InfoCsoport
az Infocsoport tagja
A bognárság hagyománya – túl a középkoron
Folytatjuk a SZALAKÓTA program kézművességi cikksorozatához tartozó ismertetőnket az itthoni kerékjártó, szekércsináló mesterek történeti működéséről.
A kocsi szó, elterjedése óta, olyan tág értelmet is felvett, amely szerint a szénásszekeret is mondhatjuk kocsinak, sőt, sínen gördülő tehervagonokat is nevezhetünk „vasúti kocsiknak”, beszélhetünk „tehergépkocsikról” is, de még akár egy talicska tégla is „bekocsizható” az udvarra. Kötött értelemben viszont a kocsi elsődlegesen személyszállító jármű, amely – különösen eredeti, vontatásos formájában, akár kisebb bőrözött bricskaként, csézaként, akár hintóként, batárként – lehet kétkerekű is meg négykerekű is, míg a szekér, amelynek funkciói közt sosem szorult hátra a termény-, élőállat- és eszközszállítás, mindig négykerekű. „Homokfutónak” nevezett légiesebb kocsiszerkezet három kerékkel is készülhetett. „Ökröskocsit” a források nem emlegetnek, „ökrösszekeret” annál inkább, merthogy a szekereket valóban többnyire ökrök húzták, bár a nagyobb nehéz társzekereket leszámítva a szekér lóvontatása nálunk sokkalta gyakoribb volt már az újkor hajnalán is, mint Európa más részein. Idehaza inkább szerettek vontatásra alkalmas lovakat válogatni, keríteni, tenyészteni, ugyanakkor a szekerek szerkezetét a lovakhoz könnyíteni, gyorsítani, továbbá a fogatolást, a hámrendszert „okosítani”, mint másutt. A kocsi- és hintókészítők műhelymunkája – amelynek során újabb meg újabb kocsifazonokat, támlaformákat, díszeket terveztek meg papiroson –, az újkorban mindinkább (de nem kizárólagosan) a városokba tevődött át, míg a falusi bognárság elsődlegesen a szekérgyártás bázisát jelentette. A bognárok és a kovácsok, közös, átfedésbe kerülő tevékenységük okán idővel (a „fakó”, vasalatlan szekerek visszaszorulásával) céhes szempontból is összerendelődtek. A bőrösök, szatlerek (szíjasok) szerepe nem lett ennyire feltétlen, az ernyős járművek sem csak bőrfedővel készülhettek: az ekhós szekereket gyékényponyva rácsra feszítése magasította.
A jobbágysági intézmény és a céhek 19. századi eltörlésekor Pesten és Vácott már működött egy-egy kocsigyár; úgy a kétlovas fiáker, mint az egyfogatú konflis már jellegzetesen a kövezett városi utcák kocsija volt. Mégis, a 19. század második felében a vidéki bognárság új aranykora jött el, még ha a bognárok egy része béresnek szegődve dolgozott is. A kibontakozni kezdő tanyás gazdálkodás körülményei közt az önállósuló, mégoly keservesen küszködő kisgazdák mint vigaszhoz is ragaszkodtak a régiós jellegzetességeket viselő saját szekérhez. Nagy társzekereket nem vehettek. A szétszedhető-összerakható könnyű magyar parasztszekér, a szekérderékban vesszőfonatú béllettel (cserény, kas), a gazdák országszerte legfontosabb gazdasági eszközévé emelkedett, nélkülözhetetlennek számított a szántókhoz történő eszközkihordáshoz, a betakarításhoz, a vásári fuvarokhoz. Egyben mindenes jármű volt, rendszeresen használták családi-rokonsági utazásoknál, valamint ünnepségi megjelenésekhez, vonulásokhoz, például a lakodalmi esetekben, amikor a szekerek az illő reprezentáció jelentőségével sorakoztak fel. Számított az a tudat is, hogy a számos elemből folklorikus okossággal összeálló szekérstruktúra egyes vonásai saját táji lelemények, amelyek ugyanakkor bárki számára felfogható, univerzális érvénnyel funkcionálnak. Az egyes jól megismert, bejáratott szekérpéldányok birtoklása büszkeséget, a kevéssé módos gazdáknak is biztosabb tartást adó, ápolandó értéket jelentett. Legközelebbi írásunkban az ilyen szekerek készítésének részletei felé fordulunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A bognárság hagyománya – az újkor előtti régmúlt
A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában ezúttal – két, egymást követő írásunkban – a bognárok (kerekesek, szekeresek) tevékenységének itthoni történeti otthonosságát mutatjuk be.
A kerekes jármű őskori találmány, lehetőséget adott nagyobb termény-mennyiségek szállítására, segítette a törzsközi cserekereskedelem kialakulását, a törzsek viszonyának relatív humanizálódását, aminek ára a törzseken belüli egyenlőtlenségi rétegződés megindulása volt. Az ősi szállítóeszközök még nem szekerek voltak, hanem amolyan emberhúzta-embertolta négykerekes tutajfélék, valamint kétkerekű kordék, „talyigák”, amelyek kora-ókori összekapcsolásával született meg a kezdetleges szekérforma. A patás állatokkal összefogatolható kordék gazdasági hasznosítása lassan vált elsődlegessé: főként kultikus illetve harci funkciókat töltöttek be, mely szerepeik – már mellérendelten – az ókor folyamán is megmaradtak, sőt, utóbbi szerepük a középkorban sem tűnt le – lásd: „szekérváras harcmodor”. (A „harci szekér” elnevezés ugyan ókori vonatkozásban kissé félrevezető lehet, mert katonai kialakítású kordékról van szó többnyire, bár előfordultak hosszabb, négykerekű harci járművek is, csak ezeknek nem szekér-elvű volt a meghosszítása.) Természetesnek tekinthetjük, hogy a magyar honfoglaláskor a keletről beköltöző néprészekben a kézműves mesterségekhez értők közt szekeresek is akadtak.
A kerekes foglalkozásnév, mint családnév, csak az 1300-as években jelent meg Magyarországon; azért épp akkor, mert azidőtájt a kerékkészítés bizonyos (a küllők számát növelő) reformja kiemelte ennek a szekér-résznek a respektusát. Az előző században terjedni kezdő könnyű gyorsszekerek így még könnyebbek-gyorsabbak lehettek. A „kerekesek” azonban, csakúgy mint az 1400-as évek kerékjártói, valójában nem szűken kerékkészítők, hanem szekércsinálók voltak, nem volt kevesebb közük a fürgettyűhöz, vagyis a szekér fordulókészséget biztosító alkatrészhez, mint a kerékhez. Szakmájukat ekkoriban erős német – főleg bajor – hatások is érték, így terjedt el nálunk a „kerékjártó”-val azonos jelentésben a „wagner” szó felől magyarosuló „bugner”, majd bognár elnevezés.
Ugyancsak a 15. század folyamán a kocsi szó is megjelent Magyarországon (a szó külföldi elterjedése, illetve a magyar Kocsis családnév gyakorivá válása már a 16. században kezdődött – a „kocsis” egyébként „kocsihajtó”, „fuvaros” jelentésű szó, régen sem a kocsikészítésre vonatkozott). Kocs község Buda és Bécs közt, a dunamenti Komáromtól kissé délkeletre fekszik. Hunyadi Mátyás uralkodása idején ennek a falunak, egyben postaúti állomásnak a kerékjártói, a kocz-i bognárok fejlesztették ki, németes szerszámkészletükkel, a gyorsjárású magyar teherszekerek egy továbbfinomított változatát, „koczy szekér” néven; ebből a kifejezésből maradt el később a „szekér”. A „koczy”-típusú, idővel más helységekben is gyártott, majd mintaként külországokba elkerült könnyű járművek főként a személyszállításnak jelentették azt a hungáriai reformját, amely kontinens-szerte kihatott. A hatás csak felerészt volt köszönhető a kocz-i leleményeknek (lőcsös teherelosztás nyújtotta karcsúsítási lehetőségek, ívelt járműoldalak stb.). Nagy szerepe lett annak is, hogy a helység összehangolódó műhelyei – a bognárság történetében először – képesek voltak sztenderdet produkálni: élenjáróan korszerű járművek sorát kibocsátani, rendre ugyanazon alakzatban és biztonsággal ismételt minőségben.
Számos fejszeváltozat – köztük a topor, a faragóbárd –, és számos különböző fúró, véső, fűrész, gyalu, fakalapács tartozott a bognár eszköztárába már akkor. A küllőkhöz vonószéket használtak, a fatengelyekhez korai esztergát, és a teknőben leforrázott, kemencében hevített keréktalp-fát vagy „kerékfalat” kihajtó-padban alakították ívvé.
Maradjanak velünk és folytassuk együtt a bognárság mesterségének megismerését!
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Alföldi pásztorkalapok nemezelése és kiformálása
A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában legutóbb a háziiparos kalapkészítés előmunkálatait vázoltuk. Most a további munkafázisok rendjével foglalkozunk.
A nemezelés legfőbb eszköze a „pecka”, egy szögletes kis begyújtott kemenceféle, a tetején odaerősített fémlemezzel. A fémplatnit is meg kell vízzel locsolni, és a filcet rejtő zsákot is, amely ráterül. Igyekezni kell az anyagot a nagy gőzben minél inkább lelapítani. A nagyobb fakok össze-nemezelődnek a kisebbekkel és sokkalta erősebbek lesznek, ellentállva a szakítás kísérletének. A nemezlapok kicsomagolás után még vissza fognak kerülni a forróvizes platnira, de előtte széleik ferde egymásba-takarásával lapos, fektetett kúpok formázódnak belőlük . A mester fel is emeli a kúpokat, és ahol jobban átszűrődik rajtuk a fény, oda tesz egy kis rátét-filcet. A kúpok „feje” (hegye) betűrve, belsejükben védőpapír („alslisz”) a tovább-nemezelődés ellen, így lesznek ismét bekendőzve és bezsákolva, meglocsolva, forró gőzben nyomogatva. A zsákból másodjára kitakargatott – most már kúpalakba rögzült – nemezlapok átigazgatása következik: kerüljenek máshová a lelapításkori hosszanti széleik, mint előbb voltak. És megint: kendőkkel elválasztva be a zsákba, majd meglocsolva rá a forró platnira.
Most már az a jó, ha kissé megnyúlnak a nemezkúpok-beli gyapjúszálak, ezért a kúpok avagy „tompok” pácolólavórba merülnek. Ezután viszont palacsintaformán lesznek bezsákolva. A begöngyölt anyag gyúrása az eddigieknél jelentősen mértéktartóbb locsolgatással történjék, hogy végbemenjen bizonyos fokú biztos zsugorodás, mielőtt egyszerűen vízbe lennének mártva a tompok. Többször ki kell göngyölni, nézegetni őket, mennyivel mentek összébb, majd újragyúrni mindet. Egyaraszosnak plusz négy ujjnyinak kell lenniük. Ha ez megvan, vízbe mártható a tomp és megkaphatja az utolsó gyúrást.
A szűk értelemben vett formázáshoz kész tompok kellenek. A tomp szájszélét többhelyt megragadva a mester félig-meddig kifordítja a munkadarabot, egy sávot felhajt karimának, erre rálapogat, meghúzza, a középkiállást pedig behorpasztja, vizet önt oda és ököllel lenyomja a horpadást. Csak ezután húzza rá a tompot egy fém fejformára; a tomp teteje félgömbszerűen kifeszül. A karima megint felhajtatik, a középkiállásra pántlika feszül rá, azt le kell nyomni egész a karima tövéig. A levett és felül újra behorpasztott homokszín kalpagoknak festés előtt ki kell száradniuk a napon: egy alacsony fészer cseréptetejére kerülnek. 40-50 liter víz forr az üstben, amelybe savas gyapjúfesték ömlik. A kalapoknak másfél órán át kell ott ázniuk (míg a víz ki nem fehéredik, a festék lekötődését jelezve), majd még egy dézsa savas vízben is időzniük. A mester az innen is kivett, már fekete kalapokat másnap egy lábasnyi keményítős vízbe mártott kefével is kezelgeti, utána meggőzöli őket úgy, hogy egy fazék forró vízre farácsot tesz. A kalapok újfent rákerülnek a kifeszítő fémformára, megint le-, majd felhajtatik a karimájuk és pántlika nyomódik a középrészük aljáig (a belkarimáig vagy „band”-ig). Ott, a fémformán száradnak meg.
A külső karima körbevasalása többféleképp történhet, és a választás fazonalakító értékű, amint a karima élének nyesővasas megvágása is meghatározott fazonminta szerint történik; tulajdonképpen ebben a fázisban rögzül a kalap típusa és az azon belüli stílváltozat. Ezt követőleg is bőven van még mit tenni: „glancolás” (a filcszálak egyirányba kefélése, esetleg fényes szálak hozzáadása), körbeszegés, bélésvarrás, bélés-pecsételés, szalagolás, állszíj-applikáció.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Alföldi pásztorkalapok megformázásának előkészítése
Hagyományos mesterségekkel foglalkozó cikksorozatunkat a SZALAKÓTA program jegyében egy olyan iparosság ismertetésével folytatjuk, amely itthon népművészeti jelentőséggel is művelhető: a nemezelő kalaposmunkáéval.
Aki tud elsőrangú hortobágyi pásztorkalapot készíteni – csikós-, gulyás-, juhász-, kondás-változatban, és segédpásztori, vagyis bojtár-megfelelővel – az már bármiféle nemezkalapot produkálni képes, némi eszközbővítés árán akár cilindert vagy angol „derbyt” is, illetve Zorro-fazonú fekete vagy Boston típusú barna fejrevalót, mely utóbbi a 20. századközép divatja szerint modern öltönyökhöz társult. Itthon azonban a pásztorkalap házi mesterei – kínálatuk szélesítéseképpen –akkoriban is több kupeckalapot, zsiványkalapot, kunsági és nyírségi mulatsági kiskalapot, gyimesit, debreceni cíviskalapot stb. formáztak meg, mint világvárosi fejrevalót, bár szakmai ambícióval ilyen mintadarabokat is előállítottak. A Hortobágy és a Hajdúság határán, Balmazújvárosban, egy mai műhelyben – amelynek felvidéki jogelődje már a 19. század első felében is működött, és azóta is családi öröklődés tartja fenn képességét – , a pásztorkalap-készítés eljárása muzeális vonásokat mutat, máig nem sokat változván az idők folyamán. A következőkben ezt a módozatot fogjuk felvázolni.
A mester merinói juhok gyapjával dolgozik, mégpedig fiatal juhokéval, bárányok finom, 3-4 centis gyapjával, különben zűrösebb lenne a munkafolyamat és sprődebb tapintású az eredmény. Birkanyírás után ki kell válogatni a hát- és oldalbunda javát: a hasról és combról nyírt gyapjú a bárányoktól sem elég alkalmas. Hajdan a Tiszánál faüst és vas-üst alkalmazásával, szódás pácolással és a folyóban ringatással oldották ki a gyapjúból a faggyat. Ma ez gyorsabb vegyszeres áztatással-mosással történik, amelynek végére a gyapjú térfogata a felére esik össze. Ha fésűs-tüskés kártológéppel is kezelik, a gyapjú olyan állapotba kerül, hogy hamar posztósítható is, nem csak nemezesíthető. A tiszta gyapjút a mester vasból való lat-súlyokkal, tányéros mérlegen méri ki. Egy hortobágyi gulyáskalap körülbelül 24-28 latnyi tiszta gyapjút igényel; általában 40 dekányi ez, mert egy lat 1, 49 dekának felel meg. Mivel a kalapokat nem egyenkint érdemes nemezelni, hanem hármasával, így hetvenegynéhány lat gyapjú kerül kimérésre. Ezt meg kell tépkedni, „farkasolni”.
Most bizonyos egészen speciális, ódon szerszám vonatik elő, a „fakpóna”. Hosszú, kilenc juhbélből sodort húrnak kell feszesen állnia a fa-tartóban, az eszközt a terjedelmes fa munkalapra halmozott gyapjú fölé kell vinni, és a húrt ütőfával rezgetve-pengetve szétverni vele szálaira az anyagot – ez a „lajterozás”, melynek eredményeként a gyapjú filcpelyhek dombjává változik. A halmot meg kell tömöríteni: előbb „síbert” (félhenger-alakot mutató vesszőfonatú rácsot) nyomogatni rá, majd nagy kerek fak-szitával leszorítva, tapasztó állású kézzel is ránehézkedni az anyagra, amely most már lepényszerű alakot ölt. Ebből a széles lepényből kell vigyázattal „lefakolni” kisebbeket: mindegyik kalaphoz 2-2 nagyobb „szín-fakot”, és 2-2 kisebb „band-fakot”, míg végül összesen hat nagyobb és hat kisebb félbehajtott gyapjúadag lesz a munkalap szélére pakolva.
A széttagolt filcet is tömörítgetni ajánlatos. Egy, a munkalapra kiterített nagy daróc-zsákra rá kell rakodni a „fakokat” úgy, hogy négyenként (kalaponként) sorban filc-kendők is kerüljenek közéjük, és erre a rakásra szorítani rá megint az aztán megnyomkodható, nagy kerek szitát. Az anyag ekkor még rugalmas. A mester bebugyolálja a zsákkal, aminek összeérő széleit nemezelés előtt néhány öltéssel össze is varrja. Kezdődik a nemezelés. Legközelebbi írásunkban innen folytatjuk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Az Őrség gelencsérei
Jelen írásunk a SZALAKÓTA program őrségi tárgyú cikkfüzérének befejező része.
A korábbiakban már volt szó az őrségi föld természeti sajátságairól. Az említett dombi vizenyős erdőtalaj és a völgyi öntés- és üledéktalaj közt a domblábaknál vízzáró agyagrétegek húzódnak, és a dombokon is kiütközik agyag, mégpedig az őrségi agyag rendkívül tűzálló. A középkor soványka őrvidéki kisgazdaságait úgy lehetett fenntartani, hogy a bennük munkálkodók kiegészítő kisiparos-tevékenység végzésére szorultak, és a helyben legtermészetesebben kínálkozó, ugyanakkor piacképes iparosság a gelencsérség, vagyis a sokműfajú, tágabb értelemben vett fazekasság volt. (A gelencsér, illetve gerencsér, gölöncsér szó délszláv eredetű.) A gelencsér maga lett termékei fuvarosa és (csere)kereskedője. Útjairól tömött gabonás zsákok egy-egy halmával tért vissza. A faluszerek gelencsérei tulajdonképpen csak felújították, felelevenítették a táj égetettagyag-kultúráját, hiszen Szentgyörgyvölgy mellett pár évtizede régészek olyan cserépszoborra leltek (tehén-plasztika), amely 7500 éve készült, a neolitikus vonaldíszes kerámiák jegyeivel. Nem mintha az Őrség középkori és koraújkori agyagiparossága mágikus vagy dísznek való kerámiákra specializálódott volna. Ellenkezőleg, elő sem fordult, hogy a gelencsér koronggal és gödörkemencés égetéssel előállított készlete, amelyet időről időre szekereken messze vitt, ne szigorúan használatra formázott, mázatlan korsók, tálak, csuprok, lábosok stb. együttese legyen. Legfeljebb puritán karcdíszítések többletéről lehetett szó.
A mázalás, és az írókázás, tarkázás 19. század végi, de inkább 20. század eleji elterjedésével az őrségi agyagiparosok használatra termelése és tulajdonképp letisztultságra hajló szelleme is megmaradt: díszítéseikben szinte minimalista felfogás érvényesült. Máig is a legyakrabban archaikus jelekkel, nemritkán a székely rovásírás szójeleivel dekorálják munkáikat, amelyek persze a mai viszonyok közt már főként szuveníroknak, ajándéktárgyaknak minősülnek. Az alkalmazott motívumok nagy része azonban régebbi századokban is feltűnt az Őrségben, csak nem égetett edényeken, hanem hímzéseken vagy festett fafaragásokon. Magyarszombatfán 1956 után beindult egy kerámiaüzem, amely idővel másfélszáz helyi és környékbeli embert alkalmazott, és amely nem szüntette meg Őriszentpéter, Velemér, Szentgyörgyvölgy és más közeli községek falusi turizmushoz kötődő háziműhelyeinek életlehetőségeit. 1998-ra az üzem pénzügyileg bedőlt, de aztán akadt vállalkozó, aki profilmódosítással megújítsa. Az üzem azóta cserépkályhákat és kályhacsempéket gyárt, miközben a Gödörházát közigazgatásilag már bevont Magyarszombatfán jónéhány család műveli a gelencsérséget (őrségi csöcsös korsók, falitányérok, kínálótálak, körtemuzsikák stb.) A múzeumnak is helyet adó helyi kézművesközpontban nemzetközi vásáros fazekastalálkozókra kerül sor. Veleméren a Cserépmadár szállás, egyben „Csinyálóház” portájánál sindümúzeum (a zsindelyformájú, házilagosan készült, jelmintás cserepek múzeuma) tekinthető meg.
A falusi turizmus beköltöző keramikusokat is vonz és tovább vonz; az újabb itteni műhelyek kiszélesíthetik az őrségi agyag-alapú iparművészet nem-hagyományos vonulatát.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Az Őrség kézműipari sajátságai
Mostani írásunk a SZALAKÓTA program őrségi témájú cikkfüzérének negyedik része.
Minthogy az Őrség népviseleti szokásai már a Habsburg-korban is igen szerények voltak, majd a 19. század folyamán inkább alásüllyedtek, mint mondjuk, Matyóföld esetében – 1900-ra kiveszett a kis helyi lenmezőket hasznosító házi szövés-fonás –, ma hiába kutatnánk a tájon például hagyományos bocskor- meg topánkészítő-műhelyeket. Eltűnt a suba-, kucsma-, csákó- és bőrdolmány-csinálás is. A térség nem egy településén ugyanakkor – ahogyan a néhány magyarlakta burgenlandi helység is példázza ezt – gazdag és jól rendezett muzeális bemutatási anyagot őriznek. Az öltözéki darabokon kívül: a díszes kelengyeládák, a négy-öt négyzetméteres hímzett lepedők, a szintén fehérhímzéses jegykendők és kehelyfedők kultúrája valaha éppoly egységes volt Felsőőrtől Muraszombatig, mint a húsvéti viaszos tojásfestés csillag-ornamentikája.
A konyhai és ház-körüli, kéziiparos előállítású eszközök hagyományos körét, ezek más vidékektől ebben-abban kissé eltérő készletét és morfológiáját a gazdálkodás olyan helyi adottságai határozták meg, amelyek ma is fennállnak.
Az országos átlagnál egyszerre hűvösebb és párásabb vidéken sok a kis vízfolyás és a pangóvíz. A völgyekben a kavics és a mikroszemcsés üledékrétegek a jellemzők, a dombokon pedig a barna erdőtalaj: átaljában az Őrség gyenge, előnytelen földű táj a szántásos növénytermesztés szempontjából. Nemzedékek sorának kitartó munkájával annyit lehetett javítani ezen, hogy az éti növénytermesztés szerepe harmadlagosból másodlagossá váljék. Elsődleges mindig az erdőgazdálkodás, az elővigyázatos fakitermelés és a tehéntartás- volt. Az erdőt ez utóbbi célra is használták (avarral almozás), illetve a szántók javítgatására is: az erdei szerek körül égetéses irtásterületeket létesítettek, hamuval trágyáztak szántósított kaszálókörleteket. „Bakhátra” kellett szántaniuk – vagyis néhány méterenként összeszántásos domborulatokat teremtve, hogy az eső, hólé lefuthasson a széles közökbe), ehhez pedig gerendelyes (hosszgerendás) eke kellett. Idővel – a 19. század elejétől már megeredtek egyes, immár intenzíven művelhető belső földek is, és itt-ott belső földekké váltak régebbi irtásföldek. A többi irtásföld újraerdősült, de bakhát-nyomok ma is érzékelhetők az erdőaljban. Elterjedt eledel lett a helyi vetésű hajdinából főzött kása, és felfutott a töktermesztés. A tökmagolaj sajtolása Csörgőszeren (szalafői településrész) ma is a régi eljárással történik. Szintén nem veszett ki a szalmafonatú terménytartó edények készítése, amelyeket kópicnak neveznek.
A tartósabban kamrázható házilagos élelmiszer-készítmények köre azért sem szegényes az Őrségben, mivel itt – miközben disznótor sem esett kevesebb, mint máshol – mindig bőven volt mód a gyűjtögetés-szedegetés, erdő- láp- és patakjárás sokszínű eredményességére (gombafélék, bogyós erdei gyümölcsök, varázsfüvek és -virágok, küszök, pisztrángok, folyami rákok).
A helyi talajviszonyoknak tehát előnyei is akadnak. A legmeggyőzőbben a helyi fazekasság életereje tanúsítja ezt. Legközelebbi írásunk témája az őrségi kerámia lesz.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Az Őrség sajátos építkezése
Az előzőhöz hasonlóan mostani írásunk folytatás: a SZALAKÓTA program őrségi témájú cikkfüzérének harmadik része.
Ha templomot kívántak emelni vagy átépítve megújítani, a középkori Őrség települései általában stájer építőmestereket, boltozókat és kőfaragókat hívtak. A 13. századból fennmaradt errefelé későromán kapu- és beltér-képzésű, meg koragótikus templom is; a veleméri csúcsíves ablaksorú, egyhajós templomnak a freskóit is akkori stájer vendégfestő alkotta. Amúgy a lakóházak és gazdasági építmények formakultúrája teljességgel helyi (közös szellemű) elgondolások és munkavégző kezek által virágzott. Eredményét egyszerre nevezhetjük parasztnemesi (gazdálkodó-határőri) és népi faépítészetnek; mintha erre utalna a Szentgyörgyi-patak mellett ma is meglevő zalai aprófalu neve is: Nemesnép.
Az eredeti, és maradványosan máig kiütköző településforma a szeres szerkezetű falukiterjedés volt, amelyet az Őrvidék délebbi szakaszán szegesnek neveztek. Falvak vagy falurészek nevének végén a szer vagy szeg azt jelentette, hogy egy bizonyos család, illetve egy bizonyos rokonság házfürtje teszi ki a falurészt, vagy, hogy néhány különböző rokonság házbokrainak szórványa tesz ki egy – utcák nélküli – falut. Az egy nagycsaládhoz tartozó családok kisgazdaságai szorosabb egységet alkottak, mint egy-egy összetettebb település gazdaságainak együttese. Az erdőközeli gyepes lankákon helyezkedő házakat, házcsoportokat nem vették körül kerítések: maguk a rönkökből rótt falak kerítettek be egy-egy négyszög- vagy U- alakú udvart: egyik oldalon az alvóház és füstösház, a többin a gazdasági ácsolmányok: kamrák, fészer, istálló, pajta, gabonatároló. Legfeljebb az egyik oldalon, a nyitotton lehetett – összekötő – kerítést látni. A végül rozsszalmával befedett építményeket boronafalas módszerrel állították össze, szálfák vagy szögletesebb gerendák egymásra fektetésével, keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással, majd sárral tapasztották és bemeszelték. A házcsoportok közt gyümölcsbokor-sorok és kis kaszálósávok húzódtak. Ma arra járva természetesen nem a középkori rönköket látjuk, ám a 19. századi újra- és hozzáépítések, de még némely 20. századiak is, hűek maradtak a régmúlthoz. Pankasz sátorszerű haranglába, Gödörháza harangtornya, vagy a nemesnépi zsindelysisakú, szoknyás harangláb éppenséggel valamivel korábbról, a 18. századból maradt fenn, Szalafőn viszont sorra 19. századi kivitelben tekinthetjük meg a sokkalta korábbi praktikus érzékről tanúskodó boronafalas építményeket, a pityerszeri házegyüttest, vagy a zsúppal fedett, emeletes kástut. (A kástu, akár a kisebb, akár a nagyobb, mindenkor tározóhely volt, ám egy-egy emeletes kástu egyben kocsiszín, présház és szerszámkészítő műhely is lehetett).
A 17. századtól fogva kezdtek szaporulni az Őrségben (a mai Burgenland területén is) az útmentébe épülő, utcaalkotó típusú – a strassensiedlung-elvhez igazodó –, árkádos házak, amelyek jellegzetesen helyi arányaikkal mégis felismerhetően őrségi reformot képviseltek. Amikor már mind téglából készültek ezek (a 19. század derekán túl), és netán cserépfedést kaptak, akkor is megtartották az árkádvonalak, az oromfalak és a helyi tornácok (úgynevezett „kódisállások”) korábban ismert itteni arányait.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Az Őrség élettörténete a középkor óta
Jelen írásunk a SZALAKÓTA program cikksorozatában legutóbb megjelent, őrvidéki tárgyú hagyományismertetőnk folytatása.
A késő-középkorban a határvár-rendszer kiépülése nyomán a gyepü-körzet státusa elbizonytalanodott. Az Őrvidék paraszti kisnemesei de facto elvesztették azokat a szabadságjogaikat, amelyeket hivatalosan még több évszázad egyetlen uralkodója sem törölt el. Idővel egyik-másik Habsburg még igazolólevelet is kiadott, hogy megvannak azok a jogok. Ténylegesen azonban – minthogy az egész területsáv örökbirtokos főnemesi famíliák kezére jutott–, olyannyira nem érvényesültek, hogy a valahai határőrök leszármazottainak egy része még robotszolgálatra is rákényszerült, címzetesen hiába volt őrnagy-ispánjuk. A török terjeszkedés ezt a vidéket a 16. században még elkerülte, a 17. században viszont már nem; az őrségi elszegényedés ekkor már mintegy csak beteljesült.
A térségi fegyvermívesség nem ekkor hanyatlott le, hanem már jóval korábban – és mégis, az őrségi fokosviselet (díszesre munkált fémfokosokról van szó) igen kitartó hagyományként még a 19. századi reformkorban is őrizte az őrségi különlét emlékét Hegyhátszentjakabtól Felsőőrig. Bár másként építkeztek már, mint a késő-középkorban (kőből, téglából, és több lett a szórt házbokrok mellett az útmenti házsor) de egyrészt az új formákban is közös tájjelleg teremtődött errefelé, másrészt a régi formákat sem feledték el: kisebb arányban, de megújult az itt oly szokásos faépítkezés is. Erős regionalista tudat ütközött ki mindebben, a többnyelvű szűk pátria nem anyanyelvi meghatározottságú, nem nemzeti alapú otthonossági tudata.
A sors iróniája, hogy az őrségi rendi jogok papír-támasztékát, amelyeket a Habsburgok még csak-csak meghagytak, az 1848-as nemzeti szabadságtörvények söpörték el végleg, egybemarkolva az országbeli összes többi rendi joggal. A szegény parasztnemesek büszke fokosviseletének ezzel áldozott le végleg, és nem I. Lipót császár valahai, 1700 körüli önkényével. Egyes ünnepi népszokások gyakorlatában – például az alsóőri menyegzők, és a farsangi játékos „rönkhúzások” alkalmával – a 20. század folyamán is szerepet kaptak még a fokossal (immár mindig csak fafokossal) zajló szimbolikus mozdulatsorok. Létesülhetett Szentgotthárdon kaszagyár (bükkfa gépei ma ipari műemlékek), selyemgyár, a domináns őrségi kisgazdálkodó élet otthonosan fennmaradt. Alsóőr (Unterwart) említésével persze arra is utalunk, hogy az 1920-ig fennálló őrségi tájegységet az akkori új európai határszabások kettéhasították. De nem ez jelentette az őrségi életvitelre a legnagyobb 20. századi fenyegetést. Igazi végveszély-hangulatot ezen a tájon a szovjetkoron belüli Rákosi-időszak hozott, amikor az irányító kabinet „magyar Maginot-vonalat” (bunker-és erődláncot) igyekezett kiépíttetni itt, félig Ausztria, félig a titói Jugoszlávia ellenében, a munkálatokat kitelepítésekkel készítve elő, illetve kísérve. A sötét szakaszt követő regenerálódás nem volt gyors, hivatalos tájvédelmi státuszt az Őrség a ’60-as években még nem, csak 1978-ban nyert. Ezzel megnövekedett a turisztikai jövedelemszerzés szerepe is a tájon, és megindult bizonyos mértékű skanzenesedési folyamat.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Az Őrség fogalma
Magyarország tájainak kisrégiós kézműipari hagyományairól ezúttal az Őrség, az Őrvidék történeti és aktuális viszonyaira összpontosítva írunk, folytatásos formában, a SZALAKÓTA program mesterségekkel foglalkozó cikksorozata keretében.
Eredetileg a 9. századi magyar honfoglalók létesítette nyugati határsáv, a gyepü lakóit nevezték őrvidékieknek: az odatelepített családok fegyveres férfitagjai elsődlegesen határőrizeti-feladatokat láttak el, gyakorlatilag a német nyelvterület felőli kisebb-nagyobb vészek ellenében. Fegyvereiket részben uralkodói juttatásként kapták, részben maguk készítették. Figyelő- és hírszolgálatuk nagyobb támadás esetén lehetővé tette a belországi gyors reagálást, evakuálást, mozgósítást is. A gyepün zajló vitézi és segédszolgálatos élet kialakuló külön szokásvilágát a királysági korban pecsétes kiváltságoló okmány védte; az őrvidékiek fennhatósága közvetlenül a királyi udvar lett, a mosoni-soproni körzettől le a ma Szlovéniához tartozó muravidéki körzetig. Az őrvidékiek a tágabb környék vas- és sóbányáit, illetve -raktárait is kezelték és védték.
Nemcsak hosszabb, szélesebb is volt az Árpád-kori fogalom szerinti Őrvidék. Például a mai ausztriai Burgenlandban található Oberwart (Felsőőr) is beletartozott, és az ottani településszerkezet foltokban ma is hasonló vonásokat őriz, mint a mi Vas megyei „Őrség”-ünk falvai. Hasonló a helyzet egyes falvakkal a zalai Göcsej dombjai közt. Ám ma már csupán bizonyos vasi területet szoktunk Őrségnek mondani, amely a Kemeneshát délnyugati végétől, illetve a kimenő Rába folyó kelet–nyugati vonalától délre húzódik, és természetileg határozottabban alpokaljai karakterű, mint a Kemeneshát. Sőt, a legszűkebb értelemben vett Őrségbe Szentgotthárd városa sem tartozik bele, amint innen délnyugatra az Ausztria felé kiszögellő terület sem, bár Szentgotthárd és a kiszögellés az úgynevezett Vendvidéknek olyan részét alkotják, amely bizonyos fokú történeti-néprajzi összeszervülést mutat az Őrséggel – ami nem mondható el a Szentgotthárdtól keletre húzódó rábavölgyi vend falu-sor esetében. Az egyszerre őrségi és vendvidéki (szlovén betelepülési) jelleget leginkább Velemér község mintázná (Vas megye elkeskenyült déli nyúlványában), de Velemért már rég éppúgy a legszűkebb Őrség-körzetbe sorolják, mint Őriszentpétert, Gödörházát, Szalafőt, a Lugos-patak melletti Kondorfát vagy a zalavölgyi Pankaszt, eltérően a vasi határvidék legnyugatibb pontjától, a magyar-svábnémet-szlovén lakosságú Felsőszölnöktől. Ami Göcsej különválását illeti – szokáskulturális elválását az Őrségtől –, ezt a törökkor még nem pecsételte meg, de a 18. századi rekatolizációs hullám már igen.
(Göcsej áttért akkor – ha nem is mindegyik göcseji kisnemes –, míg a vasi Őrség túlnyomórészt megmaradt a református és kisebb arányban az evangélikus vallásnál, százötven éves választásánál.) Ne maradjon azonban említetlenül, hogy az Őrségi Nemzeti Park – amely, mint intézmény, 2002-ben váltotta fel az Őrségi Tájvédelmi Körzetet – nem egyedülien Vas megyei illetőségű, hanem a Zala megyei Szentgyörgyvölgyet is magában foglalja (Lenti járás). Kifogástalan kiterjesztés ez: Szentgyörgyvölgy ugyan a kerkavölgyi kistáj, a Göcsejjel határos, úgynevezett Hetés csücskénél van, mégis helyesebb – úgy természeti, mint történeti-néprajzi szempontból – az Őrséghez sorolni, mint Hetéshez (amelynek nagyobb része ma Szlovénia). Ugyanakkor az Őrségi Nemzeti Park néprajzilag mégsem egészen egységes, minthogy kiterjed a Vendvidék említett rábavölgyi részére is.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A seprűkötés technikája – a cirok-visszahajtástól a megvarrott seprűig
A SZALAKÓTA program régi mesterségekről szóló cikksorozatának legutóbbi két írásában a cirokseprű-készítéssel foglalkoztunk, de a munkafolyamat tulajdonképpeni leírásának csak a mostani alkalommal érünk a végére.
A seprűnyélre felrögzített középső cirokköteghez illeszkedő – „vállat” képező – két köteg után ehhez a „vállhoz” is még két köteget viszünk fel a nyélre, újabb szögek beverésével, csakhogy most fordítva drótozzuk a nyélre a szálakat. Úgy tehát, hogy most ne a seprésre való cirokrész, hanem a szárak álljanak ki a nyélvégnél (erre-arra), és a „szakáll”-csokor legyen az, amely a másik oldalon mered széjjel. Előtte rámérés szükséges, hogy amikor a „szakállakat” majd visszahajtjuk rendes helyükre – mert ugyanis a seprűkötésben a negyedik és ötödik köteg ügye a visszahajtás nevezetes fázisát jelenti – , azok vége éppen az addig felkerült szálvégekig érjen. A visszahajtott rész alatt húzódó, szintén arrafelé álló szivacsos szár-együttest tarra kell csonkolni. A legtöbb szár nem erre mered, hanem a nyéltartó cső felé. Immár ezeket is el lehet tüntetni nyesővassal, hogy csak a drót fogta csonkjaik maradjanak. A „vállak” fölötti visszahajtások megkötözött kötegei nagyon duzzadnak, igyekezni kell őket valamelyest meglapítani; ennek módja az erős fakalapácsolás. Stuccolni, ollózgatni most is szükséges.
A hátramaradt cirokmennyiséget már nem két kötegben, hanem kis adagokban drótozzuk fel körben az addigi kötegekre, fedőrétegként. Ezt a felrakást is zsinegelés követi.
A drótozás eldolgozásakor az utoljára felkerült cirokréteg nyírjából kis „nyak”-burkolatot formázunk a seprűfej alá, a következőképp. A befejező rétegnél hármas drótgyűrűt alkalmazunk, majd a drótszálat a mechanikus adagoló egy másik vájatába helyezzük át – a cső felé eső szélre –, hogy a szárak egy szakasza két többsoros drótgyűrű közé kerülhessen, kidomborodva. A lezárás szög segítségével történik. A zárógyűrű fölé vert szög feje alá harapófogóval rácsavarjuk az elmetszett huzal végét, majd a szöget kalapáccsal elsüllyesztjük a „nyakban”. A szárak nagyobb része még most is sugarasan szétáll. Körben mindet lenyesve immár előállítottuk a seprű alap-alakját. Ami hátravan, az a seprűfej meglaposítása és a szálak tartásának biztosítása. A nyél kikerül a csőből, az eddigi kötözések lekerülnek, ezzel a fejszálak szétmerednek. Össze kell fogni őket, miközben arra a markolgató szálrendezésre, nyesegetésre, fémfésűs kezelésre kerítünk sort, amelynek során cirokmagok még kipattoghatnak a seprűből.
Amikor az alul présbe fogott seprűfejet zsineggel körbetekerjük, ezzel már meghatározzuk a seprűfej széles és keskeny oldalait. Az így kirajzolódó végső formát legalább három sor kötőzsineg rávarrásával lehet tartósítani. A zsákvarrótűt szorosan a zsineg fölött kell bedöfni a felénk eső széles oldalon, majd az átellenes oldalon szorosan a zsineg alatt kell kijuttatni. A középső sor ne legyen olyan feszes varrású, mint a másik kettő, mert különben a seprűvég túlnyílhat. Kéziprés használata esetén ülve, nagysatu alkalmazásakor állva varrjunk. Varrás után is érdemes még a seprűfejet fogóval, ollóval megvagdosnunk és fakalapáccsal utoljára megdöngölnünk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A seprűkötés technikája – a cirok visszahajtásáig
Előző írásunkban a SZALAKÓTA program háziiparossági témájú cikkcsoportja keretében a cirokseprű-készítői tevékenységet jártuk körül; most magának a munkafolyamatnak a leírásával folytatjuk. Bár a seprűkötő készülék itt-ott már kis műhelyekben is motorizált, cikkünk a folyamatot a mechanikus gép kezelését érzékeltetve mutatja be.
A beáztatott cirok válogatásáról már volt szó; három elkülönített adagot érdemes elhelyezni a seprűkötő szerszámgép közelében, közülük a viszonylag legszebbet egyelőre tartalékolni. E három köteg (a seprűkötés során vegyítgetve) összesen hét kisebb köteggé tagolódik végtére. Egy szál seprű körülbelül félórás elkészítésekor összesen bő egy kilogrammnyi cirokkal lesz dolgunk.
A még kopasz seprűnyelet becsúsztatjuk a szerkezet csövébe, pontosabban a csőben meghúzódó kisebb csőbe, és rögzítjük a rászorítóval, amely fölülről a csőbe ér. Jól meg kell húzni a rászorítót: a nyél a továbbiakban nem fordulhat el. A csőből kiálló, nem rövid nyél-rész végétől 30-40 cm-re beverjük a kis kezdőszöget. Ez a következőkben megfogja azt a drótszálat, amelyet a dróttartó-drótemelő alkatrész egyik vájata felől tekerünk a nyélre, ugyanakkor a nyél tetejére fektetett, hozzáfogott cirokkötegre. A köteg „szakáll”-része bőven a nyélvégen túl ér, szálai ugyanakkor a két sor drót feszítése miatt szétállnak, míg a drótgyűrű másik oldalán a szár-részek állnak szét (a cirok „nyírja”). A látvány most egy óriási szalma-csokornyakkendőhöz hasonlít. A drótot úgy tudjuk igen szorosan tekerni, hogy egy fogantyús kereket hajtunk, miközben az állvány túloldalán is fogja a huzalt alul egy fixálható-kiengedhető tekerő. A köztesen pozicionált drótemelő az állvány peremén, a csővel párhuzamosan helyezkedik el, csak kicsit idébb (a hajtókerék pedig a cső körül forog).
A cirokkötegre a nyélvégi oldalon zsinegkötést helyezünk el, majd adjusztáljuk a szálak együttesét. A végük összefogott állapotban körülbelül egy síkba kell essen (különben újra kell kezdeni a drótozást), a túl kiálló szálak lecsípendők.
Az első köteg mellé – amely a seprűfejben utóbb majd elbújik – előbb az egyik majd a másik oldalon drótozunk fel kötegeket, újfent két sor huzallal, de most hosszabb, laposfejű szegek bekalapálásával; ezek a kötegek a „vállak”. Az eljárás a kötözés, egyengetés mellett most már a kötegek fakalapácsos ütögetését is megkívánja. A drót másik oldalán viszont a szálak szétállása ekkorra már szinte tölcsért mintáz.
Legközelebbi írásunkban a seprőkötés központi fázisáról – a cirok-visszahajtásról – és a további teendőkről nyújtunk képet.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A seprűkötő munkája
A VELARI Nonprofit Kft. „Termelési és értékesítési hálózat fejlesztése” GINOP-5.1.3.-16-2017-00119 számú támogatást elnyert pályázatából megvalósuló, termékkészítők felkarolását célzó SZALAKÓTA Programja keretében az olvasók régi kézműipari tevékenységekbe nyerhetnek betekintést cikksorozat keretében, felelevenítve a tevékenységek szellemi minőségét. A cikksorozat első írása a cirokseprű készítéséről szól.
Takarításnál a kézműves cirokseprűnek ma is megvannak az előnyei a hasonló fazonú műszálas seprűhöz, illetve a gyári kibocsátású, ugyancsak géppel nyírott végű cirokseprűhöz képest. Például a nem túl egyenetlen, de kicsit „borzas” cirok-seprűvég az, ami a legjobban fog, de a seprű optimális tömöttsége is kézműves úton biztosítható a leginkább. A kézműves kerüli továbbá a cirokszálak szivacsos szárrészének tömítő használatát – azt a hibát, amitől a vizet kapott áruházi seprűk rothadásnak indulnak. Ezek a különbségek azonban már keveset számítanak a piacon: jóval kevesebb seprűvásárlót érdekelnek, mint még negyven éve. Egyáltalán, a seprű szerepe is szűkült a háztartásokban – nem mindenütt kell sufnipadlót és talajt takarítani –, aztán meg a legkényelmesebb beszerzésű seprűk ár szerinti minőségének sztenderd volta is számít az elvileg kitűnőbb, de esetenként kérdésesebb minőségű kézműves seprűkkel szemben. A ma is eladásra dolgozó seprűkötők majd mindegyike az apjától tanulta a mesterséget, felszerelését is attól örökölte, ám alig van köztük, akitől a fia eltanulta volna ugyanazt.
A 19. században kiötlött, ma is használatos seprűkötő gép (állványos mechanika) mellett kötegszorítás végett egy másik egyszerű gép is szükséges a házi seprűiparossághoz. Ha az utóbbi szerkezet egy nagysatu (földön nyugvó, magasra érő, függőleges lapokkal álló alkalmatosság), akkor a munkafolyamat második fele valamelyest kényelmesebb lesz, de valójában a kellő szolgálatot megteszi egy könnyen mozgatható kéziprés is. Ezeken kívül – a nyersanyagot nem számítva – egy tekercs drót, egy (nem feltétlenül egész) tekercs zsineg, szögek, pár fogó és pár kalapács, nyesővas, olló, fémfésű, valamint zsákvarrótű kell kéznél legyen. Zsinegnek ma a gyári bálakötöző tekercsek a legmegfelelőbbek. Szög nem sok kerül használatba: két kékfejű kétcentis (indításhoz és lezáráshoz) meg négy bognárfejű négycentis (az úgynevezett váll-kötegek rögzítéséhez). A bognárfejű (laposfejű) szögek nem fognak látszani, eltűnnek majd a seprű fanyelében. A kötegek időnkénti tömörítő veréséhez fakalapács kívánatos.
Van, aki a seprű rúdját is maga méretezi és esztergálja, és van, aki csináltatja – lehetőleg repedéstelen keményfából, hisz a seprű is kemény feszegetésekkel készül. A cirokkal általában több gond akad. Olyan perjeanyagról van szó, amelynek a kölessel rokon gabona- (éti perje-) változatai nálunk csak a két világháború közt jelentek meg – főleg takarmányozási és cukor-kinyerési céllal, de cirokmagból akár vodka is erjeszthető –, és azóta sem vált sokkal kiterjedtebbé a termesztésük, a seprűcirkot viszont már régtől ismerjük, bizonyos rossz tapasztalatokat is ideértve. Seprűcirok az otthoni kertben is nevelhető, kukorica módjára; a kérdés csak a minősége. Erőteljes talajt igényel, akkor lesz nagyobb méretű, dúsabb a virágboga, az úgynevezett szakáll – ennek kévéivel dolgozik a seprűkötő. Ősz elején, amikor a beérő cirok magja már nem puha, végbemehet a cirokföldeken is a betakarítás. A „szakáll” könnyen elferdül szárításkor, méghozzá végzetesen. A seprűkötő szempontjából az a legjobb, ha első szárításnál a levágott egész kévén rajtahagyva (úgy kitéve, igazgatva) nyer tartós alakot a „szakáll”, amelyet később már csak 20-25 centis szárrésszel szállítanak, és amelyet e szárrésszel együtt a hajtogatás végett aztán neki megint csak be kell majd (forrón) áztatnia, különben eltörik az anyag. Előtte nem ritkán ráakad elvetendő, rothatag szálakra. A teknőben ideiglenesen zöldesre változott cirokszálak legjobb esetben is különböznek: a jó szálakból is válogatható kevésbé szép és szebb köteg. A kevésbé szépek belülre kerülnek a seprűfejben, a szebbekből a külső takaróréteg alakítandó ki.
A seprűkötés műhelybeli menetét a hamarosan megjelenő következő írásunk taglalja.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Tanácsok kezdő vállalkozóknak
A Lajtorja Program első cikkében az egyéni vállalkozást ajánlott a termékelőállítók figyelmébe, jelen cikkben pedig az adószámos magánszemély alapinformációit osztja meg a VKB Nonprofit Kft.
Mint arra a név is utal, magánszemély adószámmal végez gazdasági tevékenységet, vállalkozói tevékenységet és önálló tevékenységből származó jövedelem keletkezik. Az adószámos magánszemély önálló „vállalkozónak” tekintendő, egy átmeneti forma a magánszemély és az egyéni vállalkozó között: számlaképes, de nem vállalkozó, nem végezhet vállalkozási tevékenységet. Azaz csakis alkalmi tevékenységre alkalmas ez a forma.
A gazdasági tevékenység definíciója mind a személyi jövedelemadó törvény (SZJA), mind az általános forgalmi adóról szóló törvény (ÁFA) fogalomrendszerében azonos: a gazdasági tevékenység valamely tevékenység üzletszerű, illetőleg tartós vagy rendszeres jelleggel történő folytatása, amennyiben az ellenérték elérésére irányul, vagy azt eredményezi, és annak végzése független formában történik. Pl.: bérbeadási tevékenység, megbízási jogviszony alapján végzett tevékenység.
A nem rendszeresen jelentkező tevékenységek tekintetében az egyéni vállalkozáshoz képest ez a megoldási forma előnyösebb, mert nem külön adózik, mint az egyéni vállalkozó, hanem az összevont adóalapba számít bele ez a típusú jövedelem. Kevesebb adminisztrációs teherrel is jár, mert a már leadózott (kifizető által elvont SZJA és járulékok)) összeget kapjuk meg számla ellenében, de ettől nem szeretik a kifizetők. Más biztosítási jogviszony pl. (GYES, nyugdíj, munkajogviszony) hiányában EHO-t is levonnak.
Az adószámos magánszemély ÁFA-alany, de 2018. január 1-jétől az alanyi adómentesség bevételhatára: 8 MFt/év. Ez azt jelenti, hogy 0% ÁFA-val kell az árat számolni.
Noha egyszerűnek tűnő gazdasági formáról beszéltünk, mégis szükség van könyvelőre, mert bonyolult adójogi szövevények várnak a bátorkodókra, ezért alaposan meggondolandó, ezt választja-e valaki.
A VKB Nonprofit Kft. szerint leginkább az egyéni vállalkozói tevékenység tűnik optimálisabbnak kezdetben a termékkészítők számára a rendszerességre, adózási sajátosságokra (KATA-adó) tekintettel.
A VKB Nonprofit ajánlja a Nemzeti Adó- és Vámhivatal oldalán elérhető információs füzeteket, amelyekben további részletes tájékoztatásokat olvashatnak az érdeklődők. A 2-es számú információs füzet szól az önálló tevékenységről és az önálló tevékenységből származó jövedelemről.
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A vállalkozásról kezdőknek
A Lajtorja Program célja felkarolni mindazon kistermelőket, akik az alapoktól teszik meg kezdeti lépéseiket az önálló vállalkozási forma felé. Mert nemcsak terméket kell előállítani tudni, hanem megfelelő gazdasági formát, bevételcsatornát is kell a tevékenység folytatásához választani.
Nem jellemző, hogy gazdasági ügyekben jártas lenne az, akit inkább lefoglalnak a mindennapok vagy a szakmai szépségek. Jobbára úgy vagyunk vele, a lényeg a minőségi termék és persze szeretnénk egy kielégítő bevételt is látni belőle. Na de ki fogja a két végpont közötti folyamatokat felépíteni és működtetni?
Elmondható, hogy a kisipari termékek készítői vagy munkavállalók vagy valamilyen ellátás mellett folytatják kiegészítő keresetet biztosító tevékenységüket.
Igazán nem kell bonyolult megoldásokra gondolni kezdetekben.
Két lehetőség adódik alapvetően:
- adószámos magánszemély
- egyéni vállalkozó
Ha már e két kategóriát az illető „kinövi”, utána lehet gondolkodni egyéb további gazdasági formákra való áttérésben.
A kezdetekben abból kell kiindulni, hogy milyen jogi alaphelyzettel, milyen lehetőségekkel, termelési kapacitással rendelkezik az adott személy. Ehhez kell igazítani a választást a két lehetőség között.
A befizetendő havi adóteher:
- nem főállású kisadózó – 25 ezer Ft
- főállású kisadózó – min. 50 ezer Ft, de magasabb 75 ezer Ft is választható.
A főállású kisadózónak az minősül, aki megfelel a 2012. évi CXLVII. törvény 2. § 8. pontjának.
Ezen felül minden bevétel további adó- és járulékfizetési kötelezettség nélkül a kisadózó markát üti. Ezért közkedvelt és vonzó gazdasági forma. Persze ehhez az kell, hogy az 50/75 ezer Ft befizetését ne érezze megterhelőnek a kisadózó. Ez sajnos kis kapacitású vállalkozásoknál elő szokott fordulni. Erre átmeneti megoldást jelent a szüneteltetés lehetősége, amely idő alatt lélegzetvételhez lehet jutni.
Lényeges, hogy minden számlán rajta szerepeljen a „KISADÓZÓ” megjelölés.
A kiállított számlán 0% ÁFA fog szerepelni mindaddig, amíg az éves bevétel 12 MFt-ot el nem éri.
Az egyéni vállalkozásra a következő jogszabályokban találhatóak a legfontosabb rendelkezések:
- egyéni vállalkozóról és egyéni cégről szóló évi CXV. törvény
- a kisadózó vállalkozások tételes adójáról és a kisvállalati adóról évi CXLVII. törvény
Amire kiemelten ügyelni kell az az, hogy ez a gazdasági forma burkolt munkajogviszony nem lehet. Ha megbízási szerződést kötnek, arra kell ügyelni, legyenek olyan körülmények benne rögzítve és meg is valósítva, amelyek megdöntik azt az alapvélelmet, hogy munkaviszony jön létre a szerződéskötéssel (2012. évi CXLVII. tv. 14. §). A kisadózó közterhei kisebbek, mint a munkavállalóé, ezért születnek ilyen rejtett megoldások, amelyeket így véd ki a jogalkotó.
A Lajtorja-program következő, kezdő vállalkozóknak szóló cikke az adószámos magánszemélyről fog szólni.
Addig is a VKB Nonprofit ajánlja a Nemzeti Adó- és Vámhivatal oldalán elérhető információs füzeteket, amelyekben további részletes tájékoztatásokat olvashatnak az érdeklődők:
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A horgolásról 2.
A Lajtorja Program a horgolás témáját most folytatja.
Mely kézimunkát kedvelőnek jutna eszébe, hogy művével pl. horgolt csipkével verekedni is lehet?
A mezőkövesdi matyócsipke oly erősen horgolt – tömött, zsúfolt – volt, hogy a férfiingujjra horgolt résszel kakaskodáskor az ingujj összefogása révén bot helyett szolgált fegyverül. Persze nem ezt kell célul kitűzni, ha horgolásra adjuk a fejünket.
Említésre méltó a matyó horgoláshagyomány mellett a sárközi zsebkendő, amely teljes egészében horgolt. Más tájékon pl. Kalotaszegen inkább lepedőbe betéteket horgoltak. A sóváradiak párnáik széleit széleit díszítették csipkebetéttel, a Mezőség községeiben már komplett textíliagarnitúrákat készítettek egyező minta használatával.
Akár egyedül, akár társaságban is űzhető ez a sikerélményeket gazdagon tartogató kézimunkatechnika. Remek elfoglaltság gyerekek mellett, hiszen könnyű visszatérni a ritmusába dolgunk végeztével. Nem utolsó sorban pszichés rendezettséget is kölcsönöz amellett, hogy szépérzékünket is kiélhetjük.
Ha valaki nekilát a tanulásnak, szerencsére már számos oktatóvideó is rendelkezésére áll az érdeklődőnek az interneten a könyvek által tartalmazott információk mellett. A vizuális tanulás megkönnyíti az elsajátítást, hiszen komplex információcsomagot lehet rövid úton beemelni és bizony ügyes nagymamákból is egyre kevesebb van.
A legismertebb csipkefajta az ír csipke, amely tudományt Írországba a Szent Orsolya rendi apácák Franciaországból hozták az 1700-as évek elején. Hamar elterjedt ez a viszonylag gyors eredményt hozó technika és egy 1845-ös éhínség miatti kényszer hatására sok nő adta fejét horgolásra értékesítési célból, így váltak a nők nemes hölgyek tanító segédletével családfenntartókká. Az igen keresett ír csipke iránti keresletet negatívan befolyásolta az olcsóbb előállítású gépi csipke XX. század eleji megjelenése. 1988-ban Marie Mrs. Beggan lehelt életet e hagyományba és lett ismét ismert világszerte. A csipke alapanyaga finom fehér pamut vagy lencérna. Előbb a nagyobb alakzatokat készítik el: virágok, levelek, szárak, pillangók, majd térbeliséget adnak nekik. Ezután a motívumokat egy sablonon elrendezgetik és felfércelik/gombostűvel feltűzik, az alakzatok közötti teret pedig horgolással töltik ki. Fontos, hogy az összekötéskor használt fonal ne legyen vastagabb, mint a motívumok fonala.
VKB Nonprofit Kft. ajánlja mindenkinek ezt az igen szép és minden értelemben értékteremtő tevékenységet!
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A horgolásról
A VKB Nonprofit Kft. a kézenfekvő, hagyományos kézműves tevékenységeket is patronálja.
Nem is gondoljuk, de egy újabb kőkori technikát gyakorol az, aki horgolásra adja a fejét. A horgolás az ún. csomó nélküli egyszálú fonásból alakult ki, ma már egy horgos/kampós végű segédeszközzel húzzák át a készítők a fonalat puszta kézhasználat helyett. Egyes vélekedések szerint Arábiából terjedt Kína felé, majd a mórok révén Európába is eljutott ez a módozat. Se a görögök, se a rómaiak nem ismerték, Magyarországon is csak a középkorban jelent meg. Történeti feltárást nehezíti, kevés tárgyi emlék maradt meg régebbi korokból (pl. I. sz. egyiptomi csipkeszerű fejkötők), így az eredetét inkább bizonytalanság övezi, mint bizonyosság. Dél-Amerikát is és Kínát is tekintik némelyek kiindulási helynek.
A horgolótű készül csontból fából, alumíniumból, acélból, bambuszból, nyírfából vagy más kemény, de rugalmas fából, netán műanyagból. A horgolás voltaképp más kézimunkatechnikát valósít meg utánzás révén pl. vert csipkét vagy kötést. Különösen szélcsipke készítése volt igencsak divatos.
A kezdőknek először az egyszer hurokképzést (láncszem/levegőszem) kell megszokniuk hosszú végeérhetetlen gyermekláncot képezve, mely folyamat végére begyakorlódik a száltartási feszesség, az ideális huroknagyság, a rutinszerű hurokképzési technika. Kislányok nagymamák gondos szeme előtt nagy odaadással, türelemmel készítgetik az első láncukat, az első művet, amelyet majd a nyakukba tudnak már akasztani.
Ezután már következhet a különböző hurokvariációk ún. pálcákba rendezett garmadája, amivel különböző stílusú „horgolmányok”-at lehet kivitelezni. Első legsikeresebb darabnak a karácsonyi csillagok ígérkeznek, amelyekből aztán tovább bővíthető a repertoár a terítők/díszítők világába. Ha már abban is otthon vagyunk, irány a végtelen: táskák, ékszerek, babák, tárolók, sálak, sapkák, kardigánok, mellények, szoknyák, törölközőszegélyek, stelázsiszegélyek stb.
A könnyedsége, sokoldalúsága és tetszetőssége miatt régen is kedvelt bevételkiegészítő háziasszonyi tevékenység volt. Mára már inkább a hobbijellege maradt meg, de a vásári életben újra beköszöntött az elmúlt években a horgolt tárgyak reneszánsza.
Következő írásunk hamarosan…
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A kosárfonó munkája
A Lajtorja Program második tematikus cikksorozatában az előző alkalommal a kosárfonói kézművesség történetét tekintettünk át. Most ennek a mesterségnek az alapműveleteiről adunk közelképet, nem a technikai oktatás szintjén, csupán hozzávetőleges tájékoztató jelleggel.
A mai kosárfonók (egyben számos egyéb fonott használati holmi készítői) az alapanyagot többnyire már előkészített formában vásárolják. Vagy faanyagot, vagy perjeanyagot használnak. Faanyagként a háncs, valamint a fűzfavessző jön számításba – a főzött és hántolt fűzfavesszők X alakban felállítható kötegeit szerzik be – , perjeanyagként a szalma, a gyékény (a buzogányos sás), és főként a peddignád. A peddignád-csövek, másnéven rotten-pálcák másfél méteres és akár hatméteres hosszban is kaphatók, átmérőjük 3 cm is, 10 cm is lehet. Megvizezve remekül hajlanak, túl puhák se lesznek: még feszülnek, de nem törnek. Saolin-botokat, íjakat is képeznek belőlük, és nádbútorok megfonására is kiválóan alkalmasak.
A fonott használati tárgyak készítőinek eszközei közt ferde kispad is szerepel, fémcsavaros rögzítővel, és a hozzá idomuló ülőkével. Ez a kispad a valahai házi kelmeszövéssel összehasonlításban a guzsalynak felel meg. Szükség van metszőollóra, késre, verővasra, amelynek egyik vége szurkálóhegybe vékonyodik, és más szúróeszközre, amit csavarhúzó is helyettesíthet.
A leggyakoribb fonott tárgyak legegyszerűbbike: a tenyérre ráillően kerek, fületlen kínálókosár, amelynek mérete nem apró, de inkább kiskosárnak mondanánk. Megfonásának menete – fűzvesszőkből – a következő. Először a kosárfenék „karóit” (vastagabb fűzvesszőit) kell ledarabolni a hosszúkból, és a húszcentis darabokból keresztet csinálni, három meghasított vesszőn keresztülvezetve a többit. A kereszt rögzítése az eddigieknél vékonyabb vesszők kétszálas gyűrűfonásával történik. A kosáralj már szélesebb kifonása során a vastagabb vessződarabok elfordulnak, mígnem a kézben lévő tárgy már csillagszerűen szétálló küllőkkel ékeskedik, amelyek közt a cikkelyeket csak majdnem félig tölti ki a fonat. Még mindig kézben, illetve térden tartva az aljat, hámoktól megtisztogatás, kiálló végecskék lecsipkedése után a kosároldal meghegyezett karóit kell oldalról elhelyezni benne körben, és egyenként mindet „begyökkenteni”. Amíg még síkban állnak az oldalkarók, csak többlet-küllőknek látszanak, nem lábazatnak, ám felhajlítva és felül összefogva őket, a munkatárgy már nem napszimbolikus dísznek hat, hanem készülő kalitkának. Ezután történik a kispados rögzítés, és az alj háromszálas továbbfonása úgy, hogy elöl két szállal elöl, mögötte eggyel kell haladni. Ennek során történik az oldaldőlés és az osztás kialakítása, majd az áttérés a berakásra vagy menetes fonásra, amikor újabb és újabb vékony vesszőket beiktatva már egy szál van elöl és kettő mögötte, így kell a fölfelé álló szálak közt kanyarogva egyre magasabbra jutni az aljtól. Mind a két kéz, a balhüvelyk is dolgozik, de nyomóerejük nem egészen elég: a felálló szálak közeit időnként verővassal is meg kell keményen ütögetni, hogy az oldalfonat tömörödjék. Elérve a kívánt oldalmagasságot, tárgytakarítgatás, oldalfali kiállások levagdosása után a felmeredő szálak lehajtogatása következik. A lehajtott szálak pót-karó igénybevétele nélkül is megfonhatók díszhatású peremszegéssé („ötpáros oldalcopf”). Ennek elfűzése után a kosár akkor lesz végképp kész, ha még le is mosták citromsavas vízbe mártott kefével.
Nézze is meg e műveleteket egy rövid összeállításban hiteles forrásból és kövesse a VKB Nonprofit Kft. cikkeit!
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A kosárfonás hagyományai
A VKB Nonprofit Kft. szerint a fonott holmik iránti igény nem tudott és nem tud elfoszlani, mert háztartási tárolóeszközként praktikumuk meghaladhatatlan: a természetes anyagú fonadék-falak optimális szellőzési és érintkezési paramétereket nyújtanak. Nemcsak a piaci karos kosarak, hanem még a ládaforma nagy kosarak is barátságosan fektetik a tojást, a vágott növényeket, dohmentesen tartják az ágyneműt, ruhát, amint a nagy fonott szakajtók a lisztet.
A kosárkészítés története igen régen vette kezdetét, hat-hétezer évvel ezelőtt, amikor még a fazekaskorong feltalálása is a jövő zenéje volt. Ennyire régi kosárfonókról elvileg nem is tudhatnánk, hiszen a faháncs, a nád, a fűzvessző romlandóbb anyag annál, hogy őskori kosarak az újkor, vagy akár a középkor emberének kezébe juthattak volna. Onnan tudunk mégis róluk, hogy fennmaradtak kezdetlegesen ősi agyagedények, amelyek rovátkás falai elárulják, hogy fonott tárgyak agyagtapasztásával formázták meg, és utána égették ki őket. A környező növényi anyagok iránti ősi érdeklődés mellett a fészkelő madarak figyelése is szerepet játszhatott a – még tökéletesedés előtti – kosárfonó technika felfedezésében. Fa- vagy perjeanyagú fonott használati tárgyakat azóta minden kontinensen, és szinte minden nép körében készítettek és készítenek, de nem mindenhol történt és történik ez ugyanolyan nagy változatosságban, ugyanakkora fejlesztőkedvvel és volumenben. A Lajtorja program mesterségekről szóló cikksorozatában a kézműipar olyan ágához érkeztünk, amelynek arculata hazánkban máig fokozottan összetett, az itteni fonottáru-gazdagság évszázadok óta exportőr országra vall. A mértéktartás, a funkcionális – különös cifrázó hajlam nélkül alakított – fonásmintázatok művészi hatású dekorativitása legendás jóízlést is képvisel a fonottáruk világpiacán.
Magyarázatként bizonyos helyzeti előnyökről is beszélni kell. Európában a salix viminalis (az eredeti „kosárfonó fűz”) elterjedésének ősközpontja a Tisza vidékén illetve a Körösöknél húzódik: ez a fűzféle növénygenetikailag éppen itt mutatja a legjobb tulajdonságait. Amikor pedig a középkori és kora-újkori magyar kézműipari hagyományozódásnak ez az ága, innovatív vonásaival együtt – már egyértelmű kontinentális sikerességet mutatott, már nagyszabású célzatos befektetésekre is sor került. A Körösöknél, de a Berettyónál is a 19. századi kiegyezés tájától több hullámban ártéri fűz-telepítéseket hajtottak végre, méghozzá jelentős választékot létesítve, hátha vesszőkerítésekhez, speciális kasokhoz más fűzfajták előnyei domborodnának ki. Így lett honos Magyarországon többek közt a nemesített salix rigida („amerikai fűz”) is. Gyula városának kosárfonó céhe már sok alföldi mestert összefogott a századvég előtt – mezőberényieket, békéscsabaiakat stb. is – , a századvégen pedig Békés településen Állami Királyi Kosárfonó Iskola állt fel, amely 1928-ban került Pestre. A vesszőfonás egyes, eddigre kialakult, elkülönböződő iskolairányai máig megőrződtek, mint például az erdélyi Siménfalván a húzogatásos technikájú kosárkészítés, de az ottani vesszőfonók már megszűkült kapacitással, kizárólag megrendelésre dolgoznak.
A VKB Nonprofit Kft. a cikksorozatát legközelebb az egyik hazai kosárfonás-technikai változat ismertetésével folytatja.
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A zsindelyezés mestersége 2.
A Lajtorja Program életrehívója, a VKB Nonprofit Kft. folytatja a zsindelymetszés technikájának ismertetéséről szóló cikkét.
Az erdei házak építéséhez átvitt, vagy alább szállított, az otthoni udvarra fuvarozott többméteres rönköt félméteres, tönkként felállítható részekre kell tagolni – régebben ezt kétkezes harcsafűrésszel csinálták, újabban gépfűrészt használnak. Egy-egy ilyen tönk, másnéven „csutak” vagy „kölöp” aztán 16 vagy ennél több „levelet” (zsindelyt) is kiadhat. Az egyes zsindelyek végül csak 45 cm hosszúak lesznek.
A tönköt keresztmetszete félvonalában fejszével és fakalapáccsal félbehasítják, a féltönköket két pár negyedtönkre, azokat nyolcadokra hasítják, majd – már széken ülve, kisbaltával, a szálakra figyelve, a nyolcadtönköket is kettőbe. Kérgüket ekkor lehántják. A tizenhatodokat csiptetős padnál „kézi vonóval” (megfent gyalukéssel) megkezelik. Géppel nem jó ezt a munkát végezni, mert az egyes munkadarabok egyedi szálhajlásaira külön figyelemmel kell lenni, el ne metsződjenek. A „vonót” a fadarab hasadási hajlamával ellenkező irányba kell mozgatni, az esetleges ferdeségeket kiigazítva, az elvékonyodó oldalt (él) tovább vékonyítva, a vastagabb oldalt (fok) egyenes peremű, kb. 2 cm-es szélnek csinálva meg (a zsindelyek nyújtott háromszög keresztmetszetűek). Hátravan még a „fáncolás”: hornyot, bemélyülő vonalat, vágni a zsindely fokának hosszmentébe, a másik zsindely éle számára (összeillesztési árok). Régebben hornyolópadon, fanyél fölött kétfelé kiterjedő vasszerszámmal fáncoltak, ma körfűrész-pados megoldást alkalmaznak, a zsindelyt nem túl gyorsan végigtaszajtják a rögzített késen. A tetőgerendákra szegelendő, összeillesztgetendő zsindelyek egy részét még továbbformázzák dísznek: ezek a tetőtarajokra, tetőormokra kerülnek majd. A legtöbbje viszont készleti formába, kétszáz-darabos keresztrakásos oszlopokba rendeződik.
Érdemes gondolkodni VKB Nonprofit Kft. szerint a környezettudatos épülettervezőknek is ebben a tetőfedési formában, hiszen a természetes alapanyagok használata korunkban sokkal inkább előtérbe került. Nem beszélve arról, hogy a folyamatos karbantartás folyamatos megbízásokat is generál, amely nem utolsó szempont az építőipari szakemberek számára.
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
A zsindelyezés mestersége
„Zörgetik a vasfedőt – Zsindelyezik a tetőt”: így zárul a gyerekkorunkban megismert rímpár-sorozat, Móra Ferenc Zengő ABC-je. Magyarországon a késő-középkor óta zsindelyeznek – vagyis fednek tetőt speciálisan készített falapokkal. Maga a kifejezés is akkor keletkezett, a latin „scandula” szó német közvetítődése nyomán; a közvetítő szó a „schindel” volt. Igaz, az Alföldön a szalmatetős építkezés évszázadok múltával sem szorult ki egészen, a zsindelytető 19. századi alföldi térhódítása viszonylagos maradt, majd lassan felváltotta a cseréptetőé. Maga a zsindelykészítés mindig a Kárpát-hegyvidéki régiók foglalatossága maradt, a történeti Hungária belsejébe tutajosok juttatták el a készleteket. Székelyföldön az ilyen készletek újrahalmozása, ha jóval kisebb mértékben történik is, máig nem szűnt meg. Az ottani hagyományos lakóházak, a székelykapuk, műemléki kő- és fatemplomok, egyéb építmények újrazsindelyezése folyamatos, ugyanakkor a mai Magyarország régióiba is juttatnak belőle a sokhelyt felállított székelykapukhoz és más, újonnan tervezett épületek olykori stílusigényeihez. A Lajtorja program régi mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában most a székelyföldi zsindelymetszés technikáját mutatjuk be.
A zsindelyfedés meredekebb lejtésű tetőkre való: a lapos vagy majdnem lapos, nagyon enyhe lejtésű tetőknél a zsindely akár egyetlen őszön átázhat, míg egyébként negyedszázad esőitől sem ázik át, csak megvetemül addigra; húsz-huszonöt évenként szokták megújítani, kicserélni a zsindelyfedéseket. Azért nem ázik át, mert a kiválasztott faanyag erős gyantatartalmú, azonkívül viszonylag hamar fekete patinázódást nyer. Ezért nem is feltétlen mindig biztosítják a vízpergetését kencével (lenolajjal). Ha a házban füstös kemencét használnak, az csak jót tesz a tetőnek, tovább-konzerválja. A faanyagért magasra kell menni, havas-közelbe, mert az alacsony hegyvidéken, ahol harangszót hallanak a fák, nem találni megfelelő gyantásságú és szívósságú fenyőket. (Nagyritkán bükk, tölgy is alkalmas lehet.) A magasan termő fehér gombolyagfenyőt előbb „megpróbálják” fejszével: megnézik, hogyan pattan szét a kérge-forgácsa, mert abból megállapítható, nincs-e belül a fában csavarodó szerkezet. A benső faszerkezetnek egyenes szálúnak kell lennie. A fatőtől fölfelé négy méterig gyantaerős a magas fa; az ágas szakaszhoz közelebbi, vagy már ágas törzset csakis másra lehet jó használni. Fiatal fából készült zsindely majd hamarabb feketedik.
A VKB Nonprofit Kft. cikke folytatódik a technikai fogások ismertetésével.
Addig is…
Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!
A Lajtorja Program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
(X)
Rekordszámú busó lesz Mohácson
Rekordszámú, 1350 maskarás űzi el a telet az idei busójáráson, amely február 8-án veszi kezdetét Mohácson. A szervezők ebben az évben is több tízezer résztvevőt várnak a messze földön híres farsangi fesztiválra.
Busók Mohácson
A résztvevők szórakoztatásáról 49 busócsoport 1350 busója és egyéb maskarása gondoskodik, de emellett a fesztivál idejére 350 népművész, iparművész, kézműves, vendéglős kapott engedélyt a Duna-parti városban árusításra – mondta el az MTI-nek Hegedűs Emese, az esemény egyik főszervezője. Mint hozzátette, a busójárás hat napja alatt mintegy 35 helyszínen reggeltől estig nyolcvan programra várják az érdeklődőket.
A húshagyó keddi főtéri koporsóégetéssel záruló népszokás rendezvényei között lesz farsangi felvonulás, népdaléneklési verseny, többféle táncház és számos néptáncelőadás, sokacbál, busó lakodalmas, valamint maszkfaragó foglalkozások és kiállítások is neves művészek által készített busóálarcokból. Február 9-én Versendi Kovács József és vendégei koncerteznek a Kossuth Filmszínházban, a másnap megrendezendő magyar bál idén ünnepli 25. évfordulóját – sorolta Hegedűs Emese. A közönség zenei szórakoztatásáról a programsorozat alatt – mások mellett – a Poklade, a Dunavkinje együttesek, a sokác népdalokat éneklő Menyhárt Éva, és a Kóló zenekar gondoskodik.
A fő programokat február 11-én, farsangvasárnap rendezik: a busók ekkor kelnek át csónakkal a Dunán, vonulnak fel a belvárosban, teszik vízre a farsangi koporsót, avatnak új busókat és gyújtanak hatalmas máglyát Mohács főterén. Hegedűs Emese arra is felhívta a figyelmet, hogy február 10-én és 11-én baba-mama melegedőket is nyitnak a Kossuth Filmszínházban és a városháza épületében. A látogatók tájékozódását idén is okostelefonra letölthető, ingyenes alkalmazás is segíti. Az először a tavalyelőtti busójáráson használt applikáció a http://mohacsapp.hu/ honlapon elérhető – mondta el az MTI érdeklődésére Bugarszki Norbert, a mohácsi TDM-szervezet elnöke. Az alkalmazás napi bontásban tartalmazza a rendezvénysorozat összes programját, navigációs részlege segít a látogatóknak a helyszínek megközelítésében, illetve megjeleníti a használója közelében található programokat is. Bugarszki Norbert kitért arra is, hogy a rendezvény ideje alatt az egyik mobiltelefon-szolgáltató egy ingyenes wifi-csatlakozást biztosító és a megnövekedett hálózati forgalmat kiszolgáló plusz adótornyot is a város rendelkezésére bocsájt. A szervezők arra számítanak, hogy az UNESCO által Magyarországról elsőként az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára 2009-ben felvett busójárás kiemelt rendezvényeire a helyszínen az elmúlt évekhez hasonlóan legalább 80-100 ezer ember lesz kíváncsi.
A sokácok messze földön híres farsangi fesztiválját egy 1783-as feljegyzés említi először. A mohácsi sokácok körében élő legenda szerint furfangos őseik a török megszállás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-szigetre menekültek. Álruhákat öltve tértek vissza a folyón átkelve és rajtaütöttek a babonás törökökön, akik az ijesztő maskarásoktól megrémülve fejvesztve menekültek a városból. A busójárás tradicionális elemei változatlanok: borzas busóbundákat öltő felnőttek faragott álarcokban, jellegzetes kellékekkel, öles kereplőkkel, kolompokkal felszerelkezve búcsúztatják a zord évszakot és várják a tavaszt.
A népszokás idei részletes programja a www.mohacsibusojaras.hu oldalon is megtalálható.
Forrás: MTI, Fotó: MTI, Ujvári Sándor
Medveárnyék-figyelés a pécsi állatkertben
A pécsi állatkert Nyikoláj nevű hétéves barna medvéje (Ursus arctos) 2018. február 2-án. A néphiedelem szerint, ha a medve ezen a napon kijön a barlangjából és nem látja az árnyékát, akkor nem lesz hosszú a tél. MTI Fotó: Sóki Tamás
Rákellenes világnap : február 4.
Mindenkinek van tennivalója a daganatos betegségek megelőzése érdekében…
Be kell vinni a közbeszédbe a daganatos megbetegedések problémáját és felhívni a figyelmet arra, hogy mindenkinek van tennivalója a megelőzés terén – mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egészségügyért felelős államtitkára pénteken Budapesten.
Ónodi-Szűcs Zoltán a rákellenes világnap alkalmából a Fiatal Családosok Klubja (Ficsak) által rendezett szűrőnapon kiemelte, a betegség nemcsak egészségügyi, hanem társadalmi probléma is.
Fontos, hogy az emberek rendszeresen vegyenek részt szűrővizsgálatokon, mert minél előbb felismerik a betegséget, annál nagyobb az esély a gyógyulásra – mondta, hozzátéve, hogy Magyarországon mindenfajta szűrés elérhető, sajnos azonban kevesen vesznek részt ezeken. Közölte, a nők átszűrtsége emlő- és méhnyakrákra csak 30 százalék körüli, a következő hetekben azonban tíz új – emlőrákszűrésre is alkalmas – szűrőbusz áll majd munkába, amelyek segítségével a kis falvak lakó is lehetőséget kapnak a vizsgálatra. Király Nóra, Újbuda alpolgármestere, a Ficsak alapítója elmondta, újbudai pedagógusoknak szervezték a szűrőnapot, mert úgy vélik, a tanároknak is példát kell mutatniuk a gyerekeknek a megelőzés terén.
Szeretnék felhívni a figyelmet a rendszeres szűrővizsgálatok fontosságára, hiszen a daganatos betegségek gyógyíthatók, ha időben felismerik őket – fűzte hozzá. Felidézte, tavaly együttműködési megállapodást írt alá több civil szervezet a rákellenes küzdelem érdekében, hiszen a kormány mellett a civil szférának is nagy szerepe lehet a megelőzésben. A szándéknyilatkozathoz idén még többen csatlakoznak, és vállalják, hogy kommunikációs csatornáikon keresztül terjesztik a szűrővizsgálatok és a prevenció fontosságát – tette hozzá.
A rákellenes küzdelem világnapja február 4., ugyanis a párizsi első rákellenes világkongresszus résztvevői 2000. február 4-én írták alá a kór elleni világméretű összefogásra felszólító dokumentumot. A világnap többek között arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a rák elleni küzdelem nemcsak orvosi feladat, hanem a társadalom közös ügye is.
Forrás: MTI