez különböző fenőköveik. Kúpos-, lapos- és csípőfogójuk mellett volt fogólyukasztójuk, szélezőfájuk, aztán úgynevezett bújtatójuk, vékonyító bőrgyalujuk, különféle kalapácsaik, a szabásokhoz körzőjük, a varráshelyek kijelölésére szakítókörzőjük, mintaáttételhez és díszítésekhez rádlijuk. A varróár mellett gömbölyűárat is tartottak, a fonalakhoz pedig szurkot, méhviaszt. Kiemelt szerepet töltött be náluk a csikónak vagy kösünek mondott varrószék. A varrószék négy lábon állt, felső szorítójába, a „csikófejbe” kellett a kivágott bőrt vagy az összepászított bőröket befogatni, és egyszerre több tűvel hozzálátni a varrásukhoz. A spárgahasználat volt a leggyakoribb: cérna csak az úri (parádés) felszereléseknél, soksallangos díszhámoknál járta.
Kéznél voltak még náluk festő- és cirmozó– (szironyozó-) alkalmatosságok is, illetve szegecsek, kész ötvösmunkadarabok, csatok, veret-elemek rézből és ezüstből. Mielőtt ezeket gyári készletekből szerezték volna be, nemcsak finomfémműves kisműhelyek együttműködését igényelték, hanem lánckovácsokét is. Szironytechnikával történő díszítést (bőrszalagos hímzést) csikóbőrös kulacsok, kolompokhoz, csengőkhöz rendelt szíjak, ruházati övek, esetleg bőrös kiképzésű székek esetében alkalmaztak, ám a késői bőrműves korban akár kulcstartók esetében is. A 17.-18. század tartós divatja volt a skófiumos hímzés, a fémszál (aranyozott vagy aranyozatlan ezüstfonal) alkalmazása a díszhámok, bőr- és szövet-anyagú tokok, azonfelül ládák bőrkárpitjai, nemesi ruházatok, bőrfedésű könyvek díszítésénél. A bőrfelület bélyegzős módszerű, préselt-ábrás díszítése akkoriban elsősorban a könyvkötőkre volt jellemző, de a 19. század folyamán a tokok, tarsolyok és a lószerszám tekintetében is felzárkózott ez a szokás.
A marhabőr, mint fő alapanyag mellett a borjúbőr, a lóbőr, a sertésbőr is elkelt a szíjjártó-műhelyekben, egyrészt a díszítő rátéteknél, másrészt a béleléseknél, párnázásoknál. Ismerték az eltérő állatbőrök kezelt változatainak tulajdonságait is (cserzési, pácolási, lágyítási módok szerint), mind az alkalmazás, mind a varrás, mind a festés szempontjából. A festésen is túllévő termékek szeges rakfalra kerültek, vagy, ha parádés felszerelésről volt szó, fogasos társzekrénybe. Maradjanak velünk, következő írásunkban a felkantározással foglalkozunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés ma – a munkálatok bőrműves szakasza
A Szalakóta program kézművességi tárgyú cikksorozatában az előző alkalommal a korszerű nyeregkészítés munkamenetének első felét ismertettük. Most a munkálatok hátralevő fázisait vesszük sorra.
A nyeregváz alsó bőrfedéséhez kellő darabot szabásminta alapján nagy marhabőr lapból vágják ki. A szabásmintánál már figyelembe veszik a személyi megrendelést, a lovas lábának adatait. (A rész-bőrkivágatokhoz beszerezhető egy méretellenőrző szerkezet.) Csiszológép dolgozza meg – gondos odatartás mellett –, vékonyítást is végezve, a kivágott bőr széleit, amelyeket így majd könnyebb lesz megvarrni. A puha munkalapra terített bőrbe szintén gép üti bele az adott márkajelet, a modellnevet, a sorozatszámot, a vázméretet és az ülésméretet. Kimetszenek emellett egy szilvamag alakú, csak éppen többszázszor akkora kemény bőrt a lovas térdpárnája elkészítéséhez.
A kemény bőrre habszivacsot ragasztanak a megfelelő alakban, arra pedig puha bőrt, valamivel nagyobb átmérővel. A domborodó puha bőrnek lelapuló peremet csinálnak – bőrkímélő halcsont segítségével – , hogy aztán ragasztósan behajtsák körben ezt a peremet, rá a másik oldali kemény bőrre. Nem a perem egésze hajlik be, de a megmaradt külső peremrészre is ragasztó kerül, ugyanis a térdpárna a maga ívével illeszkedni fog a korábban kivágott nyereg-alsóbőr homorú széléhez. Összeillesztik a puha munkalapra lefektetett alsóbőrt és a térdpárnát, és egymáshoz szorítják őket. A ragasztókötést kalapáccsal is megerősítik, mielőtt az összevarrás következnék. Hogy a lépegető-varrótűs gép a ragasztás mentén dolgozzék, a kettős rész-munkadarabot a géphez kell fogni és lassan fordítani. Elhelyezés után az alsóbőr még összevarrandó a tetőbőrrel.
A fekete habszivacs tetőre – a kápáknál, az üléshelynél – hasonló eljárással – kivágás, élkezelés, ragasztás, varrás – kerül rá a bőrfedés, a súlyeloszlató szárnyakkal és más összetevőkkel. Tömését a nyereg a már bőrös kápa résén át, gyapjú–műanyag-keverékből kapja meg. A tömés mennyisége (egyedi rendelésnél) a ló alakjától függ – akár az elülső, nem-íves kápa mérete (a mar-kamráé). A tömést a sötét, vagy épp tejeskávészín bőr felületkímélő – gumikalapáccsal történő – verésével döngölik egyenletesre.
A habgumi belsejű, külön elkészített nyeregpárnát árral kifúrt lyukakon át varrják a nyeregtetőhöz, puhító vízpermetek közbeiktatásával. Hátsó részének odavarrása nehezebb: ehhez már görbe ár és görbe tű szükséges. Az összeszoruló réteg-szegélyek közt nem szabad, hogy hézag maradjon, ezért kalapáccsal is ütögetni kell a varrás során a szegélyeket. A végleges nyeregformát hidraulikus prés adja meg; a présbe helyezett nyerget rézsútos szögben álló műanyag-táblák tartják meg, míg egy vastuskó lenyomja a munkadarab közepét. Végül a kengyel is beapplikálható.
Három teljes munkanap nem elég az összes nyeregkészítési munkálathoz, de a negyedik napból már nem venne el sokat a hátralék, ha nem kéne még különálló tartozékokkal is foglalkozni – kantár, zabla stb. –; legközelebb az ilyen felszerelési részeket vesszük szemügyre. Folytatjuk az ismertetést következő cikkünkben.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés ma – a munkálatok alapozó része
Mostani összefoglalásunk a szíjjártó-mesterségről szóló írásfüzérünknek nem az utolsó darabja: a Szalakóta program kézműipari cikksorozatában több további bőrművességi tárgyú ismertetőnk következik még.
A jelenkori magyar nyergesek, ha nem célzatosan népi-hagyományőrző munkát folytatnak, leggyakrabban angol típusú nyergek kialakítását végzik, ilyen-olyan altípus-változatokban Ehhez kész nyeregvázakat szereznek be. Ha a gyári váz öntött, tömör műanyag (az ilyet elsősorban amerikai gyártók produkálják), vagy könnyűfém, úgy a nyereg valamelyest nehezebb lesz az üvegszálas vázúaknál, de könnyebb lesz a favázúaknál. Általában ötéves garanciával forgalmazzák ezeket a vázakat, másnéven kereteket („fákat”).
A műanyagkeretre már a nyergesműhelyben kerülnek rá a szükséges hajláskövető acélszalagok, szegecseléssel, valamint a váz hajlatainál a szalagvégeket áthidaló merev fém közdarabok. Ezután fűrészgéppel ovális lyukat kell vágni a tömör váz közepébe, az üléshelyen, és azt habszivaccsal kibélelni. A hátsó kápának megfelelő vázrész külső felületét és peremét ragasztóval megkenik, hogy aztán befedjék készbőrrel, amelyet a perem körül betűrnek, ahogyan egy kifordított bicikliülés bőrburkával tennék. A beterjeszkedő felesleget utána szabókéssel lemetszik.
Most egészen az ülésig beragasztózzák a váz tetejét (belsőjét) és habszivacs-lapot tapasztanak rá, amelyet a kápa-perem szerint késsel körbevágnak, valamint a kápa-mélyedéshez is hozzáigazítják, mélyedést faragva a habszivacsba a késsel. Reszelős csiszolással is pontosítják a fedést. Majd még két fehér habszivacs-lap kerül a váz tetejére, ekkor már nagyobb felületen – az üléshelyet meg az oldalakat is elfedve az elülső kápa-peremig –, amelyek formára-alakítása már hosszabb időt igénylő feladat. Közben mérőléccel ellenőrizgetik a tapasztás egyenletességét. A fehér burokra egy réteg fekete habszivacs-réteg kerül pluszban, a ráhelyezés után formára vágva. A váz alján továbbra is jól láthatók maradnak még a réz közdarabok, hajlatfogók.
Az eddigiekben még nem kellett különösebben figyelembe venni a megrendelés egyedi mozzanatait, csak a típusvonásokat. A további munkafázisoknál azonban már ajánlatos mind a lovas alkatának, mind a ló tulajdonságainak bizonyos visszatükrözése a nyeregalakításban. A megült lovak viselkedésének egyes elemei nyeregfájdalomra engednek következtetni. Tudni kell, hogy nyeregcserével ezek a viselkedéselemek eltüntethetők, másrészt azonban a lovas fájdalommentes tartásának egyénenként meghatározható optimumát is érvényesíteni kell. A nyeregformálásnak ez a két szempont-csoportja összeegyeztethető. Maradjanak velünk, következő cikkünkben folytatjuk témánkat.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés ma – a műhelyek
Folytatjuk a lószerszámozás múltjával és jelenével foglalkozó írásfüzérünket a SZALAKÓTA program kézműipari tárgyú cikksorozata keretében.
A második világháború alatt a magyar lóállomány nagyobb hányada elpusztult, a regenerálásnak pedig aztán ellene hatott a modernizáció, a gépesedés haladott 20. századi fázisa.
A lovarda-építtetés újabb keletű divatja, a lótartási gyakorlat ezredforduló körüli viszonylagos fellendülése nem hozta magával a lovak lemérése után készülő vasalt fa nyeregvázak – és a lokális hagyományú bőrözés, sallangozás – különösebb újra-megbecsülését, reneszánszát. (Nem kapott lökést a ’90-es években lehanyatló hazai bőrgyártás sem: a nyergeseknek külföldről kell rendelniük a bőrt.) Napjainkban a nyereg-igénylők jelentős részét jobban érdeklik például a gaucho- vagy a western-nyergek, az ausztrál nyergek, illetve bizonyos speciális katonai nyergek, amelyek korszerű szintetikus vázait külföldi cégek prototípus-fazon szerint futószalagon bocsátják ki, ahogyan egész nyergek is kaphatók konfekcióban. Nem mintha az előregyártott vázak lehetetlenné tennék, hogy a végső nyeregkialakításnál érvényesüljön személyre-szabási törekvés, vagy hogy a nyerget összeállítók figyelembe vegyék az egyes lovak sajátságait. De az így előállított nyergek – amelyek vázaira általában ötéves garancia szól – minőségileg nem felelnek meg a régieknek, egyre gyakoribb rajtuk az egykorinál vékonyabb bőrözés, egyre több bennük a gyors kopású anyag.
2013-ban az OKJ-tanfolyamok köréből eltűnt a nyerges–szíjjártó szaktantárgy. A törlés okai közt az is szerepelt, hogy a legelkötelezettebb nyergeseknek nincs szuflájuk még tanítani is, hiszen még a cérnabefűzést is tanítaniuk kéne. Nincs már meg a régi segéd-rendszer, amelyben a kisinasokkal a mesternek nem kellett foglalkoznia, hanem a segédeknek osztotta a munkát. Egyetlen nyereg elkészítése csaknem másfélezer kisebb munkafolyamatból tevődik össze, és ha olyan munkamódot veszünk alapul, ami manapság viszonylag hagyományosnak számít, hét munkanapot is igénybevesz. A nyeregjavítás sem mindig végezhető el kielégítően egyetlen munkanapon belül. A viszonylag hagyományos módba beleértendő valamilyen csíkvágó masina, varrógép és egy kisebb serfelőgép (bőrtömörítő, bőrkeskenyítő) használata is.
A legkorszerűbb felszerelésű nyergesek műhelye átmenet a háziiparos környezet és a gyártóüzem közt. Túlnyomórészt kézműves munka azért az övék. Egy-két nap alatt náluk sem készül el egy nyereg: átlagban 26 munkaóra kell hozzá, még úgy is, hogy munkájuk a kész nyeregváz kézbevételével kezdődik. Figyelni tudnak funkciós árnyalatokra, tudják például, milyen mélyen ültető, milyen combtámasz-hosszúságú nyereg biztonságos a terepugrásokhoz úgy, hogy meredek ugratásokhoz már nem ajánlott, és milyen nyereg felel meg ez utóbbi használat céljára.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés egykor – a boknyereg bőrmunkálatai
Bőrművességi cikkfüzérünket továbbra is a nyeregkészítés témájánál időzve folytatjuk, a SZALAKÓTA program kézműipari írássorozata keretében.
A honi nyergesmesterek önkéntelen hajlama a régmúltbeli hazai nyeregformálás, -felszíjazás alkalmazására, megőrzésére, természetszerűen társult az ismeretbővítés igényével, a különböző nyeregalakítások kitanulása iránti szakmai érdeklődéssel. Különösen, hogy az egyre többrétű lóhasználat – a variálódó funkciók – szerinti kereslet terelő ereje nem értelmezhető merőben idegen és idegennek megmaradó hatásként. Hiszen mondjuk a Habsburg-haderőbe illeszkedő 18-19. századi magyar huszárság a maga felszerelési és mentalitásbeli sajátságaival maga is hagyományteremtő jelenség volt, továbbá az Angliából Széchenyi által ideplántált lóversenykultúra is megeredt, helyi önerőre kapott, öregbítve a magyar lótenyésztés és lóiskolázás hírnevét. Egyébként is, minthogy a Monarchia-kori nagyobb városokban éppúgy lovaskocsis közlekedés zajlott, mint a megyék kistelepülései közt, városi mester volt már a szíjjártók/nyergesek többsége. Más és más nyeregtípusok kellettek a vadászatokon megjelenő dámáknak, a lovaspólózó uraknak, a parádé-lovasoknak, az angolos versenylovaglási ágakban a díjfuttatási, a díjugrató és a távlovas zsokéknak, a military- (lovastusa) résztvevőknek. Az előző írásunkban tárgyalni kezdett boknyereg is a városi laktanyák, állomásozó lovasszázadok felől terjedt el a paraszti gazdaságok körében, miközben nem veszett ki egészen még a kun- vagy betyárnyereg sem („kanalas” vagy „fejes” kápaforma), a kocsisnyereg (keresztfával az elülső kápán), vagy az a szokás, hogy a hortobágyi csikósok patracot használnak. (A patrac, vagy csikósnyereg csupán kengyeles takaró.)
A boknyereg elkészítésének minuciózus figyelmet kívánó, és nem kevésbé hosszadalmas második felét a bőrözés jelentette: a kész boknyereg, noha nem kevés fa-, vászon-, fémanyagot és gyapjút tartalmazott, merőben bőrtárgynak, vastag bőrdíszmű-holminak kellett kinézzen. A feltömött, bevásznazott nyeregváz olyan bőrbevonatot kapott – másfél centinél is vastagabb, szépen kikészített marhabőrből – , amely maga is hordoz kitömött részeket. Először az ülésbőrt szabták ki, amelyet a nyereg-oldalfák közti, már párnás rész fölé, illetve magukra az oldalfákra rögzítettek, hogy aztán kerüljön alája még külön nyeregpárna is. Másodjára a hevederek bőrözése (a felrántóvédők, csatvédő) következett, majd a súlyelosztó nyeregszárnyak minuciózus előállítása és beszerkesztése, amelyek fölerősítve elfedték a nyeregtalpat. Tartozott hozzájuk heftelt rész is, vagyis gyapjútömésű, bőrvarrott térdpárna is, illetve kétoldalt egy-egy merevítő-bőrös fül. Ezután készült el a váz alá nyomandó nyeregpárna, egy-egy papuccsal (bőrtok-függelékkel). A nyeregpárnát úgy rögzítették, hogy odavarrták egyrészt a hátulsó kápánál behajtott ülésbőrhöz, másrészt elöl a kisszárny függelékeihez. Végül kengyellel látták el a nyerget.
Boknyerget – vagy régebbi hagyományú nyergeket – a 2000 óta eltelt időben is készítettek Magyarországon nagyjából olyan hozzávalókkal, olyan eszközparkkal, mint a két világháború közti kismesteri műhelyekben. Ám csak szórványosan, mert – amint következő írásunkban szólunk erről – az akkori nyereg-igényekhez képest sokkalta szűkebb mai kereslet tárgyilag is elváltozott. Folytatjuk cikksorozatunkat…
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete
A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.
Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – , a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.
Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.
Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet – az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.
Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”. Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A régi bőrművességi kultúra néhány részlete
Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.
Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken. Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.
A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)
Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Történeti bevezetés a hazai bőrművességbe
A SZALAKÓTA program kézművességgel foglalkozó cikksorozata keretében most a régi magyar bőrművesség ágainak eltérő jellemzőit, a bőrös háziiparok különbségeit és kapcsolódásait tekintjük át.
Lovak felszerszámozása – szekerek, szánok, kocsik elé fogatolása vagy különböző lovaglási célokra történő testfelszíni előkészítése – igényel ugyan némi szakértelmet, de külön szakmának soha nem számított. A parasztgazdáknak ugyanis járulékosan érteniük kellett hozzá, csakúgy, mint a lókupeceknek, a fuvarosoknak, a lovaskatonáknak, lovászoknak, lóidomároknak, ügetői hajtóknak vagy a rugós négykerekűvel büszkélkedő bérkocsisoknak, de még a vadászmestereknek is. Annál inkább elkülönült a nyergesmesterek (egyben hám-készítők), vagyis a szíjjártók foglalkozása. Elsődlegesen lószerszámot gyártottak, illetve a jármot viselő igásállatok szíjazatát. Másodlagosan a lovasok bőröveit, bőrtarsolyait is ők állították elő. Bicskatokot, erszényt, vagy – a puskapor feltalálása után – lőfegyver-tartót szintén lehetett tőlük igényelni, viszont a lábbelik elkészítésétől tartózkodtak, legalábbis nagy átaljában, amint a fonatos pásztor-ostorok készítését is külön specialistákra hagyták. Végképp nem foglalkoztak bőrköpönyegek, gubák, subák, bőrdolmányok, bélelt ködmönök, szűrök, kesztyűk, prémes fövegek, kucsmák, bőrkalpagok kialakításával, vagyis a 11. században már nálunk is sokhelyt működő szűcsök (és részben a jóval később megjelenő szűrszabók) dolgával. Már kissé más a helyzet, ami a bőrbevonatokat illeti, vagyis a fegyverek, kulacsok, szelencék, ládák, lócák, karfák, kocsiülések, támlapárnák stb. bebőrözése iránti valahai szíjjártó-hajlandóságot. Vállalt ilyen munkát a nyergesmesterek egy része, de a késő-középkorban megjelenő kárpitosok szintén megtanultak bőrrel is bánni.
A lábbeliket jóideig a nyersbőr-kikészítés timsós módszerű hívei, a tímárok formázták és varrták, ám ők az 1300-as évektől fokozatosan visszahúzódtak készbőr- és félkészbőr-ellátói funkcióba, elvesztvén a küzdelmet a csersavas módszerű (vörösesbarnító) bőr-előkészítést végző vargaműhelyekkel szemben. A bocskorok, a saruk, és az egész lábfejet befedő, elnyúló orrú cipők mind nagyobb hányadban a vargaműhelyek termékei lettek. A varga bőrkötényeket is szolgáltatott. A tobakosok olyan tímárok voltak, akik sosem varrtak, hanem török cserzésmódot alkalmazva a kordovánnál is finomabb szattyánbőr termelésére összpontosítottak. Majd a cserzővargák is mindinkább más szakmák bőrellátóivá váltak – a 19. századi szíjjártóknak már főleg ők szállították a bőrt –, emellett bocskor-reparálókká (foltozóvargákká) vedlettek. Már az 1500-as években kezdték oldalt szorítani a vargákat a csizmadiák, pontosabban először még a vargáknak csapott fel jelentős része bőrrendelő csizmadiának. A csizmadia csizmákon kívül cipőket és cipellőket is készített. A szövetet és bőrt társító papucskészítés azért még sokáig varga-feladat maradt (a telente dolgozó falusi takácsok, akik a paraszti lakosságnak többnyire terményért adták a szövetet, a vargáktól és a szűcsöktől némi pénzhez is jutottak).
A gépjárművek elterjedésével, a lótartás jelentőségének megfogyatkozásával megjelentek azok a „szíjjártók”, akik lószerszámot már nem, csak öveket, kistáskákat, bőrtárcákat stb. állítanak elő. Őket bőrdíszműveseknek nevezzük. A szíjjártók ugyan mindig „bőrdíszművesek” is voltak egyben – csak annyiban nem voltak azok, amennyiben ez a szó még nem létezett. Maradjanak velünk cikkünk folytatása során is.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)