InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Categorized: Gazdaság


Fafaragás Buzsákon

október 24, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézművesség hagyományai Buzsákon

október 17, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 2.

október 10, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program előző matyó-cikkét, a következő területre tér át a VKB Nonprofit Kft.

matyó hímzésminta-kincs régebbi kibontakozású a kalocsainál, és valójában számos mintakincs, számos stílusvonulat együttélését jelenti. Ágy- és asztalneműre sokáig más motívumkészletből szőttek-varrtak-hímeztek színes ábrákat, mint ruhára. A 19. század egyik szakaszában például pávákkal kísért hétágú virágtő, bóbitás madár (az ormánsági hímzésekkel rokon ízlés szerint) párnákra és kendervászon lepedővégekre is rákerült – különféle öltésváltozatokkal –, de kendőkön és templomi textileken a hímzők megmaradtak inkább a koszorúba foglalt rozetták sorainál. Ezekből alakultak ki később a rózsás-leveles-indás minták, piros, és mélykék fonalakkal át-meg átöltve, amelyeket gyolcs ágytakarókra ritkásabb elhelyezésben, kötényekre, férfi ingujjakra idővel már fokozhatatlan sűrűséggel és tömöttséggel hímeztek rá, megfelelően az „íróasszonyok” előrajzolási variációinak.

A gyapjúfonalakat idővel szűcsselyem fonalak váltották fel. Matyórózsás szűcsmunkák, ködmönök, dolmányok, jellegzetes kalapok készültek. Az egyéb virágos, csillagmotívumos cifraszűrök a Kiskunságba is elkerültek. A summás szegényeknél sem volt ritka, hogy tartanak eltéve cifraruhát.   A tardi matyóhímzés és -szőttes tarkább, és több a mértani, illetve madaras motívuma.  A matyó népviselet a nőknél felül szűk, testhezálló, ám vállnál kiszélesített és az ujja bő, horgolt csipkével. A szoknya hosszú, bokánál fodrosan kiszélesedő. Föveg (menyasszony esetén nagyméretű tiara-fejék), rojtos kendő és kötő jár hozzá. A 19. század végére a texturális matyó motívumokat a helyi asztalosmesterek is átvették, fafestést gyakorolva a ládákon, ágytámlákon, almáriumokon. A helyi népviseleti babák készítése kívülről ható kereskedelmi igények nyomán indult meg, és a matyóbaba hamar elterjedt árucikké vált.

A régebbi háziipari szövetkezést az 1950-es évek elején felváltó Matyó Népművészeti Szövetkezet a ’80-as években többezer alkalmazottal működött; ötszázegynéhányan közös műhelyben munkálkodtak, a többiek 34 községben otthon dolgoztak, beszállítók voltak. A szövetkezet megszűnése nem jelentette a matyóföldi hagyományőrző népélet elsorvadását. Évente hímzőversenyeket is tartanak. Látható, hogy a régi népi tevékenységekre nem emlékezni kell elsősorban, hanem azt éltetni kell/lehet, akinek a gondolatvilágához az közel áll. A hímzés mindig rendelkezésére áll annak, aki szeretne vele foglalkozni, nem szükséges szervezett kereteket létrehozni a gyakorlásához/élvezetéhez.

Végezetül…

Mélyedjen el témánkban! – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 1.

október 3, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program tájjellegű kézműiparos hagyományokat bemutató cikksorozata keretében most a matyó körzet különlegességeit tekintjük át.

A matyó körzet nem tévesztendő össze sem „Mátyusfölddel”, sem a palócok földjével. Míg „Mátyusföld” (a valahai Csák Máté-kisbirodalom központi része) a történeti Hungária felvidékén, a mai Szlovákia nyugati  fertályán húzódik,  a matyó mikrorégió – Mezőkövesd, Tard, Szentistván tájéka – innen jóval délkeletebbre található: Borsodban terül el, a Bükk és az Alföld találkozásánál. Északközép-Magyarország palócai többnyire nem borsodiak, hanem nógrádiak, egyébként a palóc szokáskulturális terület nagy része kelet-szlovákiai. A matyók genoetnikai rokonságban állnak a palócsággal, de történeti elkülönülésüket már rég eldöntötte a matyók ragaszkodása a római katolicizmushoz a református környezetben.

Az itt legtipikusabb tájjellegű házak építése még nem oly rég is  gerendák felállításával kezdődött, és a nádtető előbb készült el a falaknál, amelyeket agyagból döngöltek fel a tetőkeretig. Kemencés konyha, nők és gyerekek szobája, fiatal pár szobája, valamint kamra különült el a házban. A hozzáépült istálló egybenyílt a férfiszállással.

A matyó népművészet lassú, spontán kiforrása (a 18. század hetvenes éveitől a 19. századi osztrák–magyar kiegyezésig) nem vezetett azonnal országos ismertséghez. Amikor az 1896-os „Ezeréves kiállításon” matyó néprajzi házat állítottak fel a budapesti Városligetben és matyó lakodalmi felvonulást tartottak, a látogatók zömét teljességgel meglepetésként érte a lenyűgöző folklór-hatás.  Ezután valóságos megszállás kezdődött, a fővárosból és a megyei városokból kereskedők egész rajai érkeztek hullámokban Mezőkövesdre. Szerencsére megjelentek a színen kiváló készültségű néprajzosok is.  Azt ugyan nem tudták megakadályozni, hogy a kereskedők által megszervezett és még sokáig vezényelt másod- és harmadrendű helyi hímzéskibocsátás (a szerződésekbe bevont helyi hímzők kevesebb fonallal, gyorsabban, és tájidegen divatigényekhez idomulva dolgoztak) ne fusson be nagyobb kelendőségi karriert az autentikus matyóhímzéseknél, de biztosították a megkülönböztethetőséget és az eredeti fejlődésvonal rangját addig, amíg a talmi változatok hosszas dömpingje megereszkedett. A kb. 200 éves múltra visszatekintő híres matyóhímzésről a VKB Nonprofit Kft. következő összeállításában olvashat.

Addig is…

Baragoljon a matyó művészetben!  – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Teknővájás

szeptember 26, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A teknővájás mestersége

A Lajtorja Program mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában most egy kihaló foglalatosságról nyújtunk képet. Maga a teknővájás a maga specialitásaival kivész, már nagyjából ki is veszett a gyakorlatból, de mibenlétét, körülményeit, érdemes megvizsgálni, mert szociologikus modellje többet jelent puszta önmagánál, és olyan újabb-idős keletű hiányokra, pótlandó mai hézagokra világít rá, amelyek a lehetőségek tárgyi pontosítású keresésére ösztökélnek.

A fateknő-készítés – mosáshoz, kenyérdagasztáshoz – az ezt kiegészítő baltanyél-csinálással, fakanál-favilla-fatányér-előállítással, szakajtó-formázással egykor országszerte elsősorban a cigányság egyik elismert, tartós megélhetés-biztosító tevékenységét jelentette. Ma még lehet itt-ott találni, ha nem is 80, de 60 év fölötti korú cigányembereket, akik jól ismerik a fateknő-csinálás legkiforrottabb hagyományos forszait, de maguk sem fognak már bele egy-egy ilyen termék újonnani kimunkálásába – fiatalon sem volt ez könnyű munka – , fiaik pedig már az idetartozó munkafogalmakat sem vették át tőlük. Ezek az apák viszont a nagyapáktól átvették még egy régebbi szokáskulturális gyakorlat emlékét, amelynek nyomaival maguk is találkoztak kiskorukban. A teknővájók nem vártak vásárokra: portékáikkal az adott megyében meg esetleg a legközelebbi szomszédosban rendszeresen járták a falvakat – ők vagy családtagjaik.  Pénzt nagyon keveset vittek haza ebből, de kedvelt árukínálók lévén szalonnát, oldalast, krumplit, lisztet, paszulyt, lencsét, tojást, hagymát megbízhatóan eleget kaptak a körutakon.  Otthon pedig a maguknak félretett tekenőben máris dagaszthattak kenyeret. Valaha tehát működött egyfajta spontán „szociális gazdasági” modell. Ez, úgy fest, nem tud itthon más, korszerűbb morfológiával spontán módon megújulni, de ennek oka lehet a kedvezőtlen törvényi környezet is, amin pedig lehet változtatni. Továbbá: a direkt segítség változtathat a túlhátrányos szituáción úgy is, hogy a tehetetlenséget idővel olyan aktivitás váltsa fel, amely már nem szorul a korábbi fokon segítségre.

Napjainkban egyébként rönkhöz jutni sem lehet úgy, mint egykoron erdő szélén lakva. A teknővájáshoz kellő fatörzset ma telepről kéne venni tekintélyes áron és nem hazahúzni az udvarra, hanem géperejű járművön   szállítani.

Első dolog a fakiválasztás volt. Ha a megfelelő tartású fából való fatörzs-szelvény hosszú, két-három méteres volt, négy teknőre is jó, azt kettőbe kellett fűrészelni.  A teknőhöz az 1 méter 40 centis fatörzs az ideális. A megfelelő méretű rönköt két félhenger alakú félrönkké hasították, ékek beütésével, majd fejszecsapásokkal. A félrönköt lefektették lappal fölfelé és  megkezdődött az úgynevezett  „nagyolás”: nagyrészt kiszedni a félrönk belsejét, hol a balszél mentén, hol a jobbszél mentén befelé kisbaltázva, közben néha kisöpörgetni a fatörmeléket és élezőkővel újólag megkezelni a baltát. Nagyolás után lappal lefelé fordult a félrönk, hogy lebaltázzák a kérget, gömbölyűbbre faragják a hajlatokat, eképpen pereme és a két végen füle legyen a leendő teknőnek.  Majd megint megfordult a rönk: a „tisztázás” végett. Ehhez „kapocskát” használtak, kiskapa-forma, görbülő pengéjű faragószerszámot. Előbb a középmedence egyik vége felől, majd a másik vége felől simították le a vájatot egyenletesen görbülőre és határozott szélűre, majd kétnyelű gyalukéssel megdolgozták a teknő-alak tetejét, hátulját, oldalát és a fülperemeket. Rácsiszoltak és jöhetett másnap a következő félrönk. A fakanalakat, fatálcákat nem csiszolták úgy ki, mint ma az akár házi készítésűeket is szokás (kisgép segítségével). Minden késnyom látszott, de sok faeszköz így lett komolyan véve, így tetszett valaha.

A VKB Nonprofit Kft.-nek most is így tetszik…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Szegedi kézműves hagyományok

szeptember 19, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességgel foglalkozó cikksorozatában olyan írásokkal is jelentkezik a VKB Nonprofit Kft., amelyek egyes régiók, települések tájjellegű kézműipari hagyományait mutatják be. Nagy múltú helyi mesterségek, táji termékek nyomában ezúttal a Csongrád megyei Szegedre és környékére vetünk pillantást.

Néptánc, népzene tekintetében a „dél-alföldi” jelző nem az egész Dél-Alföld, hanem éppen az Alsó-Tisza-vidék folklórjára vonatkozik, főleg Sándorfalva, Tápé és Apátfalva határozták meg a karakterét. Sándorfalva és Tápé közigazgatásilag már beolvadtak Szegedbe; Apátfalva viszont jóval  keletebbre, Makón is túl, a Maros partján fekszik. A köztes terület telepes falvai, tanyái, tanyabokrai ugyanazt a hagyománykultúrát képviselik, mint a szegedi alsóváros. Az errefelé régebben készített hangszerek: csimpolya-jellegű duda, tekerőlant (e kettő kombinációja szerepelt leggyakrabban a tanyasi mulatságokon), a citera, valamint a délszláv eredetű tambura. Kevésbé jellemzően, de dorombot is használtak.

Szeged környéke a Tisza–Maros torkolatvidéki humuszos talaj és a kedvező napossági tényező együttese miatt legideálisabb helye a hazai fűszerpaprika-termesztésnek; a Duna mellékén csak Kalocsa   fogható hozzá.  A 20. század második negyedében végbemenő élelmiszeripari átalakítás (nagyrendszerbe vont üzemszerű termesztés, szárítás, paprikaőrlő malmok koordinálása stb.) szerencsés vonása volt, hogy nem törölte el, hanem kiegészítő szerepre meghagyta az apróföldes és tanyasi kistermelők igen eleven paprika-kultikus életvitelét, amelyet a nagyüzemi oldal terményfelvásárlása még biztonságosabbá tett. Még a háború utáni államosításokkor sem szűnt meg ez a kettősség: a sok kistermelő de jure belülre került a nagy állami paprikavállalaton, de facto viszont ugyanúgy munkálkodott otthona körül, mint azelőtt. Körükben sokáig megmaradtak a helyi előállítású karók, „útalló”-zsinórok, vasfogú gereblyék, tapicskolók, rózsafejes locsolók, palántaszedő kisszékek, tepsiforma füles ládák. Szerencsére Szőreg – immár szegedi városrész – rózsakertészeti hagyományápolását sem verte szét a téeszesítés, és a szőregi rózsa megúszta a magánosítási időszak viszontagságait is. A helyi halászlé- és házitarhonya-készítési módozatok szintén máig elevenek.

A régi lóvásáros, halkereskedős, gabona- és dohány-hajórakományos Szeged iparosainak rengeteg valaha nevezetes terméke süllyedt már feledésbe: zsindely-különlegességek, speciális építésű bárkák, halász-eszközök, bográcsok, messze földről jöttek által is vásárolt talicskák, cserépkészletek, házi főzésű szappanok. Néhány delikát holmi azonban fennmaradt, azaz néhány helybéli  ma is foglalkozik bizonyos régtől nevezetes termékek előállításával. A hajdani világraszóló halbicska-fajták, rugós szerkezetű, pl. gyöngyháznyelű halszelő eszközök mai szuvenír-változatai inkább csak szimbolikus emlékeztetők: a gyöngyházat gyöngyházas hatású celluloid helyettesíti.  A szegedi papucs, amellyel az utcák kikövezésétől fogva számos mesterség-öröklő család látta el a tájék népviseleti igényeit, majd az 1930-as évektől a turistákat is, még nagyjából megfelel a régi mesterdaraboknak, csak már alig készül belőle. Kopogós sarkú, többnyire bársonyból varrott, leggyakrabban pillangós vagy mezei-virágos (pipacs, nefelejcs stb.) és kalászos hímzéssel díszített női lábbeli ez. Egy bizonyos méretet egyetlen kaptafán varrnak, vagyis használatba vétel után kell eldőlnie, hogy a két párdarab közül melyik hajlik inkább a jobblábra idomulni és melyik a ballábra.  Védettséget élvez, és ha hungarikumnak is nyilvánítják, valószínűleg többen kezdik tanulni a készítését, mint az épp elmúlt  pár évtizedben.

Nemcsak népi iparművészeket várnak e szép területek, hanem bárkit, aki hasonló igényességgel és lelkülettel élteti a hagyományt jelenkori kreativitással.

A VKB Nonprofit Kft. bátorítja és felkarolja a vállalkozókedvűeket a Lajtorja-Program keretében.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A fafaragás alapjai 2.

szeptember 12, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program fafaragásról szóló cikkét folytatja a VKB Nonprofit Kft. műhelyfogások ismertetésével.

A szerszámismeret elsajátításához főleg a kisebb-nagyobb faragókések és különböző profilú és fokú vésők, valamint az élezőeszközök – kerámia és egyéb kőlapocskák, vésőkhöz való kúpok – használatát kell begyakorolni. Az élezőkhöz sorja-leszedő bőröcskéket is érdemes alkalmazni. Gépi köszörű és körfűrész a beletanulás legtöbb fázisánál még nem kell. Az élezőlapot vizestálkába tesszük, majd kiemelés után a gyárilag hőkezelt, szénacél késpengét enyhén ráfektetjük, hogy fogantyújánál kicsit megemelve addig fenegessük, míg sorja képződik. Tűhegyes; a hegye nem feszegetésre való, letörhet.

A fafaragás nagyon higgadt, pontos, lassú-türelmes munka. Ahhoz a finom-motorikus, sebészies kézmozgáshoz, ami be kell idegződjék hozzá, legjobb úgy beleszokni kezdeni, hogy kiskéssel figyelmesen ceruzákat hegyezgetünk, felváltva feketegrafitosat és puhább színeset: a tudatosan irányított forgácsolás mozgósítja a mérték-érzéket.

Beszerezhetők tapasztalásra szánt, előrerajzolt kis fatáblák. Az egyik fatábla-széria egyenes vonalakat, ferde vonalakat, íveseket, illetve enyhe S-alakokat és erős karakterű S-alakokat mutat. Általuk a fafaragás alapmozdulatai, alapműveletei gyakorolhatók be. A kimetszendő mintavonalakon dolgozva – beszúrás a végeknél, metszéskor nem merőlegesen, hanem 45 fokban tartott kés, 1 mm-es mélység – már ráérzünk a szálirány jelentőségére is. Az ezt követő gyakorlószakaszban ornamentikus mintatáblákat veszünk kézbe (csipkeminták, körök, szilvamag-alak, forgók, virágszerű napszimbólum-sor): ezek már a motívumfaragási készség kibontakoztatására szolgálnak. A vonaltól mindig ugyanakkora apró távolságra, és egy bizonyos kéztartás esetén ugyanannyi fokon emelve – kettős vigyázattal – kell metszeni. Megtanuljuk a szögtartás ésszerű váltakoztatását (45 fok, 90 fok), az enyhe és erősebb metszésmélység alkalmazási menetét, az ábrák hosszában és keresztben metszésének eltérő nehézségét, a csak a felső rostot átvágó műveletet.

Eltérő méretű –  gömbfejűsíthető –  hárslécek, hasábok, rudak (botok) megfaragásánál, már a szobrászat közelében járunk, megcsap a fában rejlő lehetőségek, a saját ötletek kísértése, az alkotótevékenységi hangulat, de csak miután gyakorlottságot szereztünk az alapműveletek rendszerében, és szakmai térlátásunk, rajzkészségünk is fejlődött.  Rögzített munkadarabok kétkezes vésése – ez már akár a díszkapu-faragáshoz is átvezethet bennünket.

A későbbiekben a somogyi pásztorság fafaragó-művészetének itt nem említett eljárásaival is foglalkozunk majd.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A fafaragás alapjai

szeptember 5, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program cikksorozatai egyikében a hagyományos mesterségekkel, a kihalóban lévő szakmák feléledési esélyeivel, illetve általában a kézművesség mai helyzetével és kilátásaival foglalkozunk. Ezekhez az írásokhoz kapcsolódóan olykor mesterség-ismertetőkkel is jelentkezünk, amelyek bepillantást nyújtanak egy-egy szakma tárgyi világába, hangulatába, felmutatják a tevékenységbe történő beletanulás néhány vonzó vonását. Ezúttal a fafaragói műhelymunkát kerítjük sorra.

A fafaragó olyan anyaggal dolgozik, amely eredetileg növényi életet élt, és természeti illata van. A kezdőknek ajánlatos először hársfa-táblácskákon, hársfa-hasábokon próbálkozniuk a szakszerű mozdulatok megközelítésével. Idehaza ugyanis ez a legpuhább honos fa a nem-hasadékonyak közül (a fenyőfélék könnyen hasadnak a megmunkáló szándék ellenére). Bár a hársfa érezhetően saját rost-olajat tartalmaz, könnyű, és körmünkkel is könnyen nyomot hagyunk rajta. Ugyanakkor igen készségesen szív magába bármiféle nedvet, piszkot, ezért csakis teljesen tiszta és száraz kézzel szabad dolgozni vele – igaz, ezt a szabályt a többi fafajta esetén is tanácsos betartani.

Az ujjbegy izzadása is számít, úgyhogy az apró forgácsokat inkább ujj-oldallal, vagy közvetlen ujj-érintkezés nélkül jó eltávolítani. Az anyagismeret akkor haladott, ha a különböző fafajtákhoz hozzányúlva már azt is előre érzi a kéz, hogy a kés átlagban mely erőfokon kell érje éppen azt a munkadarabot. A stílbútorokhoz is előnyös hárs mellett a gyümölcsfák anyaga kínálkozik leginkább fafaragásra. A cseresznyefa nem sokkal keményebb a hársnál, de figyelni kell erezetes voltára. Méginkább kell vigyázni a középkemény, olajos diófa felületi rajzolatára. Határozottan kemény a körtefa, amely rostszerkezete miatt a fametszetek készítéséhez kiváló, ám drágább anyag, mint a többi gyümölcsfa, ha nem is annyira, mint az egzotikus fák (ében, mahagóni stb.). Aztán szóba jöhet még a bükk – ez leginkább esztergálni való –, a juhar, az éger, és a tölgy, mely legutóbbi nagyon kemény, ám az ilyen faanyagok viszonylatában kiemelkedően jól faragható.

A VKB Nonprofit Kft. soron következő cikkében műhelyfogások ismertetésére kerül sor.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Régi mesterségek a 21. században

augusztus 29, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Az örök divatos kézműipar

augusztus 22, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézműves mesterségekről szóló cikksorozatában az előző alkalommal arra hívta fel a figyelmet a VKB Nonprofit Kft., hogy az úgynevezett kihaló szakmák nem jelentéktelen hányada esetében a kihalási folyamat valamelyest megtévesztő, látszólagos, vagy ha mégis beteljesülne, ez a változás is hasonló lehet az olyan klinikai halálhoz, amelyből még visszatérés következik az életbe. A kézműipar mégoly elkeskenyült fennmaradása már a 20. század vége felé is tulajdonképpen magyarázatra szorult, némi ok-kutatást hívott ki, azóta pedig már újabb évtizedek teltek el.  Olyan magyarázat, amely a szóbanforgó kérdéses jelenségek mindegyikére egyaránt találó, nem adódik: több ok működik, olykor külön-külön, máskor egymással így vagy úgy kombinálódva.

Nézzük először azt az okot, amely főként a csúcsminőség igényével (keresletével) függ össze; nevezzük Stradivari-magyarázatnak.   A 17.-18. század cremonai Amati-, Stradivari- és Guarnieri-előállítású hegedűinek a hangzási  –  és egyáltalán, játszási – erényeit a modern készültségű hangszergyárak hasonló termékeikkel nem képesek maradéktalanul elérni, noha sokat tudnak a paraméterek optimalizálásáról. Igaz, a mai kézi hegedűkészítők sem tudják egyenértékűen rekonstruálni az egykori Stradivarikat, mert a valahai készítési eljárás nem ismeretes pontosan minden részletében, és alighanem egy-két homályba merült munkamozzanat rejti a titkot. De a kézműves kísérletezés –   közelítés a titokhoz – ígéretesebb a gyári-szeriális módosításoknál.

Majdnem ugyanehhez az esettípushoz tartozik a svéd pingpongfelszerelési vállalat, a Stiga egy emlékezetes ütőfa-szériájának a históriája. Ez a pingpongütő-generáció –   az 1958 és 1965 közötti –  gyári produktum volt ugyan, de kivitelezése nem egy szakaszban művészi fokú kisipari érzéket követelt meg. Nagyjából tudható, mely munkaszakaszokban mi is zajlott: mindegyik Stiga-ütőhöz akkoriban is válogatott fafajtákból kimetszett elemek összerakása kellett, amelyeket kézimunkával készítettek elő, és természetes körülmények közt szárítottak ki. (Még az sem mindegy, hogy egy-egy feldolgozott elem a kiválasztott farönk melyik részéből származik: ugyanazon rönkből eltérő tulajdonságokat hordozó lemezeket lehet kiemelni.) Fejnehéz, tehát a labdasebességet fokozó ütőfák készültek, ugyanakkor a sajátos gyártásmód jóvoltából különleges érzékenységűek.  „Asztalra húzó” darabok, amelyekkel nehezebb elrontani az ütést, mint más ütőkkel. De a legrendkívülibb jótulajdonságuk csak évtizedek múltán derült ki. Elképesztő nyüvésbírású ütőknek bizonyultak: négyszer annyi használattól, amennyitől bármely mai top ütő már kezd szétesni, a jelzett generációs Stigák minden egyéb dicséretességüket fenntartva rendületlen masszivitásúak maradtak. És ekkor lehetett csak sajnálni, hogy magánál a gyártónál sem volt már felkutatható a rekonstrukcióhoz adategyüttes, az adatok közt „azzal a valamivel” a munkamenet sorrendjében. Talán a ragasztóanyag adagolásánál szerepelt egy különös lépés, vagy inkább az összepréselés nyomásfokához, nyomásmódjához, hőmérsékletéhez volt köze. Elfeledték. Maradt a kísérletező megközelítés, és ebben megintcsak a kiskézműves, egyedi munkadarabokkal bíbelődő ütőkészítés jár előbbre. Az ó-Stiga- és méginkább a Stradivari-rekonstrukciós próbálkozások felemlítése persze természetesen nem annyira a kirakodóvásárok témájához, mint inkább a luxusiparéhoz vezet át minket, például az (analóg rendszerű) egyedi lemezjátszó-építés –  az akusztikus jazz összes hangárnyalatának kihozatalára specializálva – és az egyedi autóépítés szédítő árú mesterműveihez.

A kézműipar avulatlanságát az eddigiekben a könnyebben belátható funkciós szerepvitel oldaláról mutattuk be (töredék-példatárral a valós példák spektrumához képest). Elmondhatjuk, hogy a be- illetve át- meg átprogramozott nagyüzem nem képes mindennemű termék esetében minden igényt kielégítve bármely minőséget piacra bocsátani. Következő írásunkban a kézművességnek azokról a most homályosabban felmérhető életerőiről lesz szó, amelyek tíz év múlva már valószínűleg jobban szem előtt lesznek.

 Az egyéni kezdeményezések virágzását támogassa a következő módon.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk