InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Categorized: Promóció


Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

november 14, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A régi bőrművességi kultúra néhány részlete

november 7, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.

Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken.  Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.

A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)

Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Történeti bevezetés a hazai bőrművességbe

október 24, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program kézművességgel foglalkozó cikksorozata keretében most a régi magyar bőrművesség ágainak eltérő jellemzőit, a bőrös háziiparok   különbségeit és kapcsolódásait tekintjük át.

Lovak felszerszámozása –  szekerek, szánok, kocsik elé fogatolása vagy különböző lovaglási célokra történő testfelszíni előkészítése – igényel ugyan némi szakértelmet, de külön szakmának soha nem számított. A parasztgazdáknak ugyanis járulékosan érteniük kellett hozzá, csakúgy, mint a lókupeceknek, a fuvarosoknak, a lovaskatonáknak, lovászoknak, lóidomároknak, ügetői hajtóknak vagy a rugós négykerekűvel büszkélkedő bérkocsisoknak, de még a vadászmestereknek is. Annál inkább elkülönült a nyergesmesterek (egyben hám-készítők), vagyis a szíjjártók foglalkozása. Elsődlegesen lószerszámot gyártottak, illetve a jármot viselő igásállatok szíjazatát. Másodlagosan a lovasok bőröveit, bőrtarsolyait is ők állították elő. Bicskatokot, erszényt, vagy – a puskapor feltalálása után – lőfegyver-tartót szintén lehetett tőlük igényelni, viszont a lábbelik elkészítésétől tartózkodtak, legalábbis nagy átaljában, amint a fonatos pásztor-ostorok készítését is külön specialistákra hagyták. Végképp nem foglalkoztak bőrköpönyegek, gubák, subák, bőrdolmányok, bélelt ködmönök, szűrök, kesztyűk, prémes fövegek, kucsmák, bőrkalpagok kialakításával, vagyis a 11. században már nálunk is sokhelyt működő szűcsök (és részben a jóval később megjelenő szűrszabók) dolgával. Már kissé más a helyzet, ami a bőrbevonatokat illeti, vagyis a fegyverek, kulacsok, szelencék, ládák, lócák, karfák, kocsiülések, támlapárnák stb. bebőrözése iránti valahai szíjjártó-hajlandóságot. Vállalt ilyen munkát a nyergesmesterek egy része,  de a késő-középkorban megjelenő kárpitosok szintén megtanultak bőrrel is bánni.

A lábbeliket jóideig a nyersbőr-kikészítés timsós módszerű hívei, a tímárok formázták és varrták, ám ők az 1300-as évektől fokozatosan visszahúzódtak készbőr- és félkészbőr-ellátói funkcióba, elvesztvén a küzdelmet a csersavas módszerű (vörösesbarnító) bőr-előkészítést végző vargaműhelyekkel szemben. A bocskorok, a saruk, és az egész lábfejet befedő, elnyúló orrú cipők mind nagyobb hányadban a vargaműhelyek termékei lettek. A varga bőrkötényeket is szolgáltatott. A tobakosok olyan tímárok voltak, akik sosem varrtak, hanem török cserzésmódot alkalmazva a kordovánnál is finomabb szattyánbőr termelésére összpontosítottak. Majd a cserzővargák is mindinkább más szakmák bőrellátóivá váltak – a 19. századi szíjjártóknak már főleg ők szállították   a bőrt –, emellett bocskor-reparálókká (foltozóvargákká) vedlettek. Már az 1500-as években kezdték oldalt szorítani a vargákat a csizmadiák, pontosabban először még a vargáknak csapott fel jelentős része bőrrendelő csizmadiának. A csizmadia csizmákon kívül cipőket és cipellőket is készített. A szövetet és bőrt társító papucskészítés azért még sokáig varga-feladat maradt (a telente dolgozó falusi takácsok, akik a paraszti lakosságnak többnyire terményért adták a szövetet, a vargáktól és a szűcsöktől némi pénzhez is jutottak).

A gépjárművek elterjedésével, a lótartás jelentőségének megfogyatkozásával megjelentek azok a „szíjjártók”, akik lószerszámot már nem, csak öveket, kistáskákat, bőrtárcákat stb. állítanak elő. Őket bőrdíszműveseknek nevezzük. A szíjjártók ugyan mindig „bőrdíszművesek” is voltak egyben – csak annyiban nem voltak azok, amennyiben ez a szó még nem létezett. Maradjanak velünk cikkünk folytatása során is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A szekér készítése – a teljes összeállítás

október 17, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Mostani írásunk a SZALAKÓTA program bognármesterséggel foglalkozó cikkfüzérének befejező része.  Legutóbb a könnyű magyar parasztszekér két főrészének kialakítását részleteztük. Most rátérünk a részek kettős összekötésére:  a szekér eddig említetlen alkotóelemeire a szekérderék alsó síkja alatt és afölött.

Szekérderéknak lényegében a szekér rakterét nevezzük, ha úgy tetszik, a belső legnagyobb „levegő”-részt, amely a megalkotott határelemek egybekapcsolásából adódik ki.  Vagyis ha egy szénát szállító szekérből kirámoljuk a szénát is, meg alóla az ágasokra fekvő vesszőfonat-lapot (fenék-cserényt) vagy palló-sort is, attól még a szekérderék továbbra is ott van a szekérben: a derékba ekkor is bele lehet állni, ha fölkapaszkodunk. Aljának magassági határát, kissé tengelyfölöttien, a nyújtóra fekvő ágasok rátét-keresztléceinek, a „haslófáknak” a teteje adja meg, míg hossza az elülső és hátsó saroglya, vagy a hajtó-bak és a hátsó saroglya távolságával azonos, szélte pedig a keréktávnál kicsit beljebb a kétoldali lőcsök, illetve az általuk megtámasztott szekéroldalak távolságával egy.

A nyújtó: az elülső és hátulsó szekéraljat összehidaló rúd, végei közelében egy-egy fúrott rögzítési lyukkal. Bevezetni a nyújtót a kész hátsó szekéraljba kell, a tengely-fölötti vánkoslécbe (a simelybe) elővágott résen át, majd továbbvinni az elülső simely megfelelő réséhez, a fürgettyű alá, ahonnan a nyújtónak már csak kis szakasza áll majd ki a lovak felé. A fürgettyű kissé megemeli a fenékszintet, pedig a szekérnek inkább előre jó lejtenie, egyebek közt ezért is nagyobbak a hátsó kerekek. A rövidebb nyújtót hosszabbra lehet cserélni, ennek megfelelően több hosszúságban készültek-készülnek a szekéroldalak is, a cserélgethető „lajtorják”.

A lőcs: hosszúkás, sajátosan formázott fa-forma, amely – megtöbbszörözve – a szekéroldalakat támasztja meg kétoldalról, a szekérderék alsó szélében meghúzódva. A „fejjel”, azon bütyökkel (gúzs-akasztóval), valamint „vállal”, „derékkal”, „lábbal” és a „lábon” kávával avagy köpüvel bíró lőcs elterjedése előtt efféle funkciót a szekéraljak keresztléceihez erősített rakoncák töltöttek be: a felhalmozott szálastakarmány a rakoncátlan szekérről széjjelszóródott, a rakoncás szekérről nem. A lőcshasználat elterjedésével a rakoncákat egyre kisebbre méretezték, de csökevényként megmaradtak bizonyos csatolási funkciókra. Az összesen négy  lőcs behozhatatlan előnye a rakoncával szemben az volt, hogy nagyban feljavította a szekér tehermegoszlását: a  teher részben kitolódhatott az oldalakra és a tengelycsapra, azonkívül a lőcsök egyenletesen vezették le a súlyt a négy tengelyvégre, így az aljak összetevőit már nem kellett annyira megvastagítani, a kerekek magasíthatók lettek, nem dőltek előnytelenül, a szekér egésze pedig nagyobb teherrel, nehezebb terepen is jobban vontatható lett.

A szekéroldal váza létraszerű, de hosszában vízszintesre fordítják, illetve be- és kideszkázhatóvá képezik. A belső oldalon lapos, kívül domborúbb fokokat zápoknak, vagy íneknek hívják (a szélső zápot csütkének), a hosszú léceket bűrfáknak,  de van középkötés is, a közfa.  A szekéroldal igen sokvasalatos elem, csigás és tollforma végű merevítőkkel, láncokkal, körbilincsekkel. A hátsó záróoldal pedig, a fordított trapéz alakú saroglya optimálisan vasgombsoros tetejű, mert vaspálca-sorral rácsozódik.  A deszkákkal zárttá tett (elöl is, hátul is szereplő) saroglya a súber.

A csatlás: máriaszeges rögzülésű fellépő-kengyel a szekérderékba, az egyik elülső keréknél húzódik, a fürhéc végei és a tengelyvégek közt  A szekér bakja: a hajtóülés az elülső villa egymáshoz közel érő végei (vagyis a kocsirúd-rögzítés) felett. Fadoboz-szerű, vagy csak szalmapárna jelölte hely. A szekér készen van, de hogy járjon is, ahhoz a rúd két oldalára még egy-egy lovat kell fogatolni – célszerűen -.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A szekér készítése – a két főrész kialakítása

október 10, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk a bognármunkáról szóló, a SZALAKÓTA program keretébe illeszkedő  cikkfüzérünket.

A könnyű magyar parasztszekér villa-szerkezete (elülső ágasa, elülső szekéralja) azzal készül el, hogy tengelyre kerül, miután felülről falécek kerülnek a szárnyaira, keresztező-összekötő, a tengellyel párhuzamos állásban, és bővebben, mint a hátulsó szekéralj esetében. A fürhéc (vagy felhérc, feldhinc, éha) nevű tag-fa a rúdillesztési, keskenyebb végre kerül (hámfatartó előtétnek), a méteres, karvastag juha- vagy ihafa pedig, szintén faszegekkel, a szétágazási véghez.   Köztesen, a tengely fölötti helyen, az elülső simely –  vánkosfa-alakzat – fekszik, amelynek a tengellyel majd hajlított vasrudas vagy vaspántos összekötése lesz. A simely fölé kerül a fürgettyű (fergettyű): a forgófa. Közvetlenül a szekérderék szintje, síkja alatt ez fogja megadni a szekér fordulóképességét. Egyetlen erős középszög kapcsolja a vánkosfához és a tengelyhez. A hátsó, kisebb ágasnál (ott, ahol a szárnyak kifelé álló, nyakat alkotó vége akkor is szorosan összepászítandó, ha kétrészes az ágas) nincsen fürgettyű.

A tengely a 19. század nagyrészében többnyire még fatengely volt, habár igen erős, vastag korpuszú, és vascsapokkal, -pántokkal biztosított. A század vége felé többségbe jutó vastengelyeket eleinte hámorok szolgáltatták a falvaknak, a 20. századelőtől már a vasüzemek, gyárak. Ma már szekérhez való vastengelyt nem ad sem hámor, sem gyár.  Községen belüli megoldások: vagy nagy gyakorlatú ráverő-segédkovácsok egész csapatával lehet ilyen alkatrészt előállítani, vagy beszerezni a műhelybe egy rugós gépkalapácsot.  Az elülső és hátulsó tengely a szekér legsúlyosabb vasrészei.

A szekér két taliga-része akkor van készen (összeköthető állapotban), ha a tengelyekre már fölkerültek a kerekek. A kerekek hajlatos talp-részét ma (körzős-szakaszoló) megoldással gyorsan ki lehet fűrészelni kőrisből. Régen ez sokkalta nehezebb volt, nem darabolták meg ennyire a talpat: hosszú léceket gőzöltek és talphajlító préssel, verítékesen iparkodtak elérni a kívánt eredményt.  A régmúlt „fakó” szekereinél (a vasalatlanoknál) ez, mint  szilárdság-megadó eljárás, elengedhetetlen volt: tagosított csak a vasalatos szekérkerék talpfája lehet. Miután a szilfa anyagú kerékagyba fúrt csapágyakból már körben kiáll mindegyik kifaragott (esztergált) küllő, ekkor lehet a talpszakaszokat körben ráverni a küllőkre (avagy fentőkre), pontosabban ezek külső, kisebb csapjaira. Az elülső, kisebb kerekek kevesebb-küllősek, mint a hátsók (például 10 – 12). Ebben a fázisban sok csiszolási, illetve vonókésező tennivaló van akkor is, amikor villanyfűrész, villanyeszterga áll rendelkezésre.  A műhely-bakra tett fakerék szélét kikápolják (kissé lejtesítik), majd felütik a talpra a ráfot, avagy singet, a vaslemezből kivágott fémszalagot, amelyből végeinek összehegesztésével lesz fémkarima a talpon. Ráfok, singek, vagyis erősítő, körbeszorító vaskarikák, abroncsok, pántok, gyűrűk feltevése a kerékagyhoz is ajánlatos.  A kerékagy kiállásába szoros tengelycsap-helyet –  puskát avagy perselyt  – kell ütni, erre speciális „puska”-szerszám, kanalas fúró szolgál.

A hevítéses kovácsolás már a szekéraljak (az elülső és a hátsó) előállításánál halmozott feladatú, még a tengelyek ügyétől eltekintve is. A kovács-szekciónak sokféle kisebb-nagyobb vasformát kell már ekkor viszonylag gyorsan átnyújtania, hiszen a villa- illetve ágasfa maga is igényel merevítő vasfedést, ha nem is egybevágó borításként, hanem fa-margót hagyó, kontúrkövető közép-erősítésként, számos csavarlyukkal és csavarral.

Következő írásunk témája már a szekér teljes kialakítása lesz.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A szekér készítése – hogyan fognak hozzá?

október 3, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi itthoni mesterségeket bemutató cikksorozatában legutóbb a bognárság hagyományával foglalkoztunk. Most közelebb lépünk  a bognár  munkájához: a  kocsikészítés, szekérgyártás munkamenetét ismertetjük, a  talán legtipikusabb  itthoni bognártermék, egy lóvontatású négykerekű, a könnyű magyar parasztszekér esetén át. Egy ilyen szekér előállításának leírása félig-meddig képet ad néhány más jármű – a nehéz társzekér és az elsősorban személyszállító funkciójú fogatfélék (fakerekű kocsi, hintó stb.) – háziiparos gyártásáról is.

A könnyű magyar parasztszekér nagyszámú helyi (kistérségi) változata csak olyan részletekben tér el egymástól, amelyek áttekintése arról is képet ad,  mely formaváltozat tekinthető a jármű viszonylag legáltalánosabb, illetve legelterjedtebb formájának.  Mindenképpen négylőcsös, oldalmegtámasztásos szekérről beszélünk, amely juhafás, fürgettyűs fordulószerkezetet foglal magába.  1800 tájától az 1950-es évekig változatlan alapszerkezettel, és országszerte jelentős volumenben készültek az ilyen szekerek; funkcióikról, valahai megbecsültségükről előző írásunkban már megemlékeztünk.

Tulajdonképpen egy többsíkú, és minden síkján többrétű mobil rács-konstrukciót, rácsrendszert kell megépíteni, amely – különösen bedeszkázatlan állapotban, ugyanakkor a vasalásokkal átcizellálva  (a funkcióktól el nem szakadó díszességében) – sajátos esztétikai élményt is nyújt. A szekeret jelentő rendszer könnyen szétszedhető és összerakható, főrészeire széttagolva a padláson nem nagy területen jól tárolható. Maguknak az összetett főrészeknek a szétszedése, habár lehetséges, de nem kívánatos és nem is ajánlatos.

A munkát a szekér-eleje rúdszárnyainak kivágásával a legtermészetesebb kezdeni. Kőrisfából a legjobb ilyen célra dolgozni: a kőris keményfa is, és viszonylag rugalmas is, míg majd a kerékagyakat a szigorúbb szilfából helyes kialakítani. (A lőcsöket esetleg megint másból, például bükkből). Ma az a normális, ha szalagfűrész, körfűrész, villanyeszterga, tárcsás csiszoló áll mindehhez rendelkezésre. Egykor a kerék- stb. csiszolás a vaslemezkéket szorongató bognárinasok keserves feladata volt, és egyáltalán, a villás szekér-eleje részeit előállítani ötször annyi időbe telt, mint most, az említett eszközökkel.  Bárdot használtak, rámás fűrészt, kézi vonókést, többféle kézifúrót – a küllőcsapokhoz  a legprecízebbet, az úgynevezett „bokázót” –, többféle vésőt és gyalut, meg kalapácsot. A méretezés egyébként jobbára szemmértékkel történt, figyelve az előállt részek arányviszonyaira.  Azt eleve lehetett tudni, hogy körülbelül három méteres kiálló szekérrúd (lófogatolási rúd) végének kell majd a villás előrész két szárnya közé illeszkednie úgy, hogy a szárnyak párhuzamos szakasza villanyak-szerűen fogja közre (és kihegyezetten) a rúdvéget. Az is eleve adottnak vették, hogy nagyjából kétméteres tengelytávval készítik a szekeret (gyakori volt ugyan a keskenyebb, fele ilyen széles kisszekér is), ezzel pedig már a villa-szétállási mérték is meghatározódik, minthogy az elülső kerekeknek a villás rész-szerkezet két oldalánál kell helyezkedniük.

Ez a rész-szerkezet, amely egyméternyire lóg be majd a szekérderék alá, még számos tagból áll, ezek kivágása aztán meg kell ismétlődjék, lévén, hogy a hátsó kerekek is hasonló szerkezet  két oldalán lesznek. Megkülönböztetésül a hátulsó szerkezetet nem villának, hanem ágasnak fogjuk nevezni, amint ez nem is mond ellent több vidék szóhasználati szokásának. (Máshol elülső és hátsó ágast mondanak, és a hátsót nem mindenütt két szárnydarabból rakják össze, gyakori az egy darabból faragás).  Az ágas kicsit kisebb a villánál, ám a hátsó kerekek éppenséggel nagyobbra méretezendők az elülsőknél, nagyjából egy arasznyival. Valójában két kétkerekű „talyigát” formál meg előbb a szekérgyártó, és csak ezután válik szekérszerkesztővé, vagyis a munka elvileg folytatódhatnék másként is, például két bricska-jellegű kocsi kialakításával. De még nem mutattuk be a két szekér-főrész összerakását sem – ezt legközelebbi írásunk részletezi.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A bognárság hagyománya – túl a középkoron

szeptember 26, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatjuk a SZALAKÓTA program kézművességi cikksorozatához tartozó ismertetőnket az itthoni kerékjártó, szekércsináló mesterek történeti működéséről.

A kocsi szó, elterjedése óta, olyan tág értelmet is felvett, amely szerint a szénásszekeret is mondhatjuk kocsinak, sőt, sínen gördülő tehervagonokat is nevezhetünk „vasúti kocsiknak”, beszélhetünk „tehergépkocsikról” is, de még  akár egy talicska tégla is „bekocsizható” az udvarra. Kötött értelemben viszont a kocsi elsődlegesen személyszállító jármű, amely – különösen eredeti, vontatásos formájában, akár kisebb bőrözött bricskaként, csézaként, akár hintóként, batárként – lehet kétkerekű is meg négykerekű is, míg a szekér, amelynek funkciói közt sosem szorult hátra a termény-, élőállat- és eszközszállítás, mindig négykerekű.  „Homokfutónak” nevezett légiesebb kocsiszerkezet három kerékkel is készülhetett.  „Ökröskocsit” a források nem emlegetnek, „ökrösszekeret” annál inkább, merthogy a szekereket valóban többnyire ökrök húzták, bár a nagyobb nehéz társzekereket leszámítva a szekér lóvontatása nálunk sokkalta gyakoribb volt már az újkor hajnalán is, mint Európa más részein. Idehaza inkább szerettek vontatásra alkalmas lovakat válogatni, keríteni, tenyészteni, ugyanakkor a szekerek szerkezetét a lovakhoz könnyíteni, gyorsítani, továbbá a fogatolást, a hámrendszert „okosítani”, mint másutt.  A kocsi- és hintókészítők műhelymunkája –  amelynek során újabb meg újabb kocsifazonokat, támlaformákat, díszeket terveztek meg papiroson –, az újkorban mindinkább (de nem kizárólagosan) a városokba tevődött át, míg a falusi bognárság elsődlegesen a szekérgyártás bázisát jelentette.  A bognárok és a kovácsok, közös, átfedésbe kerülő tevékenységük okán idővel (a „fakó”, vasalatlan szekerek visszaszorulásával) céhes szempontból is összerendelődtek.  A bőrösök, szatlerek (szíjasok) szerepe nem lett ennyire feltétlen, az ernyős járművek sem csak bőrfedővel készülhettek: az ekhós szekereket gyékényponyva rácsra feszítése magasította.

A jobbágysági intézmény és a céhek 19. századi eltörlésekor Pesten és Vácott már működött egy-egy kocsigyár; úgy a kétlovas fiáker, mint az egyfogatú konflis már jellegzetesen a kövezett városi utcák kocsija volt.  Mégis, a 19. század második felében a vidéki bognárság új aranykora jött el, még ha a bognárok egy része béresnek szegődve dolgozott is. A kibontakozni kezdő tanyás gazdálkodás körülményei közt az önállósuló, mégoly keservesen küszködő kisgazdák mint vigaszhoz is ragaszkodtak a régiós jellegzetességeket viselő saját szekérhez. Nagy társzekereket nem vehettek. A szétszedhető-összerakható könnyű magyar parasztszekér, a szekérderékban vesszőfonatú béllettel (cserény, kas), a gazdák országszerte legfontosabb gazdasági eszközévé emelkedett, nélkülözhetetlennek számított a szántókhoz történő eszközkihordáshoz, a betakarításhoz, a vásári fuvarokhoz. Egyben mindenes jármű volt, rendszeresen használták családi-rokonsági utazásoknál, valamint ünnepségi megjelenésekhez, vonulásokhoz, például a lakodalmi esetekben, amikor a szekerek az illő reprezentáció jelentőségével sorakoztak fel. Számított az a tudat is, hogy a számos elemből folklorikus okossággal összeálló szekérstruktúra egyes vonásai saját táji lelemények, amelyek ugyanakkor bárki számára felfogható, univerzális érvénnyel funkcionálnak. Az egyes jól megismert, bejáratott szekérpéldányok birtoklása büszkeséget, a kevéssé módos gazdáknak is biztosabb tartást adó, ápolandó értéket jelentett. Legközelebbi írásunkban az ilyen szekerek készítésének részletei felé fordulunk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


A bognárság hagyománya – az újkor előtti régmúlt

szeptember 19, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában ezúttal – két, egymást követő írásunkban – a bognárok (kerekesek, szekeresek) tevékenységének itthoni történeti otthonosságát mutatjuk be.

kerekes jármű őskori találmány, lehetőséget adott nagyobb termény-mennyiségek szállítására, segítette a törzsközi cserekereskedelem kialakulását, a törzsek viszonyának relatív humanizálódását, aminek ára a törzseken belüli egyenlőtlenségi rétegződés megindulása volt. Az ősi szállítóeszközök még nem szekerek voltak, hanem amolyan emberhúzta-embertolta négykerekes tutajfélék, valamint kétkerekű kordék, „talyigák”, amelyek kora-ókori összekapcsolásával született meg a kezdetleges szekérforma. A patás állatokkal összefogatolható kordék gazdasági hasznosítása lassan vált elsődlegessé: főként kultikus illetve harci funkciókat töltöttek be, mely szerepeik –  már mellérendelten –  az ókor folyamán is megmaradtak, sőt, utóbbi szerepük a középkorban sem tűnt le – lásd: „szekérváras harcmodor”. (A „harci szekér” elnevezés ugyan ókori vonatkozásban kissé félrevezető lehet, mert katonai kialakítású kordékról van szó többnyire, bár előfordultak hosszabb, négykerekű harci járművek is, csak ezeknek nem szekér-elvű volt a meghosszítása.) Természetesnek tekinthetjük, hogy a magyar honfoglaláskor a keletről beköltöző néprészekben a kézműves mesterségekhez értők közt szekeresek is akadtak.

kerekes foglalkozásnév, mint családnév, csak az 1300-as években jelent meg Magyarországon; azért épp akkor, mert azidőtájt a kerékkészítés bizonyos (a küllők számát növelő) reformja kiemelte ennek a szekér-résznek a respektusát. Az előző században terjedni kezdő könnyű gyorsszekerek így még könnyebbek-gyorsabbak lehettek. A „kerekesek” azonban, csakúgy mint az 1400-as évek kerékjártói,  valójában nem szűken kerékkészítők, hanem szekércsinálók voltak, nem volt kevesebb közük a fürgettyűhöz, vagyis a szekér fordulókészséget biztosító alkatrészhez, mint a kerékhez. Szakmájukat ekkoriban erős német –  főleg bajor –   hatások is érték, így terjedt el nálunk a „kerékjártó”-val azonos jelentésben a „wagner” szó felől magyarosuló „bugner”, majd bognár elnevezés.

Ugyancsak a 15. század folyamán a kocsi szó is megjelent Magyarországon (a szó külföldi elterjedése, illetve a magyar Kocsis családnév gyakorivá válása már a 16. században kezdődött – a „kocsis” egyébként „kocsihajtó”, „fuvaros” jelentésű szó, régen sem a kocsikészítésre vonatkozott).  Kocs község Buda és Bécs közt, a dunamenti Komáromtól kissé délkeletre fekszik. Hunyadi Mátyás uralkodása idején ennek a falunak, egyben postaúti állomásnak a kerékjártói, a kocz-i bognárok fejlesztették ki, németes szerszámkészletükkel, a gyorsjárású magyar teherszekerek egy továbbfinomított változatát, „koczy szekér” néven; ebből a kifejezésből maradt el később a „szekér”. A „koczy”-típusú, idővel más helységekben is gyártott, majd mintaként külországokba elkerült könnyű járművek főként a személyszállításnak jelentették azt a hungáriai reformját, amely kontinens-szerte kihatott. A hatás csak felerészt volt köszönhető a kocz-i leleményeknek (lőcsös teherelosztás nyújtotta karcsúsítási lehetőségek, ívelt járműoldalak stb.). Nagy szerepe lett annak is, hogy a helység összehangolódó műhelyei –  a bognárság történetében először – képesek voltak sztenderdet produkálni: élenjáróan korszerű járművek sorát kibocsátani, rendre ugyanazon alakzatban és biztonsággal ismételt minőségben.

Számos fejszeváltozat – köztük a topor, a faragóbárd –, és számos különböző fúró, véső,  fűrész, gyalu, fakalapács tartozott a bognár eszköztárába már akkor. A küllőkhöz vonószéket használtak, a fatengelyekhez korai esztergát, és a teknőben leforrázott, kemencében hevített keréktalp-fát vagy „kerékfalat” kihajtó-padban alakították ívvé.

Maradjanak velünk és folytassuk együtt a bognárság mesterségének megismerését!

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Alföldi pásztorkalapok nemezelése és kiformálása

szeptember 12, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


A SZALAKÓTA program régi mesterségeket ismertető cikksorozatában legutóbb a háziiparos kalapkészítés előmunkálatait vázoltuk. Most a további munkafázisok rendjével foglalkozunk.

A nemezelés legfőbb eszköze a „pecka”, egy szögletes kis begyújtott kemenceféle, a tetején odaerősített fémlemezzel. A fémplatnit is meg kell vízzel locsolni, és a filcet rejtő zsákot is, amely ráterül. Igyekezni kell az anyagot a nagy gőzben minél inkább lelapítani. A nagyobb fakok össze-nemezelődnek a kisebbekkel és sokkalta erősebbek lesznek, ellentállva a szakítás kísérletének.  A nemezlapok kicsomagolás után még vissza fognak kerülni a forróvizes platnira, de előtte széleik ferde egymásba-takarásával lapos, fektetett kúpok formázódnak belőlük .  A mester fel is emeli  a kúpokat, és ahol jobban átszűrődik rajtuk a fény, oda tesz egy kis rátét-filcet. A kúpok „feje” (hegye) betűrve, belsejükben védőpapír („alslisz”) a tovább-nemezelődés ellen, így lesznek ismét bekendőzve és bezsákolva, meglocsolva, forró gőzben nyomogatva. A zsákból másodjára kitakargatott – most már kúpalakba rögzült – nemezlapok átigazgatása következik: kerüljenek máshová a lelapításkori hosszanti széleik, mint előbb voltak. És megint: kendőkkel elválasztva be a zsákba, majd meglocsolva rá a forró platnira.

Most már az a jó, ha kissé megnyúlnak a nemezkúpok-beli gyapjúszálak, ezért a kúpok avagy „tompok” pácolólavórba merülnek. Ezután viszont palacsintaformán lesznek bezsákolva. A begöngyölt anyag gyúrása az eddigieknél jelentősen mértéktartóbb locsolgatással történjék, hogy végbemenjen bizonyos fokú biztos zsugorodás, mielőtt egyszerűen vízbe lennének mártva a tompok. Többször ki kell göngyölni, nézegetni őket, mennyivel mentek összébb, majd újragyúrni mindet.  Egyaraszosnak plusz négy ujjnyinak kell lenniük. Ha ez megvan, vízbe mártható a tomp és megkaphatja az utolsó gyúrást.

A szűk értelemben vett formázáshoz kész tompok kellenek. A tomp szájszélét többhelyt megragadva a mester félig-meddig kifordítja a munkadarabot, egy sávot felhajt karimának, erre rálapogat, meghúzza, a középkiállást pedig behorpasztja, vizet önt oda és ököllel lenyomja a horpadást. Csak ezután húzza rá a tompot egy fém fejformára; a tomp teteje félgömbszerűen kifeszül. A karima megint felhajtatik, a középkiállásra pántlika feszül rá, azt le kell nyomni egész a karima tövéig. A levett és felül újra behorpasztott homokszín kalpagoknak festés előtt ki kell száradniuk a napon: egy alacsony fészer cseréptetejére kerülnek. 40-50 liter víz forr az üstben, amelybe savas gyapjúfesték ömlik. A kalapoknak másfél órán át kell ott ázniuk (míg a víz ki nem fehéredik, a festék lekötődését jelezve), majd még egy dézsa savas vízben is időzniük. A mester az innen is kivett, már fekete kalapokat másnap egy lábasnyi keményítős vízbe mártott kefével is kezelgeti, utána meggőzöli őket úgy, hogy egy fazék forró vízre farácsot tesz. A kalapok újfent rákerülnek a kifeszítő fémformára, megint le-, majd felhajtatik a karimájuk és pántlika nyomódik a középrészük aljáig (a belkarimáig vagy „band”-ig).  Ott, a fémformán száradnak meg.

A külső karima körbevasalása többféleképp történhet, és a választás fazonalakító értékű, amint a karima élének nyesővasas megvágása is meghatározott fazonminta szerint történik; tulajdonképpen ebben a fázisban rögzül a kalap típusa és az azon belüli stílváltozat. Ezt követőleg is bőven van még mit tenni: „glancolás” (a filcszálak egyirányba kefélése, esetleg fényes szálak hozzáadása), körbeszegés, bélésvarrás, bélés-pecsételés, szalagolás, állszíj-applikáció.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU


Alföldi pásztorkalapok megformázásának előkészítése

szeptember 5, 2018
Gazdaság, Promóció No Comments


Hagyományos mesterségekkel foglalkozó cikksorozatunkat a SZALAKÓTA program jegyében egy olyan iparosság ismertetésével folytatjuk, amely itthon népművészeti jelentőséggel is művelhető: a nemezelő kalaposmunkáéval.

Aki tud elsőrangú hortobágyi pásztorkalapot készíteni – csikós-, gulyás-, juhász-, kondás-változatban, és segédpásztori, vagyis bojtár-megfelelővel – az már bármiféle nemezkalapot produkálni képes, némi eszközbővítés árán akár cilindert vagy angol „derbyt” is, illetve Zorro-fazonú fekete vagy Boston típusú barna fejrevalót, mely utóbbi a 20. századközép divatja szerint modern öltönyökhöz társult. Itthon azonban a pásztorkalap házi mesterei – kínálatuk szélesítéseképpen –akkoriban is több kupeckalapot, zsiványkalapot, kunsági és nyírségi mulatsági kiskalapot, gyimesit, debreceni cíviskalapot stb. formáztak meg, mint világvárosi fejrevalót, bár szakmai ambícióval ilyen mintadarabokat is előállítottak. A Hortobágy és a Hajdúság határán, Balmazújvárosban, egy mai műhelyben – amelynek felvidéki jogelődje már a 19. század első felében is működött, és azóta is családi öröklődés tartja fenn képességét –  , a pásztorkalap-készítés eljárása muzeális vonásokat mutat, máig nem  sokat változván az idők folyamán. A következőkben ezt a módozatot fogjuk felvázolni.

A mester merinói juhok gyapjával dolgozik, mégpedig fiatal juhokéval, bárányok finom, 3-4 centis gyapjával, különben zűrösebb lenne a munkafolyamat és sprődebb tapintású az eredmény. Birkanyírás után ki kell válogatni a hát- és oldalbunda javát: a hasról és combról nyírt gyapjú a bárányoktól sem elég alkalmas. Hajdan a Tiszánál faüst és vas-üst alkalmazásával, szódás pácolással és a folyóban ringatással oldották ki a gyapjúból a faggyat. Ma ez gyorsabb vegyszeres áztatással-mosással történik, amelynek végére a gyapjú térfogata a felére esik össze. Ha fésűs-tüskés kártológéppel is kezelik, a gyapjú olyan állapotba kerül, hogy hamar posztósítható is, nem csak nemezesíthető. A tiszta gyapjút a mester vasból való lat-súlyokkal, tányéros mérlegen méri ki. Egy hortobágyi gulyáskalap körülbelül 24-28 latnyi tiszta gyapjút igényel; általában 40 dekányi ez, mert  egy lat 1, 49 dekának felel meg. Mivel a kalapokat nem egyenkint érdemes nemezelni, hanem hármasával, így hetvenegynéhány  lat gyapjú kerül kimérésre.  Ezt meg kell tépkedni, „farkasolni”.

Most bizonyos egészen speciális, ódon szerszám vonatik elő, a fakpóna. Hosszú, kilenc juhbélből sodort húrnak kell feszesen állnia a fa-tartóban, az eszközt a terjedelmes fa munkalapra halmozott gyapjú fölé kell vinni, és a húrt ütőfával rezgetve-pengetve szétverni vele szálaira az anyagot – ez a „lajterozás”, melynek eredményeként a gyapjú filcpelyhek dombjává változik. A halmot meg kell tömöríteni: előbb „síbert”  (félhenger-alakot mutató vesszőfonatú rácsot) nyomogatni rá, majd nagy kerek  fak-szitával leszorítva, tapasztó állású kézzel is ránehézkedni az anyagra, amely most már lepényszerű alakot ölt.  Ebből a széles lepényből kell vigyázattal „lefakolni” kisebbeket: mindegyik kalaphoz 2-2 nagyobb „szín-fakot”, és 2-2 kisebb „band-fakot”, míg végül összesen hat nagyobb és hat kisebb félbehajtott gyapjúadag lesz a munkalap szélére pakolva.

széttagolt filcet is tömörítgetni ajánlatos. Egy, a munkalapra kiterített nagy daróc-zsákra rá kell rakodni a „fakokat” úgy, hogy négyenként (kalaponként) sorban filc-kendők is kerüljenek közéjük, és erre a rakásra szorítani rá megint az aztán megnyomkodható, nagy kerek szitát. Az anyag ekkor még rugalmas. A mester bebugyolálja a zsákkal, aminek összeérő széleit nemezelés előtt néhány öltéssel össze is varrja. Kezdődik a nemezelés. Legközelebbi írásunkban innen folytatjuk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU