InfoCsoport

az Infocsoport tagja

Posts Categorized: Promóció


A hordópalást-állítástól a kész hordóig

december 27, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program Tokaj-hegyaljai témájú írásai sorában legutóbb a hordókészítés munkamenetének korai fázisait ismertettük; most a folyamat hátralévő szakaszainak leírása következik.

A hordó- vagy hordópalást-állítás a megmunkált oldaldongák állványról történő felszedésével zajlik, és használt munkaabroncsok, szegecsekkel formára hozott vaskarimák igénybevételével. Az egyik igénybevett méretabroncs a fejabroncs. A fej-abroncsok alá has-abroncsoknak kell kerülniük. A hordófenék-közeli nyak-abroncsok, akár az előzők, párban (ha nem több párban) fognak szerepelni. Miután a kézbevett fejabroncshoz egy bizonyos dongavéget vasrögzítővel hozzáfogtak, a többi donga már viszonylag stabilan egymáshoz illesztgethető az abroncs körében. A keskenyebb és a szélesebb dongákat egyenletesen váltogatni kell, különben nem lehet sikeres később a palást hajlítása. A felül pántba fogott kész donga-szoknya vagy donga-palást már biztosan megáll magában. További munkaabroncsokat ezután kell kalapács-éllel veregetve rátolni a hordófejre, a has felé.

A még széttartó dongapalástot – szokás szerint többet, nem egyetlen félkész hordót – udvari terepre kihordva vasból öntött tüzelőkosarakra kell állítani, amelyek a palást belsejében, középen lángoltatják a dongák korábbról maradt saját fatörmelékét. A lassan felmelegedő, majd locsolással is puhított, óra hossza alatt hajlékonyabbá váló dongákat csavarorsós-sodronyköteles megoldással kell alul összehúzni hordónyakká. Köztes réseiknek egészen el kell tűnniük, mielőtt nyakabroncsok kerülnének a hordófalra. Ezután – már kisebb tüzelőkosár alkalmazásával – a hevítés tovább tart: most már a hordófal pörkölése zajlik. Átégniük nem szabad a dongáknak, de a light fokozatú pörkölés fölött még három fokozat mérhető be, amelyek közül a legfelső sem jelent átégetést. A fokozat beállítását az határozza meg, hogy a hordót miféle borhoz rendelték.

A hordótest két nyílásköre mentén a kilátszó dongafejeket kihűlés után kell minden egyenetlenségtől, kiállástól mentesíteni, csiszolt peremeket létesíteni. A mai forgató marógép gyorsan elvégzi ezt, közben francia stílű ferde élt vág a perembe, utánapucol, majd kimetszi a csint is, vagyis a belső illeszkedési vájatot a hordófenék számára – vagy a hordófenekek számára, ha  nem fedeles, hanem kétfenekű hordó készül. Külön kézi kisgép kell viszont az az akona-nyílás kifúrásához – a  széles oldaldongák egyikét kiválasztva. Néhány, az állványról gyűjtött dongaléc fenékdongául fog szolgálni; ezeken nem kell annyit alakítgatni, mint az oldaldongákon kellett.  Hosszuk mentén összeillesztve és egybeszegelve őket, hamar nagyobb deszkafelület áll elő, amelyen már nem gond körzővel kijelölni a kimetszendő részt. A fenékkorong kimetszése szalagfűrésszel a legegyszerűbb. Fontos azonban már a fenékdongák összeillesztésénél is, csakúgy. mint a fenék behelyezésekor, a tömítés gondossága, gyékényszálak, sás-csíkok megfelelő beszorítása előbb a lécek közé, az oldaldongák közé is, utána pedig a fenék-korong és az illesztő-vájat közé. A beszorított gyékény némi nedvhatásra hamarosan megduzzad, majd a továbbiakban nedvességet se ki, se be nem ereszt.

Hátramarad még a hordócsap létesítése a hordó valamelyik vagy mindkét nyílásfedő oldalán. Külső dongagyalulásra (esztergálásra) még ezután is szükség van, mielőtt a munkaabroncsok helyére felkerülnének a fényesebb újak.

Akár a túlhasznált, fokozott nehézségekkel kitisztítható hordó, úgy a vadonatúj hordó is előnytelen a kiváló bornak. Szükség van a hordó némi patinázódására gyengébb borok által.  A nemcsak méretre, sziluettre francia típusú, hanem francia faanyagból is készült hordók és a zempléni faanyagú hordók eltérő ízkomponenseket visznek a borba, illetve hoznak ki belőle. Egyik jobb képlet, mint a másik, de egyik sem mutatja saját legjobb hatásváltozatát, amikor a fa jótulajdonságai még nyersen-frissen, mintegy éretlen tolongással érvényesülnek. A kész hordó fogalma ennyiben kissé bizonytalan.

Látogasson el a Tokaj-hegyaljai borvidékre és ajánlja ismerőseinek a Lajtorja Programot!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Hordókészítés Tokaj-Hegyalján

december 19, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program borvidéki tárgyú cikkfüzérének jelen írásunk és a következő az utolsó két darabja; hegyaljai sorozatunkat a hordókészítői munka közelképével zárjuk le.

A kiváltképp alkalmas nyersanyagot – mégpedig a történetileg régtől (a lőporos hordókat is igénylő időktől) igazolódó szokás szerint a zempléni kocsánytalan tölgy parametrikusan legjobb, tömör rönkjeit – a környék erdőgazdaságai nyújtják az igénylőknek – például Erdőbényén zajlik ilyen célú gondos kiválasztás. A hosszúrönkök darabolását már a bodnárműhelyben vagy a nagyobb kádáripari társaságnál dolgozók végzik, manapság többnyire gépi módon. A nagy rönköt egy-két bizonyos hordószériához például egyméteres, illetve egy méter tíz centis szakaszokra tagolják, majd a kis rönköket négyfelé, vagy nyolcfelé hasítják; különböző szélességű dongákra lesz szükség. Következik a hasított darabok meglapolása – technikailag erre a dongavágó kocsi a legmegfelelőbb.  A lapos hasábokat kiszárítás végett keresztrakásos eljárással egymásra tornyozzák, kör- pontosabban hatszög-alaprajzú  úgynevezett kászlikba rendezik, amelyek 8-10 méter magasra is felnyúlhatnak. Szárítóba is lehet rakodni a hasábokat, de megbízhatóan érdemi mikroszerkezeti, fakémiai eredményt a hosszas, több éven át tartó szabadbani szárítás, egyben érlelés hoz, amikor időnként áznak is, majd újraszikkadnak a lécek, amelyek közt a kászliban folyvást cirkulál a levegő. Az időközben a kiázó cseranyagú fába jutott baktériumok, apró rovarok nem jelentenek negatívumot, sőt a majdani fapörkölés nyomán haszonösszetevővé válnak.

A megérlelt dongalécek kimunkálásához ma is használnak különféle kézigyalukat, de a szalu, vagy kapacs (kifent végű „kapácska”, kurta fanyéllel, a léc belső hajlatának kivájásához) már jóideje nem szerepel a szerszámok közt. A vastag lécek kézigyalus, illetve vastagoló gyalugépre engedő leátalása közben sor kell kerüljön a pontos hosszméret szalagfűrészes beállítására. A lécek eleve kissé ráhagyásosan lettek méretezve, így most a megrepedezett lécvégek lehullhatnak. A vastagoló gép mellett újra kézigyalu is szükséges a belső dongaív kialakításához, amely a szögletes dongavégeket már kissé fej-szerűvé ütközteti ki Ugyanakkor keskenyítés is kell a végeken a dongaközéphez képest  A „megstészolt” dongavégek milliméterre szabottak kell legyenek, hogy éppen a tervezett típusú hordót lehessen belőlük összeállítani.

Természetesen az űrmérték az egyik fő paraméter. Félhektós nagyhordók sem készülnek rendkívül ritkán, és százhektós ászkoló óriáshordók is akadnak. Az aszúkészítés adagolási munkálatainál szerepet játszó gönci hordó inkább kicsinek, ha nem is aprónak számít.  Űrmértéke 136 liter, ami azért némiképp több a régi budai két akónál, azaz 120 iccénél avagy 80 pintnél, a teli gönci hordóból kitelt vagy 150 meszely must vagy bor. A hegyaljai átalagnak vagy antalkónak nevezett hordó kisebb, körülbelül a fele. A leggyakoribb francia típusú hordók nagyobbak a göncinél, ha nem is egészen száz liter plusszal, de majdnem annyival. A kész dongákat teríték-állványra rakják – több sorban egymásra –, és ezzel megkezdődhet a hordó állítása. A Lajtorja Program hordókészítéssel kapcsolatos utolsó cikkét is olvassa el rövidesen, maradjon velünk…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Bodnárok Tokaj-Hegyalján

december 12, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnármondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézműipar Tokaj-Hegyalján

december 5, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A céhes kor tárgykészítő kézművessége Tokaj-Hegyalján

november 27, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program cikksorozata keretében a hazai régi mesterségek ügyét tájanként is vizsgáljuk: az eddigiekben a borsodi Matyóföld, Szeged környéke, és a Somogy megyei Buzsák hagyományait tekintettük át. Most egy borvidékre, mégpedig a legfőbb magyar borászati térségre, a Zempléni-hegység délkeleti lábánál húzódó Tokaj-Hegyaljára kerítünk sort. Először a céhes iparok korának hegyaljai vonásait vázoljuk fel.

Ezen a területen a kora-középkorban, a magyar honfoglalás előtt is folyt szőlőművelés, de borvidéki felvirágzás csak a nagyközépkorban, a III. Béla király által betelepített talján és vallon-francia vincellérek működése nyomán következett itt be, főként furmint-előváltozatokkal (tokaji aszút először a 17. században állítottak elő). Ezek a hospesek nemcsak szőlészeti ismereteket és elhatározottságot, hanem új iparos-szellemet is hoztak Zemplénbe a maguk idején, a 12. század második felében.

1735-től III. Károly Habsburg-uralkodó rendelete által Tokaj-Hegyalja zárt borvidékké, élesen elkülönülő rendtartású termőtájékká vált, első ilyenként a világon. A tájegység akkori hivatalos szigora a későbbiekben oldódott, illetve Hegyalja területi fogalma is folyamatosan módosult (hol bővülgetett, hol szűkülgetett) de a tájegység saját szervezettsége egészen soha el nem tűnt.  A mikrorégió 2002 óta a kultúrtájak világörökségi listáján szerepel. A mai világörökségi terület 27 települést foglal magába Sátoraljaújhelytől le Szerencs környékéig, de külön meghatározták a kiváltképp védett mag-területet (Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Mád és Tállya). Hogy Szerencset nem sorolták a belső körbe, ez némi történeti ismeretek alapján eleve kitalálható, de azon akár meglepődhetünk, hogy e körből Tolcsva is kimaradt. Tolcsva, akár Sárospatak, az úgynevezett védőövezet része lett – és ezt a védőövezetet a 2002-es világörökségi dokumentum előbb-utóbb bővítendőnek jelölte pár olyan községgel, amelyek a szlovák-magyar határ túloldalán helyezkednek, tehát a Bodrog-menti sátorhegyek háromszögén kissé kívül esnek.

Bár a hegyaljai bortermelés (akárcsak mondjuk a Balaton-felvidéki szőlészet-borászat múltja, jelene és jövője) nem tartozik szorosan vett témánkhoz, óhatatlanul bele fogunk akadni borászati fogalmakba is – főleg a céhes koron túli időkről szólva –, hisz magát az itteni életet évszázadok sora óta sok mozzanatában meghatározta a táj kiemelt borvidék-mivolta.

Hegyalján még a népviselet jelenkori maradványai is – például bizonyos alkalmi női fejékek – szinte csakis a szüreti szokáskultúrához, felvonulásokhoz, szőlőmulatságokhoz kapcsolódnak.

Bizonyos tipikus hegyaljai termékek – például hordók, dézsák, nagy űrmértékű fakádak –, már a 18. században messzebbre is eljutottak (akár a helyi bor), és ez ma sincs nagyon másként.  Nem mintha a történelmi Hungária korában a többi holmit – amelyek a mindennapi élethez szükségesek, de kívül esnek a szőlőművelés, borkészítés, bortározás és -kezelés eszköztárán – többnyire kívülről hozták volna be a hegyaljaiak. Noha nagyon furcsállni azt sem lehetne, ha a régi helyi vásárok kínálatának javát a környező térségek mesterei nyújtották volna, de nem így történt; a körzeten belül főként Sárospatak volt bővében sokféle céhes tevékenység gyakorlóinak. A 17. század vége felé – amikor az olasz és vallon iparosoknak már jóideje hűlt helye volt itt – már Tokajban is csaknem 40 mesterség képviselőit lehetett megtalálni, és hordókötő bodnárból még kevesebb is akadt, mint csizmadiából, szíjjártóból, kerékjártóból, mészárosból, halászból vagy hajómalmos molnárból külön-külön, hisz a Tisza és a Bodrog összefolyásához épült városka a Felvidék kapujának számító nagy átkelőhely, áruforgalmi csomópont is volt. Igaz, a magyarázatot még ki kell egészítenünk azzal, hogy a hordókészítés számos hegyaljai birtokon a jobbágyi szolgáltató-kötelmek közé tartozott, így a környékben kevés ilyen munkát végző ember válhatott önálló háziiparossá. Lovat patkoltatni viszont egész Zemplén és Abaúj vármegyéből elsősorban Mádra volt érdemes beállítani, híressé váltak továbbá Erdőhorváti pereceseinek sütései, vagy a szerencsi mézeskalácsosok kínálata.  (Erdőhorvátiban ma is működik még – immár egyetlen – perecesműhely). Más híres hegyaljai termékek – mármint a borászathoz nem kötődők közül – nemigen lettek, mert az itteni mesterek nagy hányada szőlősgazda is lévén, a viszonylag közeli szabad királyi városokhoz képest csak másodlagosan űzte az ipart, különösebb termelékenységi késztetésük nem volt és műhelyeikben nem halmozódott fel innovációs erő.

Legközelebbi írásunkban a 19. századi jobbágyfelszabadítás és a dualista Monarchiában érvénybe lépett első ipartörvény hegyaljai folyományairól lesz szó.

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Lajtorja Program: projekt a rejtett vidéki értékekért

november 20, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A VKB Nonprofit Kft. folyamatosan építi ki azt a rendszert, aminek révén „Lajtorja” elnevezésű, térségi foglalkoztatásjavító céllal szervezett programot működtet, adta hírül Kázmér Györgyné, a projektgazda: VKB Nonprofit Kft. projektmenedzsere.

A program célja, nehéz helyzetű kistelepüléseken lakó emberek mikrovállalkozásai segítséget kapjanak az induláshoz, működéshez. Hovatovább a résztvevők a beletanulási folyamat révén egyre közelebb jutnak majd az önálló döntésekhez, a szabályozásokról történő tájékozódás és az intézkedő lépések képességéhez. Mind a csatlakozók kezdetben, mind a tagok az együttműködés teljes ideje alatt olyan jogi és adóügyi támasztékot kapnak, amelyek révén boldogulási esélyeik is javulni kezdenek. Egyszóval képesek lesznek alkotóerejükért bevételt teremteni.

Emlékeztetünk arra, hogy a Lajtorja először a Dél-Alföld térségben kerül bevezetésre, de nem kizárt, az ország többi részéből is jelentkezők csatlakozzanak.

A program megvalósítása abban a fázisban tart, hogy egy honlap megalkotása révén megteremtődjön az interneten történő csatlakozás lehetősége és legyen egy bázishelye a Lajtorja Programra vonatkozó információknak és tagoknak. A programgazda kommunikációs kampányt folytat profilspecifikus cikkek megjelentetésével, amelyek a régi mesterségekre ismertetésére fókuszálnak. Természetesen nem csupán hagyományőrző tevékenységeket folytatókra számítanak, hanem bármilyen értékképviselő, értékteremtő termékkészítő jelentkezése is lehetséges.

 A szervezők nem gátolják az egyéni kibontakozást, a mikrovállalkozók alapvetően saját ötletüket valósíthatják meg. Igény szerint segítséget kapnak abban is, hogy a termékötletük piacképességét felmérjék.

A lappangó értékek felszínre hozását a programgazda ezen kívül sokrétűen támogatja: segít a belépő által választott munka indító anyagbeszerzésénél, útbaigazít a pályázati lehetőségek, az értékesítés dolgában, illetve kérés szerint akár átvállalja az előállított termékek értékesítését, előzetes felvásárlási összeget nyújtva.

A Lajtorja Program keretében számos helyi önkormányzat, civil szervezet közreműködésére számítanak, így lehető legtöbb potenciális résztvevőt szeretnék elérni a lehetőség bemutatásával.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A patkolókovács és a lópatkolás

november 14, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézművességi témájú cikksorozata keretében előzőleg a patkolókovács-mesterség körülményeivel foglalkoztunk, kitéréssel a kovácsolási részfeladatokra. Most közelebbről vesszük szemügyre magának a patkolásnak a munkamenetét.

A legjellegzetesebb kovácseszközökön kívül a következők a patkolókovács kéznél lévő szerszámai: a szegelőkalapács, a szegcsonk-aláverő illetve szegcsonk-visszahajtó vasforma, a kiverő- illetve nyesővas a patán belül lenőtt körömre, pata-takarításra, a harapófogók és a csípőfogók különböző típusú patkók levételéhez és patafaragáshoz (karéjvágás), és a reszelők. Jól bevált patinás eszközöket nemigen szokás átadni az újabb műhelyek számára, úgyhogy kényszerűséggé kezd válni a nyugati speciális szerszámgyárak felőli beszerzés honi és osztrák kereskedőkön át. Ezek az instrumentumok aztán rendkívül megbízhatók, mert a nyugat patkolókovácsainak tapasztalatait összegzik, régóta igazodnak az ő újabb és újabb javallataikhoz.   (Franciaországban majd’ kétezren, a Benelux régióban vagy a németeknél is több mint ezren, a lófuttatás-kultikus briteknél majd’ négyezren űzik hivatásszerűen ezt az ipart. )

Hátaslovak, igáslovak, iskolalovak esetében más-és máshogy kopnak a patkók. Iskolalovaknál az első pár láb vasalása az elsődleges, a gyakoribb. Más továbbá a téli, sarkalós, és a nyári patkolás. Az elülső pata-párra kerekebb hold-vasak, a hátulsó párra tojásdadabb kontúrúak illenek. Vannak keskenyebb és vastagabb vasalatok; a patkóválasztásnál a ló testtömege is figyelembe veendő. A patkólevételt követően a pata mentesítendő a maradékoktól (szegcsonkok), az általa körülvett belső talpi rész pedig megtisztítandó a különféle szennyeződésektől, elhalt körömrészektől stb. Az elhasználódott illetve túlnőtt szarut le kell nyesni, faragni, és a munkálatot el is dolgozni, csiszolással, reszeléssel. A szaruállomány pereme havonta egy egész centimétert szokott nőni.  Meg kell nézni, hogy mondjuk az elülső pár lábnál melyik oldalon kopott jobban a vasalás, milyen különbség van a paták közt, és ennek nyomán ügyelni az új vasalás kikovácsolásánál, a felrakásnál és eldolgozásnál a szimmetriára.

Az adott ló számára előalakított új patkót melegen kell a pata ívére igazítani, hézag ne maradjon, a rápróba után esetleg tovább kell a patafelületen illetve a hevített patkón igazítani, majd már határozottan felsütni a pontosan pataalakú vasalást. Az elülső patkó egykápás, a kápa a pata elülső középrészére kell essék (munka közben a patkoló fordítva látja). Ezután a felütés, szegelés következik; az U-vas árka a két száron patkósúly szerint 4-4 vagy három plusz négy, vagy kettő plusz három szeget fogad, amelyek a pata szaruanyagába mélyednek. Az eleven részt a szarutól csak milliméterek választják el, úgyhogy a szegirány (félre ne verődjék) beidegződése –  és a jó szegtávé –  alapvető a szakmában. (A „megnyilalt” ló jó esetben is, ha azonnal fertőtlenítik stb., hetekre lesántul.) Csiszolandó akad még a szegek ráhúzása után is.  A lovak idő múltán megbíznak kovács ismerőseikben, higgadtan tűrik az olykori erősebb izzási szagot, füstgomolygást…

Reméljük, közelebb hoztuk cikkünkkel a patkolás világát az érdeklődőkhöz.

A patkolókovács

Szenteljen figyelmet a tevékenységünknek a továbbiakban is!

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


A patkolókovács mestersége

november 7, 2017
Gazdaság, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kézműves tevékenységekkel foglalkozó cikksorozatát a lópatkolási szakma ismertetésével folytatjuk.

A mai itthoni professzionális patkolókovácsok száma a százat sem éri el, mégsem kihaló mesterség ez, csupán arról van szó, hogy lassú a folyamat, amíg a patkolásban járatos kétkezi emberek körén belül túlsúlyba kerül a korszerű professzionális képzésűek aránya. A családi-szomszédsági alapon kitanult lópatkolásra –  amely többnyire egy-egy kovácsolást tanult személy részvételével, de kisebb csoportmunkaként zajlik –  valóban kiveszés vár. A mai idősebb patkolóemberek többnyire mást csinálnak fele idejükben, például élező-szolgáltatást nyújtanak, esetleg egy-egy hintó legyártására fogadnak megrendelést. A Magyar Patkolókovácsok Egyesülete az újonnan bekapcsolódóknál már csak olyan szakengedélyeket ismer el, amelyek birtokosa lovász képesítést is szerzett, így szakszerűen rendezett tudása van a különfajta lovak jeladásainak, közléseinek világáról, és gyakorlott is a lovak megnyugtatásában. Egyáltalában patkolni azért kell, mert a vasalatlan lábú ló patája erre-arra kiferdülve kopik, a ló mozgásában nőnek a bizonytalansági tényezők  és talpa túl könnyen sérül.

A professzionális patkolókovácshoz nyitottfalas műhely illik – lóállással kiegészítve –, ahol gyakran dolgozik segítség nélkül, maga tartván meg térdei közt a ló egy-egy felemelt lábát a pata kezelésekor vagy a patkó szegelésekor, és nemigen van ideje másra, még saját szerszámok megformázására sem. A lótartás terjedőben van, a patkolás pedig kéthavonta esedékes, úgyhogy a szükség kérdése felől nézve nincs különösebb fenyegetettsége ennek a mesterségnek (vagy jó honoráltságának). Kitanulásába belevágni olyan fiatalok szoktak, akiknek egyrészt erős a testalkatuk – hisz beindult üzletmenet esetén naphosszat meghajtott háttal erőkifejtő mozdulatokat végezni, a többszempontú precizitásra is ügyelve: meglehetős nehéz munka ez –  , másrészt már gyerek- vagy kiskamasz korukban kialakult náluk a lószeretet.

A patkolókovács kiskohóval is rendelkezik, képes speciális esetekben maga is önteni patkót, de többnyire gyári készáruként szerzi be a patkókat, amelyeket aztán az épp adott lovak vizsgálata után még megformáz. A felhevített gyári U-vasat hagyományos vastuskón, kalapáccsal alakítgatja, hol lapjával az üllő-lapra fektetve a munkatárgyat, hol élivel az üllő szarvára vonva.  Magának a patkolásnak a munkálatait következő írásunkban részletezzük.

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Fafaragás Buzsákon

október 24, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk


Kézművesség hagyományai Buzsákon

október 17, 2017
Gazdaság, Kultúra, Promóció No Comments


Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Szechenyi 2020 also infoblokk