InfoCsoport

A Lajtorja Program kézművességi tárgyú eddigi cikkeiben már megkérdőjeleztük a „kihalónak” mondott mesterségek jelentős részénél a jelzőt, de még nem szóltunk arról, hogy világszerte egyre több szaktanulmány szól a szinte kihalt foglalatosságok feltámadási esélyeiről. (A cserépkályhások, bádogosok, címfestők és hangszerkészítők ügye nem egészen tartozik ide, mert ők csak azért sodródtak a kihalás szélére – nálunk – mert idülten szervezetlenek maradtak.) Nemcsak az oktatás-szociológiában erősödik az a nézet, hogy érdemes volna megmenteni, sőt meg is lehetne menteni az elsüllyedő mesterségek csaknem felét, hanem a gazdasági jövőkutatás is hivatkozásokban gyarapodva jelez efféle esélyeket. Utóbbi elemzések nem csak, sőt nem is elsősorban a menekíthetőségről szólnak, hanem spontán folyamatokat, erőltetés nélküli mesterség-megéledéseket prognosztizálnak.

Szokás történelmi párhuzamokat vonni, olykor találóbban is, mint máskor, mert történelmi részformák, szituáció-modellek valóban ismétlődni tudnak. De egy korszak egész viszonyrendszere nem ismétlődik meg: ha egy történelmi kor elmúlt, többé soha semmi vissza nem hozza. A kézművességek reneszánsza, amelynek napjainkban még csak előjelei mutatkoznak, egyetlen későbbi fázisban sem fogja újrateremteni ugyanazt a viszonyt, azt gesztus- és beszédzönge-mintázatot, ahogyan letűnt korokban fordultak be különböző típusú vásárlók, megrendelők a kádármester udvarára vagy a vargaműhelybe. De ez nem jelenti, hogy a hagyományos kézműipari termékek vásárlása most már mindig meg fog tapadni a skanzen-szuvenírra költés hangulatánál. A robotikai áttörés – egyúttal munkahelyek milliószámra történő eltűnése – következtében olyan viszonyunk lesz a kézműves-tevékenységekhez, olyan fénytörésben jelennek meg azok számunkra, amelyet ma még nem ismerünk.  Amint azt az időfelfogást sem (munkaidő/szabadidő), amelynek keretében látni fogjuk a jelenségeket.  A hatás­–ellenhatás törvénysorának egyik tétele, hogy a számunkra – akár tudtunkon kívül – fontos, de elhanyagolt, félreszorított dolgok az elvesztésük előtti pillanatban radikálisan felértékelődnek a szemünkben. A közvetlen, eleven figyelemmel létrehozott tárgyak teljes hiányát az emberi társadalom nem tudja elviselni, de mivel ezt nem tudja magáról, megközelíti a teljes önmegfosztás állapotát. Amit ma kis léptékű kereslet-kínálati alapon is észrevesznek piaci fürkészek, hogy ugyanis mára éppen az szólhat bizonyos szakmák kitanulása mellett, hogy alig-alig űzik, az nem szimpla peremjelenség:  az észrevétel a jövőben emelt fokú többlet-értelmet nyerhet. Például nem biztos, hogy a természetközelibb mezőgazdaságra való áttérés (nem egyszerűen visszatérés, mert más képletű váltás lenne ez, mint bármely valahai) nem fog viszonylag hamar kikényszerítődni, és agrár-közgazdászok már ma sem tartják teljes képtelenségnek az alföldi és dunántúli magyar juhászat újra-megjelenését, regenerálódását. Ha ez megtörténnék, kezdetét vehetné a szűrszabászat újhulláma is, noha a legelők szélén netán már sofőr nélküli gépjárművek állnának készenlétben. Franciaországban, a skandináv országokban tízegynéhány éve örökségvédelmi tanoncképzést folytatnak, a tárgykészítés inspirációs, fantázia-mozgósító dimenzióját sem rekesztve ki. Ez a gyakorlat most még protekcionálást jelent, a kulturális örökség célzatos állami felkarolását – de készültséget is arra, hogy az így adódó képesség-felhozatal egyszer kinője magát, gazdasági tényezővé váljék.       

A VKB Nonprofit Kft. régi mesterségek mai környezetbe adaptálását is támogatja tevékenysége révén.

Támogassa Ön is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)

A Lajtorja Program kézműves mesterségekről szóló cikksorozatában az előző alkalommal arra hívta fel a figyelmet a VKB Nonprofit Kft., hogy az úgynevezett kihaló szakmák nem jelentéktelen hányada esetében a kihalási folyamat valamelyest megtévesztő, látszólagos, vagy ha mégis beteljesülne, ez a változás is hasonló lehet az olyan klinikai halálhoz, amelyből még visszatérés következik az életbe. A kézműipar mégoly elkeskenyült fennmaradása már a 20. század vége felé is tulajdonképpen magyarázatra szorult, némi ok-kutatást hívott ki, azóta pedig már újabb évtizedek teltek el.  Olyan magyarázat, amely a szóbanforgó kérdéses jelenségek mindegyikére egyaránt találó, nem adódik: több ok működik, olykor külön-külön, máskor egymással így vagy úgy kombinálódva.

Nézzük először azt az okot, amely főként a csúcsminőség igényével (keresletével) függ össze; nevezzük Stradivari-magyarázatnak.   A 17.-18. század cremonai Amati-, Stradivari- és Guarnieri-előállítású hegedűinek a hangzási  –  és egyáltalán, játszási – erényeit a modern készültségű hangszergyárak hasonló termékeikkel nem képesek maradéktalanul elérni, noha sokat tudnak a paraméterek optimalizálásáról. Igaz, a mai kézi hegedűkészítők sem tudják egyenértékűen rekonstruálni az egykori Stradivarikat, mert a valahai készítési eljárás nem ismeretes pontosan minden részletében, és alighanem egy-két homályba merült munkamozzanat rejti a titkot. De a kézműves kísérletezés –   közelítés a titokhoz – ígéretesebb a gyári-szeriális módosításoknál.

Majdnem ugyanehhez az esettípushoz tartozik a svéd pingpongfelszerelési vállalat, a Stiga egy emlékezetes ütőfa-szériájának a históriája. Ez a pingpongütő-generáció –   az 1958 és 1965 közötti –  gyári produktum volt ugyan, de kivitelezése nem egy szakaszban művészi fokú kisipari érzéket követelt meg. Nagyjából tudható, mely munkaszakaszokban mi is zajlott: mindegyik Stiga-ütőhöz akkoriban is válogatott fafajtákból kimetszett elemek összerakása kellett, amelyeket kézimunkával készítettek elő, és természetes körülmények közt szárítottak ki. (Még az sem mindegy, hogy egy-egy feldolgozott elem a kiválasztott farönk melyik részéből származik: ugyanazon rönkből eltérő tulajdonságokat hordozó lemezeket lehet kiemelni.) Fejnehéz, tehát a labdasebességet fokozó ütőfák készültek, ugyanakkor a sajátos gyártásmód jóvoltából különleges érzékenységűek.  „Asztalra húzó” darabok, amelyekkel nehezebb elrontani az ütést, mint más ütőkkel. De a legrendkívülibb jótulajdonságuk csak évtizedek múltán derült ki. Elképesztő nyüvésbírású ütőknek bizonyultak: négyszer annyi használattól, amennyitől bármely mai top ütő már kezd szétesni, a jelzett generációs Stigák minden egyéb dicséretességüket fenntartva rendületlen masszivitásúak maradtak. És ekkor lehetett csak sajnálni, hogy magánál a gyártónál sem volt már felkutatható a rekonstrukcióhoz adategyüttes, az adatok közt „azzal a valamivel” a munkamenet sorrendjében. Talán a ragasztóanyag adagolásánál szerepelt egy különös lépés, vagy inkább az összepréselés nyomásfokához, nyomásmódjához, hőmérsékletéhez volt köze. Elfeledték. Maradt a kísérletező megközelítés, és ebben megintcsak a kiskézműves, egyedi munkadarabokkal bíbelődő ütőkészítés jár előbbre. Az ó-Stiga- és méginkább a Stradivari-rekonstrukciós próbálkozások felemlítése persze természetesen nem annyira a kirakodóvásárok témájához, mint inkább a luxusiparéhoz vezet át minket, például az (analóg rendszerű) egyedi lemezjátszó-építés –  az akusztikus jazz összes hangárnyalatának kihozatalára specializálva – és az egyedi autóépítés szédítő árú mesterműveihez.

A kézműipar avulatlanságát az eddigiekben a könnyebben belátható funkciós szerepvitel oldaláról mutattuk be (töredék-példatárral a valós példák spektrumához képest). Elmondhatjuk, hogy a be- illetve át- meg átprogramozott nagyüzem nem képes mindennemű termék esetében minden igényt kielégítve bármely minőséget piacra bocsátani. Következő írásunkban a kézművességnek azokról a most homályosabban felmérhető életerőiről lesz szó, amelyek tíz év múlva már valószínűleg jobban szem előtt lesznek.

 Az egyéni kezdeményezések virágzását támogassa a következő módon.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)