InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Categorized: Gazdaság


Bodnárok Tokaj-Hegyalján

december 12, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnármondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézműipar Tokaj-Hegyalján

december 5, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

november 27, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program cikksorozata keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgáljuk: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázoljuk fel.

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Lajtorja Program: projekt a rejtett vidéki értékekért

november 20, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A VKB Nonprofit Kft. folyamatosan építi ki azt a rendszert, aminek révén „Lajtorja” elnevezésű, térségi foglalkoztatásjavító céllal szervezett programot működtet, adta hírül Kázmér Györgyné, a projektgazda: VKB Nonprofit Kft. projektmenedzsere.

A program célja, nehéz helyzetű kistelepüléseken lakó emberek mikrovállalkozásai segítséget kapjanak az induláshoz, működéshez. Hovatovább a résztvevők a beletanulási folyamat révén egyre közelebb jutnak majd az önálló döntésekhez, a szabályozásokról történő tájékozódás és az intézkedő lépések képességéhez. Mind a csatlakozók kezdetben, mind a tagok az együttműködés teljes ideje alatt olyan jogi és adóügyi támasztékot kapnak, amelyek révén boldogulási esélyeik is javulni kezdenek. Egyszóval képesek lesznek alkotóerejükért bevételt teremteni.

Emlékeztetünk arra, hogy a Lajtorja először a Dél-Alföld térségben kerül bevezetésre, de nem kizárt, az ország többi részéből is jelentkezők csatlakozzanak.

A program megvalósítása abban a fázisban tart, hogy egy honlap megalkotása révén megteremtődjön az interneten történő csatlakozás lehetősége és legyen egy bázishelye a Lajtorja Programra vonatkozó információknak és tagoknak. A programgazda kommunikációs kampányt folytat profilspecifikus cikkek megjelentetésével, amelyek a régi mesterségekre ismertetésére fókuszálnak. Természetesen nem csupán hagyományőrző tevékenységeket folytatókra számítanak, hanem bármilyen értékképviselő, értékteremtő termékkészítő jelentkezése is lehetséges.

 A szervezők nem gátolják az egyéni kibontakozást, a mikrovállalkozók alapvetően saját ötletüket valósíthatják meg. Igény szerint segítséget kapnak abban is, hogy a termékötletük piacképességét felmérjék.

A lappangó értékek felszínre hozását a programgazda ezen kívül sokrétűen támogatja: segít a belépő által választott munka indító anyagbeszerzésénél, útbaigazít a pályázati lehetőségek, az értékesítés dolgában, illetve kérés szerint akár átvállalja az előállított termékek értékesítését, előzetes felvásárlási összeget nyújtva.

A Lajtorja Program keretében számos helyi önkormányzat, civil szervezet közreműködésére számítanak, így lehető legtöbb potenciális résztvevőt szeretnék elérni a lehetőség bemutatásával.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A patkolókovács és a lópatkolás

november 14, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességi témájú cikksorozata keretében előzőleg a patkolókovács-mesterség körülményeivel foglalkoztunk, kitéréssel a kovácsolási részfeladatokra. Most közelebbről vesszük szemügyre magának a patkolásnak a munkamenetét.

A legjellegzetesebb kovácseszközökön kívül a következők a patkolókovács kéznél lévő szerszámai: a szegelőkalapács, a szegcsonk-aláverő illetve szegcsonk-visszahajtó vasforma, a kiverő- illetve nyesővas a patán belül lenőtt körömre, pata-takarításra, a harapófogók és a csípőfogók különböző típusú patkók levételéhez és patafaragáshoz (karéjvágás), és a reszelők. Jól bevált patinás eszközöket nemigen szokás átadni az újabb műhelyek számára, úgyhogy kényszerűséggé kezd válni a nyugati speciális szerszámgyárak felőli beszerzés honi és osztrák kereskedőkön át. Ezek az instrumentumok aztán rendkívül megbízhatók, mert a nyugat patkolókovácsainak tapasztalatait összegzik, régóta igazodnak az ő újabb és újabb javallataikhoz.   (Franciaországban majd’ kétezren, a Benelux régióban vagy a németeknél is több mint ezren, a lófuttatás-kultikus briteknél majd’ négyezren űzik hivatásszerűen ezt az ipart. )

Hátaslovak, igáslovak, iskolalovak esetében más-és máshogy kopnak a patkók. Iskolalovaknál az első pár láb vasalása az elsődleges, a gyakoribb. Más továbbá a téli, sarkalós, és a nyári patkolás. Az elülső pata-párra kerekebb hold-vasak, a hátulsó párra tojásdadabb kontúrúak illenek. Vannak keskenyebb és vastagabb vasalatok; a patkóválasztásnál a ló testtömege is figyelembe veendő. A patkólevételt követően a pata mentesítendő a maradékoktól (szegcsonkok), az általa körülvett belső talpi rész pedig megtisztítandó a különféle szennyeződésektől, elhalt körömrészektől stb. Az elhasználódott illetve túlnőtt szarut le kell nyesni, faragni, és a munkálatot el is dolgozni, csiszolással, reszeléssel. A szaruállomány pereme havonta egy egész centimétert szokott nőni.  Meg kell nézni, hogy mondjuk az elülső pár lábnál melyik oldalon kopott jobban a vasalás, milyen különbség van a paták közt, és ennek nyomán ügyelni az új vasalás kikovácsolásánál, a felrakásnál és eldolgozásnál a szimmetriára.

Az adott ló számára előalakított új patkót melegen kell a pata ívére igazítani, hézag ne maradjon, a rápróba után esetleg tovább kell a patafelületen illetve a hevített patkón igazítani, majd már határozottan felsütni a pontosan pataalakú vasalást. Az elülső patkó egykápás, a kápa a pata elülső középrészére kell essék (munka közben a patkoló fordítva látja). Ezután a felütés, szegelés következik; az U-vas árka a két száron patkósúly szerint 4-4 vagy három plusz négy, vagy kettő plusz három szeget fogad, amelyek a pata szaruanyagába mélyednek. Az eleven részt a szarutól csak milliméterek választják el, úgyhogy a szegirány (félre ne verődjék) beidegződése –  és a jó szegtávé –  alapvető a szakmában. (A „megnyilalt” ló jó esetben is, ha azonnal fertőtlenítik stb., hetekre lesántul.) Csiszolandó akad még a szegek ráhúzása után is.  A lovak idő múltán megbíznak kovács ismerőseikben, higgadtan tűrik az olykori erősebb izzási szagot, füstgomolygást…

Reméljük, közelebb hoztuk cikkünkkel a patkolás világát az érdeklődőkhöz.

A patkolókovács

Szenteljen figyelmet a tevékenységünknek a továbbiakban is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A patkolókovács mestersége

november 7, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézműves tevékenységekkel foglalkozó cikksorozatát a lópatkolási szakma ismertetésével folytatjuk.

A mai itthoni professzionális patkolókovácsok száma a százat sem éri el, mégsem kihaló mesterség ez, csupán arról van szó, hogy lassú a folyamat, amíg a patkolásban járatos kétkezi emberek körén belül túlsúlyba kerül a korszerű professzionális képzésűek aránya. A családi-szomszédsági alapon kitanult lópatkolásra –  amely többnyire egy-egy kovácsolást tanult személy részvételével, de kisebb csoportmunkaként zajlik –  valóban kiveszés vár. A mai idősebb patkolóemberek többnyire mást csinálnak fele idejükben, például élező-szolgáltatást nyújtanak, esetleg egy-egy hintó legyártására fogadnak megrendelést. A Magyar Patkolókovácsok Egyesülete az újonnan bekapcsolódóknál már csak olyan szakengedélyeket ismer el, amelyek birtokosa lovász képesítést is szerzett, így szakszerűen rendezett tudása van a különfajta lovak jeladásainak, közléseinek világáról, és gyakorlott is a lovak megnyugtatásában. Egyáltalában patkolni azért kell, mert a vasalatlan lábú ló patája erre-arra kiferdülve kopik, a ló mozgásában nőnek a bizonytalansági tényezők  és talpa túl könnyen sérül.

A professzionális patkolókovácshoz nyitottfalas műhely illik – lóállással kiegészítve –, ahol gyakran dolgozik segítség nélkül, maga tartván meg térdei közt a ló egy-egy felemelt lábát a pata kezelésekor vagy a patkó szegelésekor, és nemigen van ideje másra, még saját szerszámok megformázására sem. A lótartás terjedőben van, a patkolás pedig kéthavonta esedékes, úgyhogy a szükség kérdése felől nézve nincs különösebb fenyegetettsége ennek a mesterségnek (vagy jó honoráltságának). Kitanulásába belevágni olyan fiatalok szoktak, akiknek egyrészt erős a testalkatuk – hisz beindult üzletmenet esetén naphosszat meghajtott háttal erőkifejtő mozdulatokat végezni, a többszempontú precizitásra is ügyelve: meglehetős nehéz munka ez –  , másrészt már gyerek- vagy kiskamasz korukban kialakult náluk a lószeretet.

A patkolókovács kiskohóval is rendelkezik, képes speciális esetekben maga is önteni patkót, de többnyire gyári készáruként szerzi be a patkókat, amelyeket aztán az épp adott lovak vizsgálata után még megformáz. A felhevített gyári U-vasat hagyományos vastuskón, kalapáccsal alakítgatja, hol lapjával az üllő-lapra fektetve a munkatárgyat, hol élivel az üllő szarvára vonva.  Magának a patkolásnak a munkálatait következő írásunkban részletezzük.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Fafaragás Buzsákon

október 24, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézművesség hagyományai Buzsákon

október 17, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 2.

október 10, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program előző matyó-cikkét, a következő területre tér át a VKB Nonprofit Kft.

matyó hímzésminta-kincs régebbi kibontakozású a kalocsainál, és valójában számos mintakincs, számos stílusvonulat együttélését jelenti. Ágy- és asztalneműre sokáig más motívumkészletből szőttek-varrtak-hímeztek színes ábrákat, mint ruhára. A 19. század egyik szakaszában például pávákkal kísért hétágú virágtő, bóbitás madár (az ormánsági hímzésekkel rokon ízlés szerint) párnákra és kendervászon lepedővégekre is rákerült – különféle öltésváltozatokkal –, de kendőkön és templomi textileken a hímzők megmaradtak inkább a koszorúba foglalt rozetták sorainál. Ezekből alakultak ki később a rózsás-leveles-indás minták, piros, és mélykék fonalakkal át-meg átöltve, amelyeket gyolcs ágytakarókra ritkásabb elhelyezésben, kötényekre, férfi ingujjakra idővel már fokozhatatlan sűrűséggel és tömöttséggel hímeztek rá, megfelelően az „íróasszonyok” előrajzolási variációinak.

A gyapjúfonalakat idővel szűcsselyem fonalak váltották fel. Matyórózsás szűcsmunkák, ködmönök, dolmányok, jellegzetes kalapok készültek. Az egyéb virágos, csillagmotívumos cifraszűrök a Kiskunságba is elkerültek. A summás szegényeknél sem volt ritka, hogy tartanak eltéve cifraruhát.   A tardi matyóhímzés és -szőttes tarkább, és több a mértani, illetve madaras motívuma.  A matyó népviselet a nőknél felül szűk, testhezálló, ám vállnál kiszélesített és az ujja bő, horgolt csipkével. A szoknya hosszú, bokánál fodrosan kiszélesedő. Föveg (menyasszony esetén nagyméretű tiara-fejék), rojtos kendő és kötő jár hozzá. A 19. század végére a texturális matyó motívumokat a helyi asztalosmesterek is átvették, fafestést gyakorolva a ládákon, ágytámlákon, almáriumokon. A helyi népviseleti babák készítése kívülről ható kereskedelmi igények nyomán indult meg, és a matyóbaba hamar elterjedt árucikké vált.

A régebbi háziipari szövetkezést az 1950-es évek elején felváltó Matyó Népművészeti Szövetkezet a ’80-as években többezer alkalmazottal működött; ötszázegynéhányan közös műhelyben munkálkodtak, a többiek 34 községben otthon dolgoztak, beszállítók voltak. A szövetkezet megszűnése nem jelentette a matyóföldi hagyományőrző népélet elsorvadását. Évente hímzőversenyeket is tartanak. Látható, hogy a régi népi tevékenységekre nem emlékezni kell elsősorban, hanem azt éltetni kell/lehet, akinek a gondolatvilágához az közel áll. A hímzés mindig rendelkezésére áll annak, aki szeretne vele foglalkozni, nem szükséges szervezett kereteket létrehozni a gyakorlásához/élvezetéhez.

Végezetül…

Mélyedjen el témánkban! – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 1.

október 3, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program tájjellegű kézműiparos hagyományokat bemutató cikksorozata keretében most a matyó körzet különlegességeit tekintjük át.

A matyó körzet nem tévesztendő össze sem „Mátyusfölddel”, sem a palócok földjével. Míg „Mátyusföld” (a valahai Csák Máté-kisbirodalom központi része) a történeti Hungária felvidékén, a mai Szlovákia nyugati  fertályán húzódik,  a matyó mikrorégió – Mezőkövesd, Tard, Szentistván tájéka – innen jóval délkeletebbre található: Borsodban terül el, a Bükk és az Alföld találkozásánál. Északközép-Magyarország palócai többnyire nem borsodiak, hanem nógrádiak, egyébként a palóc szokáskulturális terület nagy része kelet-szlovákiai. A matyók genoetnikai rokonságban állnak a palócsággal, de történeti elkülönülésüket már rég eldöntötte a matyók ragaszkodása a római katolicizmushoz a református környezetben.

Az itt legtipikusabb tájjellegű házak építése még nem oly rég is  gerendák felállításával kezdődött, és a nádtető előbb készült el a falaknál, amelyeket agyagból döngöltek fel a tetőkeretig. Kemencés konyha, nők és gyerekek szobája, fiatal pár szobája, valamint kamra különült el a házban. A hozzáépült istálló egybenyílt a férfiszállással.

A matyó népművészet lassú, spontán kiforrása (a 18. század hetvenes éveitől a 19. századi osztrák–magyar kiegyezésig) nem vezetett azonnal országos ismertséghez. Amikor az 1896-os „Ezeréves kiállításon” matyó néprajzi házat állítottak fel a budapesti Városligetben és matyó lakodalmi felvonulást tartottak, a látogatók zömét teljességgel meglepetésként érte a lenyűgöző folklór-hatás.  Ezután valóságos megszállás kezdődött, a fővárosból és a megyei városokból kereskedők egész rajai érkeztek hullámokban Mezőkövesdre. Szerencsére megjelentek a színen kiváló készültségű néprajzosok is.  Azt ugyan nem tudták megakadályozni, hogy a kereskedők által megszervezett és még sokáig vezényelt másod- és harmadrendű helyi hímzéskibocsátás (a szerződésekbe bevont helyi hímzők kevesebb fonallal, gyorsabban, és tájidegen divatigényekhez idomulva dolgoztak) ne fusson be nagyobb kelendőségi karriert az autentikus matyóhímzéseknél, de biztosították a megkülönböztethetőséget és az eredeti fejlődésvonal rangját addig, amíg a talmi változatok hosszas dömpingje megereszkedett. A kb. 200 éves múltra visszatekintő híres matyóhímzésről a VKB Nonprofit Kft. következő összeállításában olvashat.

Addig is…

Baragoljon a matyó művészetben!  – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk