A Szalakóta program kézműipari tárgyú cikksorozatában már számos írásunk érintette a szíjjártó-mesterséget, vagy taglalta ennek egyes tevékenységi részeit, ám éppen a szíjazatokkal, a lószerszám felkantározási, illetve fogatolási elemeivel eddig alig foglalkoztunk. A következő néhány alkalommal ezt az elmaradást pótoljuk.
A szíjjártók hagyományosan nem örülnek, ha mesterségük nevét a „szíjgyártó” szó archaikus alakjának tekintik, ők jobb szeretik, ha a szíjjártás a készbőrből kimetszett szíjak megjáratásának, megdolgozásának, lószerszámmá képzésének (vagy épp ruházati övvé stb. munkálásának) értelmeződik.
Szerszámkészletük évszázadokon át a 20. század második harmadáig alig módosult. Volt fonal- és cérnavágó késük, élszedőjük, félhold alakú serfelőkésük, a nagy bőrformák kimetszéséhez görbekésük, tolókéseik, mindezekhez különböző fenőköveik. Kúpos-, lapos- és csípőfogójuk mellett volt fogólyukasztójuk, szélezőfájuk, aztán úgynevezett bújtatójuk, vékonyító bőrgyalujuk, különféle kalapácsaik, a szabásokhoz körzőjük, a varráshelyek kijelölésére szakítókörzőjük, mintaáttételhez és díszítésekhez rádlijuk. A varróár mellett gömbölyűárat is tartottak, a fonalakhoz pedig szurkot, méhviaszt. Kiemelt szerepet töltött be náluk a csikónak vagy kösünek mondott varrószék. A varrószék négy lábon állt, felső szorítójába, a „csikófejbe” kellett a kivágott bőrt vagy az összepászított bőröket befogatni, és egyszerre több tűvel hozzálátni a varrásukhoz. A spárgahasználat volt a leggyakoribb: cérna csak az úri (parádés) felszereléseknél, soksallangos díszhámoknál járta.
Kéznél voltak még náluk festő- és cirmozó– (szironyozó-) alkalmatosságok is, illetve szegecsek, kész ötvösmunkadarabok, csatok, veret-elemek rézből és ezüstből. Mielőtt ezeket gyári készletekből szerezték volna be, nemcsak finomfémműves kisműhelyek együttműködését igényelték, hanem lánckovácsokét is. Szironytechnikával történő díszítést (bőrszalagos hímzést) csikóbőrös kulacsok, kolompokhoz, csengőkhöz rendelt szíjak, ruházati övek, esetleg bőrös kiképzésű székek esetében alkalmaztak, ám a késői bőrműves korban akár kulcstartók esetében is. A 17.-18. század tartós divatja volt a skófiumos hímzés, a fémszál (aranyozott vagy aranyozatlan ezüstfonal) alkalmazása a díszhámok, bőr- és szövet-anyagú tokok, azonfelül ládák bőrkárpitjai, nemesi ruházatok, bőrfedésű könyvek díszítésénél. A bőrfelület bélyegzős módszerű, préselt-ábrás díszítése akkoriban elsősorban a könyvkötőkre volt jellemző, de a 19. század folyamán a tokok, tarsolyok és a lószerszám tekintetében is felzárkózott ez a szokás.
A marhabőr, mint fő alapanyag mellett a borjúbőr, a lóbőr, a sertésbőr is elkelt a szíjjártó-műhelyekben, egyrészt a díszítő rátéteknél, másrészt a béleléseknél, párnázásoknál. Ismerték az eltérő állatbőrök kezelt változatainak tulajdonságait is (cserzési, pácolási, lágyítási módok szerint), mind az alkalmazás, mind a varrás, mind a festés szempontjából. A festésen is túllévő termékek szeges rakfalra kerültek, vagy, ha parádés felszerelésről volt szó, fogasos társzekrénybe. Maradjanak velünk, következő írásunkban a felkantározással foglalkozunk.
A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.
A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.
A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.
A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.
—
Ezt a tartalmat támogatott formában helyeztük el. A Szerkesztőség.hu tartalom kihelyezéséről és a tartalomszolgáltatásról bővebben itt:
Támogatott tartalom