InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Categorized: Promóció


A patkolókovács és a lópatkolás

november 14, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességi témájú cikksorozata keretében előzőleg a patkolókovács-mesterség körülményeivel foglalkoztunk, kitéréssel a kovácsolási részfeladatokra. Most közelebbről vesszük szemügyre magának a patkolásnak a munkamenetét.

A legjellegzetesebb kovácseszközökön kívül a következők a patkolókovács kéznél lévő szerszámai: a szegelőkalapács, a szegcsonk-aláverő illetve szegcsonk-visszahajtó vasforma, a kiverő- illetve nyesővas a patán belül lenőtt körömre, pata-takarításra, a harapófogók és a csípőfogók különböző típusú patkók levételéhez és patafaragáshoz (karéjvágás), és a reszelők. Jól bevált patinás eszközöket nemigen szokás átadni az újabb műhelyek számára, úgyhogy kényszerűséggé kezd válni a nyugati speciális szerszámgyárak felőli beszerzés honi és osztrák kereskedőkön át. Ezek az instrumentumok aztán rendkívül megbízhatók, mert a nyugat patkolókovácsainak tapasztalatait összegzik, régóta igazodnak az ő újabb és újabb javallataikhoz.   (Franciaországban majd’ kétezren, a Benelux régióban vagy a németeknél is több mint ezren, a lófuttatás-kultikus briteknél majd’ négyezren űzik hivatásszerűen ezt az ipart. )

Hátaslovak, igáslovak, iskolalovak esetében más-és máshogy kopnak a patkók. Iskolalovaknál az első pár láb vasalása az elsődleges, a gyakoribb. Más továbbá a téli, sarkalós, és a nyári patkolás. Az elülső pata-párra kerekebb hold-vasak, a hátulsó párra tojásdadabb kontúrúak illenek. Vannak keskenyebb és vastagabb vasalatok; a patkóválasztásnál a ló testtömege is figyelembe veendő. A patkólevételt követően a pata mentesítendő a maradékoktól (szegcsonkok), az általa körülvett belső talpi rész pedig megtisztítandó a különféle szennyeződésektől, elhalt körömrészektől stb. Az elhasználódott illetve túlnőtt szarut le kell nyesni, faragni, és a munkálatot el is dolgozni, csiszolással, reszeléssel. A szaruállomány pereme havonta egy egész centimétert szokott nőni.  Meg kell nézni, hogy mondjuk az elülső pár lábnál melyik oldalon kopott jobban a vasalás, milyen különbség van a paták közt, és ennek nyomán ügyelni az új vasalás kikovácsolásánál, a felrakásnál és eldolgozásnál a szimmetriára.

Az adott ló számára előalakított új patkót melegen kell a pata ívére igazítani, hézag ne maradjon, a rápróba után esetleg tovább kell a patafelületen illetve a hevített patkón igazítani, majd már határozottan felsütni a pontosan pataalakú vasalást. Az elülső patkó egykápás, a kápa a pata elülső középrészére kell essék (munka közben a patkoló fordítva látja). Ezután a felütés, szegelés következik; az U-vas árka a két száron patkósúly szerint 4-4 vagy három plusz négy, vagy kettő plusz három szeget fogad, amelyek a pata szaruanyagába mélyednek. Az eleven részt a szarutól csak milliméterek választják el, úgyhogy a szegirány (félre ne verődjék) beidegződése –  és a jó szegtávé –  alapvető a szakmában. (A „megnyilalt” ló jó esetben is, ha azonnal fertőtlenítik stb., hetekre lesántul.) Csiszolandó akad még a szegek ráhúzása után is.  A lovak idő múltán megbíznak kovács ismerőseikben, higgadtan tűrik az olykori erősebb izzási szagot, füstgomolygást…

Reméljük, közelebb hoztuk cikkünkkel a patkolás világát az érdeklődőkhöz.

A patkolókovács

Szenteljen figyelmet a tevékenységünknek a továbbiakban is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A patkolókovács mestersége

november 7, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézműves tevékenységekkel foglalkozó cikksorozatát a lópatkolási szakma ismertetésével folytatjuk.

A mai itthoni professzionális patkolókovácsok száma a százat sem éri el, mégsem kihaló mesterség ez, csupán arról van szó, hogy lassú a folyamat, amíg a patkolásban járatos kétkezi emberek körén belül túlsúlyba kerül a korszerű professzionális képzésűek aránya. A családi-szomszédsági alapon kitanult lópatkolásra –  amely többnyire egy-egy kovácsolást tanult személy részvételével, de kisebb csoportmunkaként zajlik –  valóban kiveszés vár. A mai idősebb patkolóemberek többnyire mást csinálnak fele idejükben, például élező-szolgáltatást nyújtanak, esetleg egy-egy hintó legyártására fogadnak megrendelést. A Magyar Patkolókovácsok Egyesülete az újonnan bekapcsolódóknál már csak olyan szakengedélyeket ismer el, amelyek birtokosa lovász képesítést is szerzett, így szakszerűen rendezett tudása van a különfajta lovak jeladásainak, közléseinek világáról, és gyakorlott is a lovak megnyugtatásában. Egyáltalában patkolni azért kell, mert a vasalatlan lábú ló patája erre-arra kiferdülve kopik, a ló mozgásában nőnek a bizonytalansági tényezők  és talpa túl könnyen sérül.

A professzionális patkolókovácshoz nyitottfalas műhely illik – lóállással kiegészítve –, ahol gyakran dolgozik segítség nélkül, maga tartván meg térdei közt a ló egy-egy felemelt lábát a pata kezelésekor vagy a patkó szegelésekor, és nemigen van ideje másra, még saját szerszámok megformázására sem. A lótartás terjedőben van, a patkolás pedig kéthavonta esedékes, úgyhogy a szükség kérdése felől nézve nincs különösebb fenyegetettsége ennek a mesterségnek (vagy jó honoráltságának). Kitanulásába belevágni olyan fiatalok szoktak, akiknek egyrészt erős a testalkatuk – hisz beindult üzletmenet esetén naphosszat meghajtott háttal erőkifejtő mozdulatokat végezni, a többszempontú precizitásra is ügyelve: meglehetős nehéz munka ez –  , másrészt már gyerek- vagy kiskamasz korukban kialakult náluk a lószeretet.

A patkolókovács kiskohóval is rendelkezik, képes speciális esetekben maga is önteni patkót, de többnyire gyári készáruként szerzi be a patkókat, amelyeket aztán az épp adott lovak vizsgálata után még megformáz. A felhevített gyári U-vasat hagyományos vastuskón, kalapáccsal alakítgatja, hol lapjával az üllő-lapra fektetve a munkatárgyat, hol élivel az üllő szarvára vonva.  Magának a patkolásnak a munkálatait következő írásunkban részletezzük.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Fafaragás Buzsákon

október 24, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézművesség hagyományai Buzsákon

október 17, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 2.

október 10, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program előző matyó-cikkét, a következő területre tér át a VKB Nonprofit Kft.

matyó hímzésminta-kincs régebbi kibontakozású a kalocsainál, és valójában számos mintakincs, számos stílusvonulat együttélését jelenti. Ágy- és asztalneműre sokáig más motívumkészletből szőttek-varrtak-hímeztek színes ábrákat, mint ruhára. A 19. század egyik szakaszában például pávákkal kísért hétágú virágtő, bóbitás madár (az ormánsági hímzésekkel rokon ízlés szerint) párnákra és kendervászon lepedővégekre is rákerült – különféle öltésváltozatokkal –, de kendőkön és templomi textileken a hímzők megmaradtak inkább a koszorúba foglalt rozetták sorainál. Ezekből alakultak ki később a rózsás-leveles-indás minták, piros, és mélykék fonalakkal át-meg átöltve, amelyeket gyolcs ágytakarókra ritkásabb elhelyezésben, kötényekre, férfi ingujjakra idővel már fokozhatatlan sűrűséggel és tömöttséggel hímeztek rá, megfelelően az „íróasszonyok” előrajzolási variációinak.

A gyapjúfonalakat idővel szűcsselyem fonalak váltották fel. Matyórózsás szűcsmunkák, ködmönök, dolmányok, jellegzetes kalapok készültek. Az egyéb virágos, csillagmotívumos cifraszűrök a Kiskunságba is elkerültek. A summás szegényeknél sem volt ritka, hogy tartanak eltéve cifraruhát.   A tardi matyóhímzés és -szőttes tarkább, és több a mértani, illetve madaras motívuma.  A matyó népviselet a nőknél felül szűk, testhezálló, ám vállnál kiszélesített és az ujja bő, horgolt csipkével. A szoknya hosszú, bokánál fodrosan kiszélesedő. Föveg (menyasszony esetén nagyméretű tiara-fejék), rojtos kendő és kötő jár hozzá. A 19. század végére a texturális matyó motívumokat a helyi asztalosmesterek is átvették, fafestést gyakorolva a ládákon, ágytámlákon, almáriumokon. A helyi népviseleti babák készítése kívülről ható kereskedelmi igények nyomán indult meg, és a matyóbaba hamar elterjedt árucikké vált.

A régebbi háziipari szövetkezést az 1950-es évek elején felváltó Matyó Népművészeti Szövetkezet a ’80-as években többezer alkalmazottal működött; ötszázegynéhányan közös műhelyben munkálkodtak, a többiek 34 községben otthon dolgoztak, beszállítók voltak. A szövetkezet megszűnése nem jelentette a matyóföldi hagyományőrző népélet elsorvadását. Évente hímzőversenyeket is tartanak. Látható, hogy a régi népi tevékenységekre nem emlékezni kell elsősorban, hanem azt éltetni kell/lehet, akinek a gondolatvilágához az közel áll. A hímzés mindig rendelkezésére áll annak, aki szeretne vele foglalkozni, nem szükséges szervezett kereteket létrehozni a gyakorlásához/élvezetéhez.

Végezetül…

Mélyedjen el témánkban! – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Matyóföld kézműves hagyományai 1.

október 3, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program tájjellegű kézműiparos hagyományokat bemutató cikksorozata keretében most a matyó körzet különlegességeit tekintjük át.

A matyó körzet nem tévesztendő össze sem „Mátyusfölddel”, sem a palócok földjével. Míg „Mátyusföld” (a valahai Csák Máté-kisbirodalom központi része) a történeti Hungária felvidékén, a mai Szlovákia nyugati  fertályán húzódik,  a matyó mikrorégió – Mezőkövesd, Tard, Szentistván tájéka – innen jóval délkeletebbre található: Borsodban terül el, a Bükk és az Alföld találkozásánál. Északközép-Magyarország palócai többnyire nem borsodiak, hanem nógrádiak, egyébként a palóc szokáskulturális terület nagy része kelet-szlovákiai. A matyók genoetnikai rokonságban állnak a palócsággal, de történeti elkülönülésüket már rég eldöntötte a matyók ragaszkodása a római katolicizmushoz a református környezetben.

Az itt legtipikusabb tájjellegű házak építése még nem oly rég is  gerendák felállításával kezdődött, és a nádtető előbb készült el a falaknál, amelyeket agyagból döngöltek fel a tetőkeretig. Kemencés konyha, nők és gyerekek szobája, fiatal pár szobája, valamint kamra különült el a házban. A hozzáépült istálló egybenyílt a férfiszállással.

A matyó népművészet lassú, spontán kiforrása (a 18. század hetvenes éveitől a 19. századi osztrák–magyar kiegyezésig) nem vezetett azonnal országos ismertséghez. Amikor az 1896-os „Ezeréves kiállításon” matyó néprajzi házat állítottak fel a budapesti Városligetben és matyó lakodalmi felvonulást tartottak, a látogatók zömét teljességgel meglepetésként érte a lenyűgöző folklór-hatás.  Ezután valóságos megszállás kezdődött, a fővárosból és a megyei városokból kereskedők egész rajai érkeztek hullámokban Mezőkövesdre. Szerencsére megjelentek a színen kiváló készültségű néprajzosok is.  Azt ugyan nem tudták megakadályozni, hogy a kereskedők által megszervezett és még sokáig vezényelt másod- és harmadrendű helyi hímzéskibocsátás (a szerződésekbe bevont helyi hímzők kevesebb fonallal, gyorsabban, és tájidegen divatigényekhez idomulva dolgoztak) ne fusson be nagyobb kelendőségi karriert az autentikus matyóhímzéseknél, de biztosították a megkülönböztethetőséget és az eredeti fejlődésvonal rangját addig, amíg a talmi változatok hosszas dömpingje megereszkedett. A kb. 200 éves múltra visszatekintő híres matyóhímzésről a VKB Nonprofit Kft. következő összeállításában olvashat.

Addig is…

Baragoljon a matyó művészetben!  – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Teknővájás

szeptember 26, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A teknővájás mestersége

A Lajtorja Program mesterségekkel foglalkozó cikksorozatában most egy kihaló foglalatosságról nyújtunk képet. Maga a teknővájás a maga specialitásaival kivész, már nagyjából ki is veszett a gyakorlatból, de mibenlétét, körülményeit, érdemes megvizsgálni, mert szociologikus modellje többet jelent puszta önmagánál, és olyan újabb-idős keletű hiányokra, pótlandó mai hézagokra világít rá, amelyek a lehetőségek tárgyi pontosítású keresésére ösztökélnek.

A fateknő-készítés – mosáshoz, kenyérdagasztáshoz – az ezt kiegészítő baltanyél-csinálással, fakanál-favilla-fatányér-előállítással, szakajtó-formázással egykor országszerte elsősorban a cigányság egyik elismert, tartós megélhetés-biztosító tevékenységét jelentette. Ma még lehet itt-ott találni, ha nem is 80, de 60 év fölötti korú cigányembereket, akik jól ismerik a fateknő-csinálás legkiforrottabb hagyományos forszait, de maguk sem fognak már bele egy-egy ilyen termék újonnani kimunkálásába – fiatalon sem volt ez könnyű munka – , fiaik pedig már az idetartozó munkafogalmakat sem vették át tőlük. Ezek az apák viszont a nagyapáktól átvették még egy régebbi szokáskulturális gyakorlat emlékét, amelynek nyomaival maguk is találkoztak kiskorukban. A teknővájók nem vártak vásárokra: portékáikkal az adott megyében meg esetleg a legközelebbi szomszédosban rendszeresen járták a falvakat – ők vagy családtagjaik.  Pénzt nagyon keveset vittek haza ebből, de kedvelt árukínálók lévén szalonnát, oldalast, krumplit, lisztet, paszulyt, lencsét, tojást, hagymát megbízhatóan eleget kaptak a körutakon.  Otthon pedig a maguknak félretett tekenőben máris dagaszthattak kenyeret. Valaha tehát működött egyfajta spontán „szociális gazdasági” modell. Ez, úgy fest, nem tud itthon más, korszerűbb morfológiával spontán módon megújulni, de ennek oka lehet a kedvezőtlen törvényi környezet is, amin pedig lehet változtatni. Továbbá: a direkt segítség változtathat a túlhátrányos szituáción úgy is, hogy a tehetetlenséget idővel olyan aktivitás váltsa fel, amely már nem szorul a korábbi fokon segítségre.

Napjainkban egyébként rönkhöz jutni sem lehet úgy, mint egykoron erdő szélén lakva. A teknővájáshoz kellő fatörzset ma telepről kéne venni tekintélyes áron és nem hazahúzni az udvarra, hanem géperejű járművön   szállítani.

Első dolog a fakiválasztás volt. Ha a megfelelő tartású fából való fatörzs-szelvény hosszú, két-három méteres volt, négy teknőre is jó, azt kettőbe kellett fűrészelni.  A teknőhöz az 1 méter 40 centis fatörzs az ideális. A megfelelő méretű rönköt két félhenger alakú félrönkké hasították, ékek beütésével, majd fejszecsapásokkal. A félrönköt lefektették lappal fölfelé és  megkezdődött az úgynevezett  „nagyolás”: nagyrészt kiszedni a félrönk belsejét, hol a balszél mentén, hol a jobbszél mentén befelé kisbaltázva, közben néha kisöpörgetni a fatörmeléket és élezőkővel újólag megkezelni a baltát. Nagyolás után lappal lefelé fordult a félrönk, hogy lebaltázzák a kérget, gömbölyűbbre faragják a hajlatokat, eképpen pereme és a két végen füle legyen a leendő teknőnek.  Majd megint megfordult a rönk: a „tisztázás” végett. Ehhez „kapocskát” használtak, kiskapa-forma, görbülő pengéjű faragószerszámot. Előbb a középmedence egyik vége felől, majd a másik vége felől simították le a vájatot egyenletesen görbülőre és határozott szélűre, majd kétnyelű gyalukéssel megdolgozták a teknő-alak tetejét, hátulját, oldalát és a fülperemeket. Rácsiszoltak és jöhetett másnap a következő félrönk. A fakanalakat, fatálcákat nem csiszolták úgy ki, mint ma az akár házi készítésűeket is szokás (kisgép segítségével). Minden késnyom látszott, de sok faeszköz így lett komolyan véve, így tetszett valaha.

A VKB Nonprofit Kft.-nek most is így tetszik…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Szegedi kézműves hagyományok

szeptember 19, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességgel foglalkozó cikksorozatában olyan írásokkal is jelentkezik a VKB Nonprofit Kft., amelyek egyes régiók, települések tájjellegű kézműipari hagyományait mutatják be. Nagy múltú helyi mesterségek, táji termékek nyomában ezúttal a Csongrád megyei Szegedre és környékére vetünk pillantást.

Néptánc, népzene tekintetében a „dél-alföldi” jelző nem az egész Dél-Alföld, hanem éppen az Alsó-Tisza-vidék folklórjára vonatkozik, főleg Sándorfalva, Tápé és Apátfalva határozták meg a karakterét. Sándorfalva és Tápé közigazgatásilag már beolvadtak Szegedbe; Apátfalva viszont jóval  keletebbre, Makón is túl, a Maros partján fekszik. A köztes terület telepes falvai, tanyái, tanyabokrai ugyanazt a hagyománykultúrát képviselik, mint a szegedi alsóváros. Az errefelé régebben készített hangszerek: csimpolya-jellegű duda, tekerőlant (e kettő kombinációja szerepelt leggyakrabban a tanyasi mulatságokon), a citera, valamint a délszláv eredetű tambura. Kevésbé jellemzően, de dorombot is használtak.

Szeged környéke a Tisza–Maros torkolatvidéki humuszos talaj és a kedvező napossági tényező együttese miatt legideálisabb helye a hazai fűszerpaprika-termesztésnek; a Duna mellékén csak Kalocsa   fogható hozzá.  A 20. század második negyedében végbemenő élelmiszeripari átalakítás (nagyrendszerbe vont üzemszerű termesztés, szárítás, paprikaőrlő malmok koordinálása stb.) szerencsés vonása volt, hogy nem törölte el, hanem kiegészítő szerepre meghagyta az apróföldes és tanyasi kistermelők igen eleven paprika-kultikus életvitelét, amelyet a nagyüzemi oldal terményfelvásárlása még biztonságosabbá tett. Még a háború utáni államosításokkor sem szűnt meg ez a kettősség: a sok kistermelő de jure belülre került a nagy állami paprikavállalaton, de facto viszont ugyanúgy munkálkodott otthona körül, mint azelőtt. Körükben sokáig megmaradtak a helyi előállítású karók, „útalló”-zsinórok, vasfogú gereblyék, tapicskolók, rózsafejes locsolók, palántaszedő kisszékek, tepsiforma füles ládák. Szerencsére Szőreg – immár szegedi városrész – rózsakertészeti hagyományápolását sem verte szét a téeszesítés, és a szőregi rózsa megúszta a magánosítási időszak viszontagságait is. A helyi halászlé- és házitarhonya-készítési módozatok szintén máig elevenek.

A régi lóvásáros, halkereskedős, gabona- és dohány-hajórakományos Szeged iparosainak rengeteg valaha nevezetes terméke süllyedt már feledésbe: zsindely-különlegességek, speciális építésű bárkák, halász-eszközök, bográcsok, messze földről jöttek által is vásárolt talicskák, cserépkészletek, házi főzésű szappanok. Néhány delikát holmi azonban fennmaradt, azaz néhány helybéli  ma is foglalkozik bizonyos régtől nevezetes termékek előállításával. A hajdani világraszóló halbicska-fajták, rugós szerkezetű, pl. gyöngyháznyelű halszelő eszközök mai szuvenír-változatai inkább csak szimbolikus emlékeztetők: a gyöngyházat gyöngyházas hatású celluloid helyettesíti.  A szegedi papucs, amellyel az utcák kikövezésétől fogva számos mesterség-öröklő család látta el a tájék népviseleti igényeit, majd az 1930-as évektől a turistákat is, még nagyjából megfelel a régi mesterdaraboknak, csak már alig készül belőle. Kopogós sarkú, többnyire bársonyból varrott, leggyakrabban pillangós vagy mezei-virágos (pipacs, nefelejcs stb.) és kalászos hímzéssel díszített női lábbeli ez. Egy bizonyos méretet egyetlen kaptafán varrnak, vagyis használatba vétel után kell eldőlnie, hogy a két párdarab közül melyik hajlik inkább a jobblábra idomulni és melyik a ballábra.  Védettséget élvez, és ha hungarikumnak is nyilvánítják, valószínűleg többen kezdik tanulni a készítését, mint az épp elmúlt  pár évtizedben.

Nemcsak népi iparművészeket várnak e szép területek, hanem bárkit, aki hasonló igényességgel és lelkülettel élteti a hagyományt jelenkori kreativitással.

A VKB Nonprofit Kft. bátorítja és felkarolja a vállalkozókedvűeket a Lajtorja-Program keretében.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A fafaragás alapjai 2.

szeptember 12, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program fafaragásról szóló cikkét folytatja a VKB Nonprofit Kft. műhelyfogások ismertetésével.

A szerszámismeret elsajátításához főleg a kisebb-nagyobb faragókések és különböző profilú és fokú vésők, valamint az élezőeszközök – kerámia és egyéb kőlapocskák, vésőkhöz való kúpok – használatát kell begyakorolni. Az élezőkhöz sorja-leszedő bőröcskéket is érdemes alkalmazni. Gépi köszörű és körfűrész a beletanulás legtöbb fázisánál még nem kell. Az élezőlapot vizestálkába tesszük, majd kiemelés után a gyárilag hőkezelt, szénacél késpengét enyhén ráfektetjük, hogy fogantyújánál kicsit megemelve addig fenegessük, míg sorja képződik. Tűhegyes; a hegye nem feszegetésre való, letörhet.

A fafaragás nagyon higgadt, pontos, lassú-türelmes munka. Ahhoz a finom-motorikus, sebészies kézmozgáshoz, ami be kell idegződjék hozzá, legjobb úgy beleszokni kezdeni, hogy kiskéssel figyelmesen ceruzákat hegyezgetünk, felváltva feketegrafitosat és puhább színeset: a tudatosan irányított forgácsolás mozgósítja a mérték-érzéket.

Beszerezhetők tapasztalásra szánt, előrerajzolt kis fatáblák. Az egyik fatábla-széria egyenes vonalakat, ferde vonalakat, íveseket, illetve enyhe S-alakokat és erős karakterű S-alakokat mutat. Általuk a fafaragás alapmozdulatai, alapműveletei gyakorolhatók be. A kimetszendő mintavonalakon dolgozva – beszúrás a végeknél, metszéskor nem merőlegesen, hanem 45 fokban tartott kés, 1 mm-es mélység – már ráérzünk a szálirány jelentőségére is. Az ezt követő gyakorlószakaszban ornamentikus mintatáblákat veszünk kézbe (csipkeminták, körök, szilvamag-alak, forgók, virágszerű napszimbólum-sor): ezek már a motívumfaragási készség kibontakoztatására szolgálnak. A vonaltól mindig ugyanakkora apró távolságra, és egy bizonyos kéztartás esetén ugyanannyi fokon emelve – kettős vigyázattal – kell metszeni. Megtanuljuk a szögtartás ésszerű váltakoztatását (45 fok, 90 fok), az enyhe és erősebb metszésmélység alkalmazási menetét, az ábrák hosszában és keresztben metszésének eltérő nehézségét, a csak a felső rostot átvágó műveletet.

Eltérő méretű –  gömbfejűsíthető –  hárslécek, hasábok, rudak (botok) megfaragásánál, már a szobrászat közelében járunk, megcsap a fában rejlő lehetőségek, a saját ötletek kísértése, az alkotótevékenységi hangulat, de csak miután gyakorlottságot szereztünk az alapműveletek rendszerében, és szakmai térlátásunk, rajzkészségünk is fejlődött.  Rögzített munkadarabok kétkezes vésése – ez már akár a díszkapu-faragáshoz is átvezethet bennünket.

A későbbiekben a somogyi pásztorság fafaragó-művészetének itt nem említett eljárásaival is foglalkozunk majd.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A fafaragás alapjai

szeptember 5, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program cikksorozatai egyikében a hagyományos mesterségekkel, a kihalóban lévő szakmák feléledési esélyeivel, illetve általában a kézművesség mai helyzetével és kilátásaival foglalkozunk. Ezekhez az írásokhoz kapcsolódóan olykor mesterség-ismertetőkkel is jelentkezünk, amelyek bepillantást nyújtanak egy-egy szakma tárgyi világába, hangulatába, felmutatják a tevékenységbe történő beletanulás néhány vonzó vonását. Ezúttal a fafaragói műhelymunkát kerítjük sorra.

A fafaragó olyan anyaggal dolgozik, amely eredetileg növényi életet élt, és természeti illata van. A kezdőknek ajánlatos először hársfa-táblácskákon, hársfa-hasábokon próbálkozniuk a szakszerű mozdulatok megközelítésével. Idehaza ugyanis ez a legpuhább honos fa a nem-hasadékonyak közül (a fenyőfélék könnyen hasadnak a megmunkáló szándék ellenére). Bár a hársfa érezhetően saját rost-olajat tartalmaz, könnyű, és körmünkkel is könnyen nyomot hagyunk rajta. Ugyanakkor igen készségesen szív magába bármiféle nedvet, piszkot, ezért csakis teljesen tiszta és száraz kézzel szabad dolgozni vele – igaz, ezt a szabályt a többi fafajta esetén is tanácsos betartani.

Az ujjbegy izzadása is számít, úgyhogy az apró forgácsokat inkább ujj-oldallal, vagy közvetlen ujj-érintkezés nélkül jó eltávolítani. Az anyagismeret akkor haladott, ha a különböző fafajtákhoz hozzányúlva már azt is előre érzi a kéz, hogy a kés átlagban mely erőfokon kell érje éppen azt a munkadarabot. A stílbútorokhoz is előnyös hárs mellett a gyümölcsfák anyaga kínálkozik leginkább fafaragásra. A cseresznyefa nem sokkal keményebb a hársnál, de figyelni kell erezetes voltára. Méginkább kell vigyázni a középkemény, olajos diófa felületi rajzolatára. Határozottan kemény a körtefa, amely rostszerkezete miatt a fametszetek készítéséhez kiváló, ám drágább anyag, mint a többi gyümölcsfa, ha nem is annyira, mint az egzotikus fák (ében, mahagóni stb.). Aztán szóba jöhet még a bükk – ez leginkább esztergálni való –, a juhar, az éger, és a tölgy, mely legutóbbi nagyon kemény, ám az ilyen faanyagok viszonylatában kiemelkedően jól faragható.

A VKB Nonprofit Kft. soron következő cikkében műhelyfogások ismertetésére kerül sor.

Addig is…

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk